hirdetés

Radics Viktória: A négyszögletű teáskanna

2019. január 14.

A habzsoló tömeg része voltam én is – aki most némi személyességgel bír, vagy épp nem bír vele –, és egyúttal a hóban, sárban caplató parasztok egyike. – Radics Viktória 2flekken.

hirdetés


Uram, ha már minden kötél szakad,
rólam se feledkezzél meg.

Marno János: Ima a bitófa alatt

 

Húzok egy egyenest. Valaki ráül az egyik végére, vagy valami rázuhan, és az egyenes hanyatt-homlok bucskázni kezd lefele. Esése nem szabályos spirális, hanem szabálytalan, kaszáló pottyanás, ikszeket és kereszteket ír le a levegőben, aztán végül nincs több levegő. Kopp, és semmit se hallani.

A négyszögletes, majdnem szabályos kocka alakú, kedvenc teáskannámmal kezdődött, amikor a konyhában levertem a bő ujjú pulóverem leffegő karjával, egy szokásosan kesze-kusza mozdulatommal. Ezek az űzött mozdulatok már rég föltűntek nekem, és oda reflektáltam magam, hogy csak valamiféle, nem t'om milyen fegyelmezettséggel, a karakterem alapos megváltoztatásával tudnék jobbítani.

Tehát véletlenül levered a megboldogult férjedtől/anyádtól/nagynénédtől ajándékba kapott, egy réges-régi bolhapiacon vásárolt, gyönyörű, páratlan, sötétkék-fehér, réznyelű teáskannádat, és – ok—okozat – éktelen zajt csapva ripityára törik a vörös-fehér konyhakövön.

Már nem ellenőrizhetem, hogy szabályos kocka alakú volt-e; az emlékezetem mindig csal. Lehet, hogy inkább forgó téglalapok voltak azok? Egy-egy nagy, csillámokkal úszó, indigókék egysejtű vagy bazsarózsa díszelgett mind a négy oldalán a csontfehér porcelánon. Meglehet, holland porcelán volt.

Oké, edények törése miatt nem szoktam cirkuszolni, fogyóeszköz, fölsöpröm a szilánkokat, és annyi. Csakhogy.

Másnap érkezett a hír, hogy a messzi északon hirtelen meghalt a barátom legjobb barátja; éreztem, milyen mély a bánat és metsző a fájdalom a szűkszavú e-mail túloldalán; a szívembe hasított.

Na mindegy. Tehetsz róla, nem tehetsz róla? Eltakarítottad a cserepeket, és izgatottan készülsz a karácsonyra, függönyt mosol, bevásárolsz, ajándékot csomagolsz. Annál váratlanabbul ér, hogy szentestén olyan pocsékul sikerül a karácsonyi vacsora, mint még soha. Ehetetlen. Pedig fantasztikus, korallszínű lazacot akartál sütni hal formájú tésztabundában... Jól van, a vendéged – a lányom – elnézőn, bár kissé sápadtan megbocsájt. Az az igazság, hogy a karácsonyfa is sovány és ferde lett. Találtál egy rozsdás fogú fűrészt a spájzban, sokáig nyiszitelted a szárát, akárha körömreszelővel, végül feladtad és áthívtad a szomszédot, aki nagy morcosan belevágta ugyan a talpba a fát, de közben lefűrészelte az egyik oldalát. Pedig az volt a lényege, hogy kétcsúcsú. Így aztán csempe lett a fácska.

Nagyot sétáltál a téli szélben. Másnap rád tör a nátha klasszikus formája. Torokkaparás, torokgyulladás, krehácsolás, takony, tüsszögés, hidegrázás. Vírusos fertőzés, nincs rá gyógyszer; nyeled a mézes fokhagymagirizdeket, lötyög a hasadban a hársfatea. Jártányi erőd sincs, de harmadnapon máris kapsz néhány emailt, amelyek elmulasztott határidőkre figyelmeztetnek.

A vírusaid miatt lemondod a szilveszteri baráti társalgást. Fölszakad a köhögés, de érkezik egy email az új ügyvédtől, mely arra figyelmeztet, hogy tetemes összeget kell fizetni dinárban, fellebbezésnek helye nincs. Tudniillik anyám, aki egy éve melegszik a zombori öregotthonban, elvesztette a tyúkperek egyikét, amelyekkel a vámpírszerű Gonosz Rokon kínozza isten tudja hány éve a fő nélkül maradt családot, amelyben nincs egyetlen férfi sem. Ráadásul kiderül, hogy az előző, Torma Hari (sic!) nevű ügyvéd átvert és jól megkopasztott bennünket, hülye nőket. Velem az élen. Vak vezet világtalant. Egetverő az igazságtalanság, a jogtalanság, a kiszolgáltatottság, tetőtől talpig elönt a forróság.

