Mottó:

„Ha apám…”

(Ajánlás)

 

Takács Zsuzsa prózája: költő prózája. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy A bűnök számbavétele kötetben, különféle folyóiratokban és most A megtévesztő külsejű vendég című kötetben közreadott prózai írások szerzője nem par excellence prózaíró – tehát hogy figyelmét az írások szerkezete, a cselekményvezetés, és az árnyalt jellemek konfliktusaiban rejlő drámai feszültség kibontása helyett a képszerűségre, az árnyalatok gazdagságára összpontosítja –, hanem azt is, hogy írásai csakugyan prózai írások, és így nem sorolhatók a költői próza kategóriájába (mint Juhász Ferencé, Nagy Lászlóé, Kormos Istváné vagy akár Pilinszkyé). Annak ellenére mondom ezt, hogy az évtizedes munkával készült tizennyolc szövegben mindazokat az eljárásokat megtaláljuk, melyek Takács Zsuzsa költeményeire jellemzőek: a szakadozottan, mégis valamiképp áttekinthetően előadott történetalkotást (igen, verseinek is van epikus magja), az álomszerű logikát, az erős képiséget és a narrátor megszólalásainak megkülönböztetett szituáltságát. Sőt, a motívumok egymásba öltése, ugyanazoknak a jeleneteknek az ismételt felbukkanása és sokszor ugyanazokkal a fordulatokkal, kifejezésekkel történő leírása is változatlanul jelenik meg a prózákban, és az sem ritka, hogy ezek a jelenetek régebbi, néha sokkal régebbi versekben is felbukkantak már.

Érdekes és emlékezetes, hogy amikor az Utószó után megjelent A bűnök számbavétele, melyben Takács Zsuzsa először közölt szépprózai írásokat és esszéket, a recenziók szerzői között voltak, akik alig vesztegettek szót az esszékre és a versekre, annyira megörültek a prózák újdonságának. Én ezt akkor is, most is alapvető aránytévesztésnek látom. Takács Zsuzsa nagyszerű költő, aki bármit ír, az természetesen érdekes adalék a versek értelmezéséhez, de sokszor alig több ennél. Ennek a szigorú válogatásnak a darabjai persze értékes munkák, nem szeretném őket az adalékok közé sorolni. Befogadásuk, értelmezésük és megítélésük azonban sokkal problematikusabb, mint a verseké.

A megtévesztő külsejű vendég prózái olyan szövegtípusokba sorolhatók, melyeknek a magyar irodalomban kevés és gyenge hagyományuk van. A spanyol/portugál, illetve a latin-amerikai irodalomban ez az álomszerű, pszichologizáló (de csak érintőlegesen freudista), ugyanakkor néhol esszéisztikus, néhol riportszerű és a mesés fordulatoktól sem idegenkedő próza elsősorban azért örvend nagyobb népszerűségnek, mert a kultúra, melybe illeszkedik, úgy társadalmilag, mint néprajzilag, földrajzilag és történetét tekintve erősen tagolt. Cortasartól Amadoig, Borgestől Asturiasig, Lorcától Pessoán keresztül Saramagoig egyrészt rengeteg szubkultúra találkozott, melyek súrlódása nemigen tartotta tiszteletben a műfaj- és stílushatárokat, másrészt tematizációjuk és írásmódjuk összekapcsolódása sokszor meglehetősen esetleges. (Meghatározó vonásuk, a folklórhoz való erős kötődés, jelen szempontjainkból tekintve irreleváns.) A mi irodalomértésünkben ez az írásmód egyrészt Kafkához, másrészt (távolabbról) Hrabalhoz és Kunderához kapcsolódik, ez azonban ebben az esetben tévút. Takács Zsuzsa ember- és világképe elsősorban olyan alkotókéval rokon, mint (nem, semmiképpen sem Nemes Nagy Ágnes, hanem) Pilinszky vagy Albert Camus. Profán szakralitása pedig egészen a sajátja, ezekből a hagyományokból sem levezethető.

