hirdetés

Radics Viktória: Véletlenek füzére II.

2018. július 23.

Mateja az ősei nyomába eredt, így jutott el Bácskába. Az apai ági nagyanyját Wollner Magdának hívták, és úgy tudja, hogy az Apatini út 21-ben laktak; Magda apja Wollner Vilmos volt, anyja pedig König Rózsa. Mindketten Auschwitzban vesztek oda. - Radics Viktória 2flekken.

hirdetés

 

Gátlástalanul mélyről jöttünk,

akár egy felszakadt köhögés.

Sziveri János

Ha valaki beles a kapun, idilli kertet lát, melynek egyik oldala, a halott szobák felől, kissé elvadult. Bőven termő zöldalmafa, virágoskert, rózsabokrok, fenyők, muskátli. Borostyán futja be a tiszafa rönkjét. Tavasszal gyöngyvirág, orgona. Mindig is tanakodtam, hogy ebbe a szecessziós, több mint tízszobás, L-alakú házba, melyhez cselédsor is tartozik -- vagy talán műhelyek voltak? --, hogyan fészkelték be magukat ezek a barbárok, akik sehogy sem illettek a ház építészeti terébe, és a falazásaikkal, toldozásaikkal tönkre is verték az eredeti harmóniát.

A tata harsányan fingva vonult át az L-alakú ház szárnyai közt, a legkisebb fia, akit kevesebbet vertek, mint a többi hármat, ma, öregember létére, a farkát lóbálva hugyozik az udvaron. Ez a legkisebb fiú odáig vitte, hogy félóráig képes üvöltve káromkodni az udvar közepén, szidalmazván az összes égieket, nemi szervével fenyegetve nemi szerveiket. Ettől kezdve nem hiszek a „forrásvizek barbárságában", ahogy azt Sziveri János barátom gondolta volt. Testvérháborúk zajlottak az L-alakú ház udvarában és ölés, káini bosszú, alázás, gyalázatos csetepaték, amelyeket jogi úton nem lehetett követni, mert ezek az emberek – apai ági felmenőim -- innen voltak a jogrenden.

Hogy kerültek ezek a barbárok a századfordulón finom ízléssel épült, szecessziós polgárházba? Ennek mindig is utána akartam járni, mert csak annyit tudtam, hogy a durrogatós tata, aki zsellérnek született, alijázó zsidóktól vásárolta meg a házat a háború után potom pénzért, és faluról költözött be az öt gyerekével meg az írástudatlan mamával a zombori szárnyas házba. Felvitte az isten a sorát, ahogy mifelénk mondják.

A zombori főhivatalok kevéssé renovált monarchikus épületekben homálylanak ma is, hangulatuk kafkai. A bürokráciától való iszonyom miatt csak most ejtettük meg a húgommal a kutakodást a „kataszterben", vagyis a Földhivatalban. Peres ügyeink vannak, de kíváncsiságból átmentünk az archívumba is, ahol megtudtuk, hogy a magyarok alatt Thököly útnak hívták az Apatini utat, a számozás pedig feltehetően megváltozott. Egy Anasztázia nevű nő volt a levéltáros, beszélt magyarul.

-- Apatini út 21? De érdekes, a napokban járt itt egy nő Szlovéniából, aki ugyanennek a háznak a történetéről érdeklődött! Neki is elmondtam, amit maguknak. Csak annyi adatom van, hogy 1945 szeptemberében ebben a házban bizonyos Grün Ferenc összehívta a túlélő zsidókat, akik itt imádkoztak, és megalapították a zsidó hitközséget.

-- Ki volt az a nő? Tudja a címét?

-- Ljubljanai, a neve... Mateja Hočevar. Ilyen idős lehet, mint maga – mutatott a húgomra. -- A címét nem tudom.

Rámentem a facebookra, megkerestem az ilyen nevű nőket, és mindegyiknek írtam egy üzenetet szerbül: „Keresem azt a Mateja Hočevart, aki a minap Zomborban járt." Másnap délután kaptam választ: „Én vagyok az, és még mindig Zomborban vagyok." Meghívtam őt a szülőházamba, az Apatini út 21-be, abba a házba, mely után a Földhivatalban nyomozott.