De kezdjük az elején. Amikor költő prózájaként határozom meg Takács kisprózáit, elsősorban a nyelvi magatartásra gondolok. Először is egyfajta bizonytalanságra, ami a hozzá legközelebb álló lírai hagyomány alkotóit meghatározza. Sokan emlegetik, hogy Pilinszky hónapokig tudott rágódni egy-egy verstani problémán, és levonatai is tele voltak oda-vissza javításokkal. Takács Zsuzsa rengeteget módosít írásainak a szövegén, egyik nyelvi fordulatot a másikra cseréli, aztán vissza, szemlátomást a véglegesként megmaradt megoldással is elégedetlenül. (Nem is beszélve arról, hogy Takács Zsuzsát számos sajtóhibával is veri a sors, köztük a legalantasabb fajtával, az értelmes félreszedéssel. Az Egy másik kezdés korábbi változatában például a szereplő lány leemel egy almát a szekrény tetejéről, és barátnőjének nyújtja: „a tudás fajának gyümölcse, tréfálkoztam”. A kurziválás és a tréfa emlegetése elbizonytalanítja az olvasót: hátha szójátékkal van dolga. De persze nem. A mostani változatban persze már fája szerepel.) Visszatérve a bizonytalansághoz, mondok néhány példát arra, hogy hogyan változtatott meg Takács Zsuzsa egy-egy mondatot.

A Találkozás első mondatai így hangzottak, amikor a szöveg a Liget 2003/1 számában először megjelent: „Szerettem volna, ha ő maga fejti meg, a barátnőm, aki a történetet mesélte. De épp megfejthetetlensége miatt mondta el nekem harminc év után az életét meghatározó néhány perc történetét. Fiatal értelmiségiek baráti körében kialakult párok egyikének tagja volt akkor.” Ezt a részt a kötetben így olvashatjuk: „Nem bántam volna, ha a barátnőm, aki a történetet mesélte, maga fejti meg a titkot, de épp megfejthetetlensége miatt idézte föl, harminc évvel a megtörténte után, a furcsa eseményt. Fiatal értelmiségiek baráti körében kialakult párok egyikének tagja volt jó harminc évvel ezelőtt.” Az első mondat hírértékét tekintve korábban hiányos volt, megértését azonban ez a hiány nem akadályozta. Belátjuk, hogy ami megfejtésre vár, az nem más, mint titok. A „nem bántam volna” és a „szerettem volna” jelentését tekintve ugyanaz, művészi különbség nincs a két megfogalmazás között. A javított mondat ezzel szemben kifejezetten körülményeskedő, túlbonyolított szerkezetű, bőbeszédű. Ritmikailag túlságosan töredezett, és a „fejti meg a titkot […], a furcsa eseményt” nemcsak szemantikai, hanem szintaktikai értelemben is tautológia. A javított változat valahol félúton áll a funkcionális és a művészi mondat között, amely ezt a töredezettséget és az ismétlésekből való építkezést koncepciózusan vállalja és művészien fejleszti. Valami ilyesmire gondolok: Nem bántam volna, ha maga a barátnőm – a furcsa esemény koronatanúja, aki az alábbi történetet elmesélte nekem –, ha éppen ő fejti meg a titkot; csakhogy éppen azért idézte föl nem kevesebb mint harminc évvel a megtörténte után, mert maga is megfejthetetlennek ítélte. Ettől azonban Takács Zsuzsa visszariadt. Véleményem szerint erre két oka volt.

Egyrészt nagyon erősen elhatározta, hogy ezúttal prózát ír. Márpedig Takács Zsuzsa nagyon szigorúan különíti el a műfajokat. Legjelentősebb teoretikus munkájában, a Nagy László Lorca-fordításainak poétikai megközelítésében(Filológiai Közlöny, 1982/2-3) egyetértőleg idézi a következőt: „Közismert a próza és vers szavak sokatmondó etimológiája – írja Jakobson a Hang–Jel–Versben. – Az előbbi jelentése oratio prosa < prosa <proversa ’egyenesre fordított beszéd’; az utóbbié versus ’visszatérés’. Ezért minden további következtetésünket abból a nyilvánvaló tényből kell levonnunk, hogy a költői mesterségek lényege a nyelv minden területén ismétlődő visszatérés.” Lorca Közönség című posztumusz drámáját ismertetve (Az elvont megszólaltatása, Új Írás, 1981/10) pedig Crocét idézi (összefoglalóan és a forrás megjelölése nélkül): „a verset, regényt és színdarabot egyedül a közös elnevezés kapcsolja össze”. Mármint az, hogy irodalom. A műfajok ilyen rendkívül szigorú elválasztásával szemben a motívumok, jelképek, kulcsfogalmak azonosak maradhatnak. Szintén az idézett Lorca/Nagy László-tanulmányban írja: „a szimbolikus szavak […], plasztikus szavak, kulcsszavak vagy vezérszavak a köteteken, sőt műfajokon belül is – a vers, színház és esszé műfajában is – ugyanazok. Lorca életműve egyetlen szimbólumrendszer, ha tetszik, mitológia törvényeit követi.” Erről később.