Csöngettek. Sudár, sűrű sötét hajú, mosolygós nő hátizsákkal. Első pillantásra összebarátkoztunk. Mint kiderült, Mateja Szlovéniában ugyancsak íróféle, akárcsak én Magyarországon. Szerbhorvátul tudtunk beszélgetni, ami mindkettőnk számára idegen nyelv. Mateja az ősei nyomába eredt, így jutott el Bácskába. Az apai ági nagyanyját Wollner Magdának hívták, és úgy tudja, hogy az Apatini út 21-ben laktak; Magda apja Wollner Vilmos volt, anyja pedig König Rózsa. Mindketten Auschwitzban vesztek oda, a fiúk, Ottó Ukrajnában volt munkaszolgálaton – sírja neki sincs. Magda és a nővére, Jolánka túlélték Auschwitzot. Hazatérve Zomborba Magda összeismerkedett egy itt szolgáló szlovén vasutassal, Marjan Hočevvarral, hozzáment, és elhagyták a Vajdaságot. Magda sokat betegeskedett, fiatalon, 1958-ban elhunyt, Mateja a mostoha nagyanyját ismerte csupán, akit nagyon szeretett. De mindig izgatta őt az igazi nagymama, úgy érezte, hogy az igazi nagyanyát szereti a mostohán keresztül, őt, akiről az apja alig tudott mondani valamit. Kutatni kezdett, és így került Zomborba, így jutott el a mi szülőházunkba, amelynek a múltját mi is éppen akkor kutattuk; hajszálon múlott, hogy elkerültük egymást a Földhivatalban.

Mégis megtaláltalak! Én is elmondtam Matejának, hogy amióta az eszem tudom, érzékelem, hogy ez a család, amelyik itt lakik, nem idevaló, mindig is érezhető volt az idioszinkrázia az épület meg a család közt, ezek nem bírták egymást!, nagyanyám motyogta is, hogy a ház el van átkozva, „megátkozták a zsidók", meg hogy „sós a főd", azért nem teremnek meg zöldségek a kertben, és azért száradnak ki a cseresznyefák. Ezt a szegény mamát vén korában, miután megözvegyült, a legkisebb fia ölte meg éheztetéssel, gyógyszermegvonással és a verbális agresszió változatos formáival. Állítom, hogy ez a ház fondorlatos anyagyilkosság helyszíne. A legkisebb fiú megszerezte az anyja minden ingóságát és ingatlanját, rátette a kezét az egyetlen családi örökségre, amit én is elfogadtam volna, a régi nagy Bibliára is, mely a földvári nazarénus dédnagyanyám tulajdona volt, aki egy kis vulkánfíberrel a kezében, fekete kendőbe bújva néha meglátogatott bennünket. Ő volt a família egyetlen istenfélő tagja; a többiek pogányok és bálványimádók.
Mateja elmesélte, hogy gyerekkorától fogva úgy érzi, valami különös kapcsolatban áll Wollner Magdával, őbenne él tovább a sosem ismert nagyanyja, de az apja semmit sem tud mondani a saját édesanyjáról, csupán annyit, hogy örökké beteg volt, egy kórházlakó.

-- Te hiszel a reinkarnációban? – kérdezte Mateja.

-- Abban az értelemben igen, hogy a lelkek valamilyen más formában kapcsolatba lépnek velünk – válaszoltam. – Például most, kettőnk közt.

Könnyezve ültünk egymással szemközt az L-alakú ház félig üres szobájában, ahol már csak elpusztított emberek laknak, és a falakon sápadt foltok maradtak a képek után.

Aztán kimentünk az udvarra, elmondtam az új barátnőmnek, hogy milyen lehetett a ház régen, amikor az ő ősei laktak itt, Lipót, Vilmos, Rózsa meg a gyerekek. Gyerekkoromból még emlékeztem a fehér téglákkal szegélyezett ovális kiskertekre, a hosszú folyósóra, mely összekötötte a tízvalahány szobát, meg az üveges ajtók zörrenésére. Megannyi részlet eredeti még, és persze az alapok. S ha azóta megváltozott a számozás, és ha valamelyik szomszéd ház volt is a Wollneréké, nem pedig ez, ahol most állunk, mi akkor is találkoztunk.

Mateja elmesélte, hogy előző nap beült egy zombori kávézóba, és egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy a dédapja nevét olvassa:


A varrógép, melyre Wollner Vilmos rákovácsoltatta a nevét – talán varrodát tartott fenn az Apatini úton? -- ma asztal a Des Arts nevű hangulatos zombori kávézóban a főutcán. Mikan, a szerb gazda elmondta, hogy a Singer varrógépeket egy régiségkereskedőtől vette; az egyiket odaajándékozza neki, Matejának. Elmentünk együtt a Des Arts-ba, és az éjszakai utcán a Wollner mellett a saját nevemet is megpillantottam az egyik asztal oldalán: az esernyő és a varrógép találkoztak a boncasztalon.