Másrészt arra törekedett, hogy minél kifejezettebbé tegye a távolságot önmaga és szövege, annak beszélője között. Ha van mondat, amelynek átdolgozása igencsak indokolt lett volna, akkor az az idézet utolsó mondata: „Fiatal értelmiségiek baráti körében kialakult párok egyikének tagja volt akkor.” Körülményes, invenciótlan, nyakatekert nemcsak a mondat, maga a gondolat is, mely szerint egy lány, aki értelmiségi barátai közül választott párt magának, illetve egyik értelmiségi barátjával jár, akivel egymásba szerettek, egy kialakult pár egyik tagja lenne. Meg is vizsgálja a mondatot, megváltoztatja a végét (az akkort kicseréli jó harminc évvel ezelőttre, teljesen feleslegesen, mert ezt is elmondta már egy sorral feljebb), de az elejét változatlanul hagyja. Miért? Egyetlen okát látom: hogy újabb határvonalakat húzhasson önmaga és szereplője közé, akit sokszoros gyűrűbe zár. Fiatal értelmiségiek, ez egy, azon belül baráti körében, ez kettő, kialakult párok, ez is csoportidentifikáció, a harmadik, egyikének, ez a negyedik, tagja, ez az ötödik kör, melyben az illető magában áll (a tag egy személy), aki csak határt átlépve érheti el még a saját párját is. Tehát egyfelől azt lehetne mondani, hogy ikonológiailag rendkívüli teljesítmény ez a mondat, mely kizárólag elvont fogalmak útján jeleníti meg a leírt személy múmiaszerűen izolált helyzetét, testsémáját, de ez a gondolat a továbbiakban nem kap olyan szerepet, ami a bizarr nyelvi eljárást indokolná. Sokkal inkább arra gondolok, hogy az író tárgyilagos elbeszélői modort igyekezett kialakítani, ami természetétől meglehetősen idegen, és a túlzott távolító gesztusok ezt a céljaszegett igyekezetet szolgálják, miközben le is leplezik.

Még mindig az átírásoknál maradva: Az idegen című szöveg korábbi változata A bűnök számbavétele kötetben jelent meg, (L’Étranger) alcímmel. Ez az alcím, Camus leghíresebb regényének a címe, most elmaradt. Talán így is eszünkbe jut ez a kapcsolat, de ez egyáltalán nem biztos, hiszen a Camus-regény Közöny címen szokott megjelenni magyarul. (Gyergyai Albertnek minden bizonnyal megvoltak erre a maga okai, de ezek mai ésszel felfoghatatlanok.) A Ma meghalt anyám vagy talán tegnap című versben Takács Zsuzsa már nagyon erős gesztussal idézte meg ezt a toposzt, amiről nagy valószínűséggel eszünkbe jut Meursault történetének (két) kezdő mondata: „Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.” Az elbeszélés egyes szám első személyben olyan eseményekről számol be, melyek Camus történetéhez hasonlóan tragikusak és körülményeikkel bizonyos tétovaságot, tehetetlenséget, otthontalanságot sugallnak, tehát hasonló közérzeti kondíciókról árulkodnak. Még egy feltűnő változást láthatunk: a korábbi változat így kezdődött: „Tizennégy éves voltam, 49-et írtunk…”, az új így: „Tizenegy éves voltam…”. Az irodalmi utalás törlése és az életkor-adat önéletrajznak megfelelő javítása akár arra is utalhat, hogy ezúttal éppen az önéletrajziság kiemelése volt a fontos szempont. Persze lehet, hogy az előző kiadásban egyszerűen a nyomda tévedett. Fontos változtatásnak érzem, hogy a címében is megváltoztatott Tanyai történet (korábban A bűnök számbavétele című, vegyes műfajú kötet címadó elbeszélése volt) lábjegyzete elmaradt: „A történet eredeti változatát elmesélő ismerősöm maga is író. Nemrég jelent meg Lélekmadár címen regénye a Tinta Kiadónál.” Egy rémálomról van szó, melyben az elbeszélő hetvenöt évvel korábban, négyévesen meghalt nagynénje jelenik meg, akit szülei „szemmelverés” gyógyítása céljából a vajákos asszony utasításának megfelelően halálra szomjaztattak. Az író személyére (aki az interneten egyszerű kereséssel pillanatok alatt azonosítható) történt célzás tehát itt már nem szerepel. Ez töretlenebbé teszi a könyv fikcióegységét, az autorizált narratíva, valamiféle „eredeti változat” feltételezése helyett a többszörös megelőzöttség állapotát láttatja természetesnek. Ezt tehát a könyv egészére és Takács Zsuzsa elbeszélői természetére nézve is fontos fejleménynek látom.

Érdekes sajátossága a kötetnek, hogy míg egyfelől lazán összefüggő elbeszélést formál a történetekből, visszatérő helyszínekkel, élethelyzetekkel, ismétlődő epizódokkal, másfelől ezt azonnal fel is számolja, ha úgy tetszik, dekonstruálja. Visszatérő szereplője valahol Nyugat-Európában dolgozik egy építészeti irodában, egyebek mellett egy észak-afrikai műemlék felújítására pályázik. Neme azonban nem állandó, hol férfi (Tanyai történet, Visszapillantás, Az idegen, A hóhér lánya, Kísértettörténet, A test feltámadása), hol nő (A megtévesztő külsejű vendég, Beszélgetések terme), az ezzel párhuzamosan futó történetláncban pedig pályáját gyerekként feladó vagy sikeres zongoraművész nő (Egy másik kezdés, Ragyogó trón, Játék a tűzzel), de ezekben az elbeszélésekben csak érintőlegesen esik szó felnőttkori eseményekről, vagy egyáltalán nem (A szerdai gyermek, Toll Piroska): a narrátor, miközben szűkszavúan ismerteti életének eseményeit, gyermekkorára pillant vissza. Kivételnek számítanak egyes (rém)álom(szerű) leírások (A kammerni kastélypark, Egy fejfájós nap, Találkozások, Eszmék és téveszmék), illetve a bevezető Ajánlás, melyek beszélője erősen azonosnak mutatja magát a költővel, ugyanakkor alakmásainak egyes attribútumait is magára ölti. Arra is találni példát, hogy férfi-énelbeszélője olyan nőre tekint ambivalens vonzalommal, aki a költőnő egyes karikaturisztikusan elrajzolt vonásait mutatja (mint enyhe beszédhibáját a Kísértettörténetben). A pálya feladása nemcsak a zongoraművész lányra, hanem néhol az építész férfira is jellemző (Az idegen), és ez az én-feladással párhuzamos karrier-feladás mindig valamifajta misztikus haza-élménnyel, ha úgy tetszik, karmikus adóssággal függ össze. (Így nevezik – a brahmanizmus terminus technikusával élve – a regresszív lélektani irányzatok művelői azt a jelenséget, amikor a páciens valamely viselkedésformáját vagy döntését, illetve azok motivációját csak az „előző életeibe” visszasegítő hipnózis segítségével lehet megérteni.) Talán nem nagyon hízelgő, ha azt mondom, hogy éppen a sorssá váló haza értelmezésére vállalkozó (nyúlfarknyi) Ajánlás a kötet legerősebb írása, de hát a gondolatok intenzitása nem függ össze a terjedelemmel. És ez is olyasmi, amire később visszatérek.

Az elbeszélések főszereplője tehát hol férfi, hol nő, hol gyermek; és arra is találunk példát, hogy (az Egy fejfájós nap című álom-történetben) nemet vált. A szövegek narrátora viszont nemét tekintve meghatározhatatlan, semleges vagy még inkább androgyn. Megpróbálom elmondani, hogy mire gondolok, bár a gender-kutatás éppen ezen a közvetlen nyelvi téren nyújtja a legkevesebb támpontot.

Nehéz dolgunk van, ha úgy próbáljuk azonosítani egy szöveg beszélőjének nemét, hogy nem szorítkozunk a deklarációkra, de a korlátolt feminista előítéletektől is idegenkedünk. A gender-stúdiumok többnyire erősen leegyszerűsítik a problémát. Evidens, hogy nő a beszélője azoknak a mondatoknak, melyek alanya nőnemű. A magyar nyelvben nincsenek nyelvi nemek, erre tehát nem támaszkodhatunk. Második lépésben többnyire az agresszív cselekedetek vagy nyelvi aktusok minősülnek maszkulinnak, a bármilyen érzékenységről tanúskodó kijelentéseket nőknek tulajdonítják. Végül sokszor tükrözik az értekezések azt az elképzelést, mely szerint a hatalmi pozícióban álló, jól szocializált, több-kevesebb műveltségét és általában véve kompetenciáját magabiztosan alkalmazó beszélő maszkulin, míg az alávetett, ösztönös, bizonytalan életvezetésű beszélő feminin. Így kerülnek a nőkkel egy kategóriába a színes bőrűek, bennszülöttek, mindenféle kisebbségiek, városba felkerült falusiak, és így tovább. Irodalmi szövegekben az ilyen figurák kifejezetten maszkulin fordulatokat csak akkor alkalmaznak, ha az író ironikusan, megvetően vagy fenyegetésként ábrázolja őket. A magyar irodalmi beszédben, talán azért, mert a hiteles ábrázolásra törekvő írásmód szorosan kötődik az elesettek, elnyomottak és kevéssé kulturáltak sorsának szertartásos felmutatásához, ezek a beszédformák nem kapcsolhatók nemi pozíciókhoz. Támaszkodva tehát a magyar gender-kutatás klasszikusára (Móricz Zsigmond: Kaffka Margit, Nyugat, 1912. 3. szám) elsősorban azokra a fordulatokra szorítkozom, melyek közvetlenül kapcsolódnak nemi karakterekhez.