Wollner Lipót Mateja Hočevar ükapja volt, 1867-ben született, és ő is Auschwitzban pusztult. Hogyan kötődött Újvidékhez, nem tudjuk; talán üzeme volt ott is. „A zombori zsidók 79 üzlettel rendelkeztek, ezekből elkobozták az árut, 30 iparostól elvették a műhelyüket a munkaeszközökkel együtt, 964 zsidótól pedig elrabolták az ékszereket, bútort, pénzt és egyéb értékeket", olvasom szerb forrásomban, mely név szerint is említi a Wollnereket az áldozatok között, összesen 12 zombori és újvidéki családtagot. Vajdaságból 1944 tavaszán 12 500 zsidót deportáltak, közülük vagy 8000-t gyilkoltak meg, de az adatok hozzávetőlegesek. A deportálás Bácstopolyáról történt, ahol egy nagy gyűjtőtábor volt. A kaszárnya, amelyet körbevettek szögesdróttal, ma is katonai objektum, és megközelíthetetlen. Nem emlékhely.

A szülőházam ma is jogilag orvosolhatatlan gazemberségek helyszíne, nem lehet nem utálni. Ezért az én emlékhelyem egy szerb könyv, Đorđe Lebović Semper idem című remek emlékirata. Ő is zombori zsidó volt, aki szerbül, magyarul, németül egyformán beszélt, 16 évesen került Auschwitzba, túlélte, majd 1990-ben a balkáni háború elől Izraelbe menekült; később visszajött, és az emlékiratának írása közben mondta fel a szolgálatot a szíve. Könyve az elhurcolásig tart – ahogy ő mondja, „a nagy zuhanásig" --, a táborokra nem jutott ideje. A felmenői Seidnerek, Herzogok és Wagnerek voltak, az egyik neológ, a másik ortodox, a harmadik vallástalan, az anyai mostoha nagyanyja pedig sváb volt. (Őt a partizánok lőtték agyon.) Ezek a nevek is megtalálhatók a forrásomban, a halottak könyvében. Az Apatini út 21 a Semper idemben is megjelenik, egy Hász Magdolna nevű világszép lány lakik benne, akibe a fiúcska beleszeret, és akit Újvidéken, vendégsében ér a gyilok a „hideg napok" során.

Lebovićnál sose tudni, hogy a szereplők most épp milyen nyelven beszélnek és a kisfiú milyen nyelven gondolkodik, vajon németül, magyarul vagy szerbül-e? Héberül is gondolkodik néha. Egy szerb nyelven leírt mondóka, amivel megszakad az emlékirat – meghal a szerző --, biztos, hogy magyarul járt a szerbül író Lebovics fejében, mert ez, azonnal ráismertem, nem más, mint a Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta...

Matejával levelezünk, és tovább fogunk nyomozni eleink ügyében. Alighanem mindketten pontosan tudjuk – valahonnét --, hogy Lebović gondolatához kell tartanunk magunkat: „Mi nem tudjuk meghatározni sem az emberi bűnök súlyát, sem a bűnösség mértékét. Nyomaik eltörölhetetlenek, az életre gyakorolt hatásuk pedig kiszámíthatatlan és fölmérhetetlen. Senki fölött nem ítélkezhetünk, senkinek nem szabad megbocsájtanunk."

Mateja majd meglátogat engem Budapesten a belga-holland férjével, és el fogom őket vezetni a Páva utcai múzeumba. Azt hiszem, hogy a barátságunk jól meg van alapozva.

A téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom még a következő esszémet a szerbiai holokausztról.

Köszönetet szeretnék mondani Vladimir Todorovićnak, hogy nekem adta „Utolsó állomás Auschwitz" című, könyvárusi forgalomba nem került könyvét a bácskai zsidó áldozatok 200 oldalas, és a bűnösök egészen rövid, hiányos listájával.
Zahvaljujem se Vladimiru Todoroviću što mi je poklonio svoju knjigu «Poslednja stanica Aušvic», sa spiskom stradalih vojvođanskih Jevreja na 200 stranica, i sa sasvim kratkom, nepotpunom listom krivaca.

Radics Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.