 Példaszerűen mutatkozik meg ez a bizonyos androgyn beszédmód a Tanyai történet második bekezdésében: „A lazán leeresztett redőny résein beszivárgott a kinti világítás, láttam a súlyzó gömbjére olvadt lámpafényt; erős szél fújt, a pálmafa ágait a kandeláber elé hajtotta, a fény valósággal körbecirógatta a gömböt, mint egy gyerekfejet. Időnként a simogatás elakadt, görcsösen, kutatva zökkentek a fényujjak a fejecskén.” A történet elbeszélője az a bizonyos „másik író”, akiről ebben a kiadásban nem esik szó. Férfi tehát, aki, mint kevéssel később megtudjuk, testépítő. Ennek a sportnak (már amennyire az) attribútuma az edzőszer. (N.B. az ezt megelőző Ajánlásban szó esik a cirkuszról. Erre utal a súlyzó gömbje, hiszen ilyen alakú kelléket csak a mutatványos erőművészek használnak ma már.) A gömbalak, a cirógatás, a gyerekfejre való asszociálás, a kicsinyítőképzős alak használata mind feminin vonás, melyek a csecsemőgondozás tevékenységéhez kapcsolódnak. A szöveg tehát már itt tud a befejező fordulatról, amikor a szomjanhalt kislány megjelenik az elbeszélő rémálmában, és apjának szólítja. Ezzel fordítja többszörösen önmagával szembe a történések logikáját, hiszen nemcsak a nőies narráció mond ellent a férfias szereplő karakterének, de az idő is a feje tetejére áll, hiszen a kislány, ha nem hal meg, az elbeszélő anyjánál is idősebb lenne, mégis őt szólítja apjának: „Most, hogy megtalált, halvány reménye támadt, hogy végre inni kap, ujját rám emelve már-már a nevemet is kimondta, de én megrettentem attól, hogy megnevezzem, talpra ugrottam, és torkomra szorítva kezemet föl- alá rohangáltam. Így is hallottam tisztán, hogy apjának szólít.” Így hangzott A bűnök számbavétele című változat vége. Az új változat kissé általánosítóbb, itt a beszélő nem attól retten meg, hogy néven nevezze a kislányt, hanem egyszerűen tőle. Sokkal erősebbnek éreztem a korábbi változatot, amikor a vízió és az ember a kölcsönös néven nevezés, a nyelvi identifikáció előtt torpan meg. Azt hiszem, Takács Zsuzsa nem a vásári kísértethistória előadására érzett késztetést, sokkal inkább azt érzi problematikusnak, amit az Egy másik kezdés egyik főszereplője, nem az elbeszélő, hanem a barátnője érez kamaszlány korában: „A nyelvbe vetett bizalma rendült meg, mint mondta. Nem akart úgy beszélni, ahogyan a tanáraink vagy a tankönyvek, rokonszavakat keresett, nem létező fordulatokat talált ki, és a füzetét egy alkalommal üresen adta vissza a dolgozatírás után.” Ennek a kísértet-jelenetnek úgy általánosíthatnók a tanulságát, hogy a fóbiák, szorongások, az elme működésének produktumai változatlanok, „karmikus adósságaink” egyre súlyosabbak, racionalizálódó gondolkodásunk és célratörő nyelvünk azonban képtelen ara, hogy a beszédbe, akár csak az elme belső beszédébe is közvetítse ezeket a segélykérő üzeneteket. A nyelvi nem problémája ezért bukkan fel újra és újra Takács Zsuzsánál. Luce Irigaray írja A nők genealógiájának semmibevétele című tanulmányában (ford. Kádár Judit, in: Sétáló agyak, Kortárs feminista diskurzus, Budapest, 1998): „A legtöbb nő számára, aki szeretne megszólalni a kultúrában, […] a beszédmódot illetően tarthatatlan szituáció azzal a következménnyel jár, hogy olyan pozícióba vonul vissza, amit semlegesnek gondol. […] Ahhoz, hogy másképp viselkedjen, egy bonyolult és fájdalmas folyamaton kell végigmennie, valósággal megtérnie a női nemhez.” A megszólítás, néven nevezés a nyelvi cselekvés egyik legfontosabb gesztusa, melyben benne foglaltatik a megszólító és a megszólított meghatározása és önmeghatározása. Ezért látom meghátrálásnak a szövegnek ezt a leegyszerűsítő megváltoztatását.

Szintén izgalmasan antagonisztikus a narráció A test feltámadásában. A régebbi változatban is megvoltak ezek a kétnemű mozzanatok, de az új szöveg részletesebben kibontja, erősebb kontrasztokkal ábrázolja ezeket a körülményeket: „Tenyerembe fogtam ceruzámat, érezni akartam lepkesúlyát, megsimogattam a rajzlapot, körzőm rovátkáit, vonalzóimat, elmélyülten követtem fiatal titkárnőnk derekán ruhája varrásának föl-le csúszkálását, idegenek mozgását az utcán, a víztócsák felszínére levelek gyöngéd leereszkedését, a villamosok áramszedőjének szikrazuhatagát. Szemem beivott minden látványt. Mintha meg kellett volna jegyeznem az összes részletet, hogy később beszámolhassak valakinek róla, milyen volt földi életem, a fűszernövények illata, a kabátok szabása, az esőcseppek zegzugos útja a kövezeten, a lányok nevetése. Elalvás előtt elősoroltam a nappal csodás eseményeit, hogy újraálmodjam az egészet. Elérzékenyülten fogtam meg a kilincset, férfiasan szorítottam meg a felém nyújtott kezet. A felfokozott érzékelés mámorában csukott szemmel hallgattam a hangok csobogását magam körül.” Azért idézem hosszabban, mert szinte enciklopédikus felsorolása azoknak az érzékenységeknek, melyeket a gender-tudósok a női beszéd azonosítására elősorolnak. Ezek eufóriájába illeszkedik a „férfiasan szorítottam meg a felém nyújtott kezet” fordulata. A kötet nyelvi pozícióját többé-kevésbé mindenütt ehhez hasonló kontrasztok elevenítik meg, és ejtik zavarba az olvasót, aki talán nem mindig fogalmazza meg, hogy mi teszi titokzatossá a szöveget, de a hatását érzékeli. És ugyanígy, már a nyelvben is megjelennek a gyermeki tapasztalás megőrzött emlékei, melyek némelyike Takács Zsuzsa harminc-negyven évvel ezelőtti verseiben is megvolt. Ezek megőrzése látszik a Takács-mitológia legfontosabb célkitűzésének. Végezetül tehát erről a teremtés- és eredetmonda-világról és az abból elvont otthon- és hazaképről valamit, mert akármilyen látószögből tekint is történetei világára a költő, valamilyen formában, valamilyen rövidülésben ez az ország, az ehhez való viszony jelenik meg mindegyikben.

Bővebben egy téma visszatéréseit követem. A képzeletbeli emigráció előkészítése az Egy másik kezdés című írásban egy allegorikus jelenet. Több helyütt is felbukkannak az életműben macskák, az ellenük elkövetett agresszió mint a legsúlyosabb brutalitás példája jelenik meg a szövegekben. Csak egy példa: „A zsebkendő a földre leesik, nem / veszi föl senki, verejtékük ömlik, macska / nyávogása hallik, rátaposnak, / csúszkálnak a vérben, míg el nem esnek…” (Paraszttánc, Sötét és fény kora, 119. p.). Jelen kötet Találkozások című írásában egy mellékszereplő, az öngyűlölettől és erkölcsi érzék hiányától szenvedő nyelvész gyermekkori ős-traumája is az a jelenet, amikor apja, aki gyűlölte gyermekeit, a pincében (!) a ház férfijaival közösen elevenen megnyúz egy macskát, mert az megdézsmálta az élelmiszert, és a fiú rejtekhelyéről ezt végignézi. Ahogy fentebb jeleztem, Takács Zsuzsa írásaira is jellemző egyfajta egységes szimbólumrendszer (melyet ő Lorcánál mutatott ki, több tanulmányában). Ebben a szimbólumrendszerben a macska az öntörvényűséget és a kiszolgáltatottságot jeleníti meg egyszerre. Nem más tehát, mint a gyermek fabuláris alakmása.

A hazával való meghasonlás képződik meg az Egy másik kezdés jelenetében, amikor a főszereplő gimnazista lány éppen eljön legkedvesebb barátnőjétől, akit (sejthetni) soha többé nem lát az életben. A cselédlépcsőn megy le az emeletről, és a pincelejáróban játszódik a következő jelenet: „A résnyire nyitott vasrács előtt egy nagytestű, vörös kandúr fekete, vergődő kismacskát tartott a karmai között. Zsákmányát aztán maga elé tette, és fél mancsát rajta nyugtatva váltig, mozdulatlanul szemlélte a halálfélelemtől égnek meredő szőrű szerencsétlent. Egy töredék pillanatig bénultan én is velük vártam, de amikor a kandúr egy ökölvívó vagy egy táncos váratlan mozdulatváltásával a kismacska szemébe kapott, rohantam már kiáltozva és dübörögve a lépcsőn. A kis, fekete szőrcsomó elhúzott a pince vaksötétjébe, és én egy falnak támasztott partvist megragadva sújtottam a vörös kandúr felé. Végigrándultam az undortól valahányszor puffant a fanyél az izmos testen.” Ez a szöveg is megjelent már korábban (Egy másik kezdés, A bűnök számbavétele, 16. p.), és ezúttal a változtatások jelentéktelenek. De ugyanez a jelenet versben is szerepelt már, méghozzá gyermekeknek szánt versben: „A nagytestű, csirkebélt zabáló, / patkányölő, vörös kandúrmacska / fölhorkant és utánaugrott, / a miénk meg eltűnt a fáspincében / előlünk mindörökre. […] És végre most vasárnap / láttam az udvarunkban egy szőrehullott, / fél szemére vak, fekete kamaszmacskát.” (Macska, Rejtjeles tábori lap, 36. p.) Ez a jelenet persze mást jelent, itt élet és halál kérdéseivel szembesíti a költő olvasóit: „Nem tudom, mit kívánjak inkább, / ő legyen az a kényes / kölyökmacska, akit az ólomkristály / hamutartóból etettünk, / vagy az a lény legyen már – halott? / Mi jobb? Meghalni vagy élni akárhogy?” Maga a helyszín pedig másutt csak a toposz érzelmi pozícióját jeleníti meg, a jelenet elmarad: „Amikor kiléptünk a házból, amelyet / eléggé ismertem ahhoz, hogy viszolyogjak / tőle, […] a sötét, / lehámlott, belövések nyomát őrző / százéves kapualjat, a márvány főlépcső / és a cselédlépcső fordulóit, a kóbor / macskák menedékhelyét: a pincelejárót…”  (Sirályok, A letakart óra, 24. p.) A pincelejáró (persze összes freudista áthallásával együtt) az alvilágba való leereszkedést jelképezi, a macskák közti jelenet pedig azt illusztrálja, hogy a pokol törvényei kiszabadultak ebből az alvilágból. Valahogy így működnek a visszatérő szimbólumok Takács Zsuzsánál.

Takács Zsuzsa lírájának ismeretében szinte természetesnek mondható, hogy a legtöbb ilyen visszatérő motívum a halállal kapcsolatos. Ezen belül is izgalmas, ahogy a gyermeki intuíció számára megnyilvánul ez a rejtély. A Toll Piroska című elbeszélés kislány-hősével történik meg: „Egyetlen lendülettel fölül az ágyban […] – Meghalt Toll Piroska! – jelenti be gyászos hangon. […] – De hát hogyan? Hogyan halt meg? – kérdezi a vendég. […] – Mint a halandók – válaszolja diadalittasan –, egyik pillanatról a másikra. Hatalmától megrémülve elsírja magát.” (125. p.) Ugyanez az epizód fordult elő az egyik gyermekversben is: „A lépcsőházban találkoztam vele, / jóízűen szuszogott, mivel / legalább száz kiló. Köszöntem. / Ebédnél aztán hirtelen / eszembe jutott. Mindenki / elégedetten ette a fejenként / másfél krémesét. / Meg kellett törnöm a hallgatást. / – Meghalt Zimmermann néni! – közöltem. / Mari a porcukortól fuldokolni kezdett. / Anyám a villát leejtette: / – De hiszen tegnap láttam! / – Egy autó elütötte – folytattam komoran, / eltoltam a tányért magamtól, / és elfutotta a könny a szememet.” (Meghalt Zimmermann néni!, Rejtjeles tábori lap, 48. p.) Egyrészt roppant szuggesztívan mutatja be ez a pár sor (mindkét változatban, bár nem ugyanúgy), hogy hogyan mosódnak össze a gyermek számára a faktuális és textuális tények. Másrészt viszont arra keres példázatot, hogy a saját gondolkodásában hogyan őrződött meg a gyermeki intuíció megidéző ereje. Ami megint csak még valamire példa: Takács Zsuzsa gyermekversei a műfajban páratlan mélységekbe világítanak.

Érdekes, hogy prózájában milyen gyakran idézi fel Takács Zsuzsa azokat az epizódokat, melyeket gyermekverseiben dolgozott fel korábban. Még egy példa: „Szívesen látnám, mit szól jóképű kísérőmhöz, azt kívánnám, fájjon neki a bizonyosság, hogy nem nélkülözhetetlen. Nem tudhatja, hogy kísérőm ostoba szövegeitől égnek áll a hajam, legfőbbképpen kedvenc témája kifejtésétől, mely szerint a nők agya könnyebb, mint a férfiaké, ezért is butábbak.” (Játék a tűzzel, 169. p.) Ugyanez versben: „Végtelen, nyugalmas idő jön – / andalgás, séta egy hülyével, / mint ezzel itt, akit a nővéremtől / örököltem, aki szerint a lányok / agya nemcsak könnyebb, fejletlenebb / is, mint a fiúké!” (Farsangi előkészületek, Rejtjeles tábori lap, 43. p.) És még jó pár párhuzamos hely akad, nem sorolom őket. Amire végezetül ki szeretnék térni, az ennek a gyermekség-problémának a példázatos jellege.

A gyermek-lét Takács Zsuzsa világában korántsem idilli, de meghatározó jelentőségű. A Játék a tűzzelben jelenti ki az emigrációban sikeressé vált zongoraművésznő: „Azt mondják, a gyerekkor életünk legfelhőtlenebb időszaka. Ez tévedés szerintem. Azt kéne mondanunk inkább, hogy a gyerekkor elnevezés az emberi kiszolgáltatottság nullától tizennégy éves korig terjedő életszakaszának jelzésére szolgál.” (161. p.) Az efféle deklarációk Takács Zsuzsánál sohasem szerzői kinyilatkoztatások. Ennek az irodalmi alaknak a sorsát meghatározta, hogy apját az internálótáborban, anyját a határon megölték. Vagyis – ahogy a címben jelezni igyekeztem – a Takács-prózáknak van egy feltétlen és egy feltételes jelentés-rétegük. Feltétlen jelentésnek azt a szigorú etikai horizontot értem, melyen a szövegek példázatként értelmezhetők. Ez azonban sohasem válik abszolút törvénnyé, vagyis ha ezt az értelmezési utat követjük, azt fogjuk érezni, hogy olvasatunk naivan szimplifikáló. A feltételes jelentés alatt pedig azt értem, hogy a történetek szereplői nemcsak esendők és kiszolgáltatottak saját hangulataiknak, ítéleteik fogyatékos voltának és világértésük félreértéseinek, hanem sorsuk véletlenei is bármikor kivethetik őket értékrendjük pályarendszeréből. És itt érvényesül az a valami, amit könyve ajánlásában fogalmaz meg Takács Zsuzsa. Így kezdődik: „Ha apám, mint a város polgármestere, nem áll a textilbolt kifosztására összeverődött nyilasok elé, jobb kezében szolgálati pisztolyát, baljában pénztárcáját tartva, hogy vegyék el tőle azt, de ne merjék feltörni a boltot, mert akkor lőni fog, mert neki kötelessége megvédenie a város munkára elvitt polgárainak tulajdonát, elmenekültem volna a családi házból, hogy az elbeszélésekből ismert szebb időkre emlékeztessem magamat, amikor még tiszteletben állt a római jog a szakma előtt és az emberek között.” És így tovább.

Ha és akkor. Ezek Takács Zsuzsa prózájának kulcsszavai. Ez az a viszonyrendszer, amelynek a megjelenítésére a költemény kevéssé alkalmas. A feltétlen erkölcsösség példája a feltétele annak, hogy a történetek gyermek-lénye képes legyen megtartani magát nemcsak értelmes döntéseinek és cselekedeteinek rendszerében, de egyáltalán a puszta életben. Már-már vallásos gondolkodás ez, de annyi benne a fatális elem, hogy az még egy protestánsnak is sok lenne. És persze (ami elsősorban a költeményekben nyilvánul meg) a szerelem napot-csillagot mozgató hatalma sem nagyon fér össze a kereszténység frusztrált aszketizmusával. Ami persze jelen van ebben a világban, de általános jellemzésére mégis (nem tudom elkerülni a lapos szójátékot) világosabb és világszerűbb fogalmat keresek. Talán valami olyan szót, amiben benne van a hellénség fogalma. Sajnos nem jut eszembe ide illő kifejezés.

Mire való a prózaírás ínséges időkben? Az idők mindig ínségesek. És, ahogy Gadamer nyomán a hermeneuták mondják, az utolsó szó sohasem lehet a mienk.

  

 

Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég. Önéletrajzaim, Magvető Kiadó, Budapest, 2007, 226 oldal