Félsz, hogy visszaszoksz a cigarettára. Nincs megoldás. Elmászol a boltba, és veszel legalább egy üveg vörösbort, amivel megszeged a fogadalmadat, és tovább csorbul az önbecsülésed. Még kapkodóbbakká válnak a mozdulataid, reszketni fog a kezed!

Noha egész életemben válságban éltem, egyikből a másikba pottyantam, az éjféli misén úgy tűnt, hogy most tetőzik. A plébános azzal kezdte a prédikációját, hogy „ellopták a karácsonyunkat", majd még vagy tízszer hangzott el a „lopni" ige többes szám második és harmadik személyben. Úgy éreztem magam a szentmisén, mintha az Átlátszót vagy a 444-et olvasnám futtában. Egyszóval az Isten megint nem mutatkozott meg, hiába álldogáltam kitartóan a hideg oszlop tövében. És a pap a szószékről ezt még meg is indokolta.

Otthon szétfolytak a gyertyák, pacás lett a karácsonyi abrosz. Még az is kiderült, hogy a bolti Rigó Jancsi csupa zselé, tiszta nyák. Altatót veszek be.

A két ünnep között meg kell írni egy tudományos dolgozatot meg egy kritikát. Nem tudom, hogyan koncentráljak, tornyosulnak előttem könyvek, és a torony összedől.

A macska leveri a tálcáról a húsvétkor vásárolt lembergi teáscsészét, pedig egyébként pihepuhán közlekedik; bizonyára én hoztam zavarba.

Az az egyenes vonal még mindig zuhan, hol egyik, hol a másik vége van fölül, s ha összeszorítom a szemem, olyan, mint egy csillagszóró. A karácsonyi cserepes rózsa aranyporos bimbói összeragadtak, a mikulásvirág piros levelei pöndörödni kezdenek.

Itt akkor most minden bizonnyal a saját felelősségemet kellene firtatni egyes szám első személyben. El is kezdek fogalmazni, de minden mondat megdől. Képtelen vagyok rendesen összeszidni magamat, vagy az országot – ahol összehasonlíthatatlanul nagyobb skandallumok történnek, mintha hetente ezer pohár törne össze –, pedig a szidásra hajdanán édesanyámnak nagyon ráállt a szája.

Nem tudsz senkit se fölhívni, kire zúdítanád panaszaidat. A nátha lassabban múlik a kelleténél. Egy hét leforgása alatt elromlanak az ételek a hűtőszekrényben meg a spájzban, kihajigálom őket, ami bűn. Még a krumplisaláta is megpenészedik. A legrosszabb a perköltség ügye. A dolog előzményei a messzi múltba nyúlnak vissza, a családi viszályok áthatolhatatlan bozótosába, abba az időbe, amikor még csak gomba voltam a fa alatt.

A felelősség súlya zuhant volna rá arra az egyenesre? Sok felelőtlenséged meg az egész családtörténeted egyszeriben így összekokszosodott? Az egyenes másik végén sóhajok szállnak az égbe, de téged imádkozás közben elhagy a lélek, mint aki iszkol.

Elkezdtem szortyogva olvasni a vallási könyvet, melyet egy magyar jezsuita apát írt, és egy igazán kedves rokontól kaptam ajándékba. Néha szeretem az ilyen buzdító lelki olvasmányokat. Most azonban ahányszor szemembe ötlött az „Isten" szó, és ez természetszerűen gyakran megtörtént ebben a könyvben, kilukadt a papiros. A duzzadt szemhéjam alól láttam a lukakat. Mint a régi, sárga villamosjegyek, de a sorozatlövés hasonlata se rossz, gondoltam szilveszterkor elnyúlva, miközben odakint órákon át veszettül durrogtattak.

Még a teáskanna eltörése előtt szerencsém volt eljutni Bécsbe, és megnézhettem a szenzációs Breugel-kiállítást. Bár lehet, hogy a megtöretés akkor kezdődött, mert a gyönyörű festményeket csak töredezetten lehetett látni, annyian tolongtak a termekben, hogy a fejek, vállak és a hátak közt villantak csak be részletek, de egy festmény sem tárul fel egészében. A nyaknyújtogatást csoszogásból, szuszogásból, a löködés meg a súrlódás tompa neszeiből, a több nyelven karattyoló, gőgös idegenvezetésekből meg a látogatók letyepetyéjéből szövődő zajzene kísérte. Meleg is volt, a pulóveres testek kipárolgása sajátos, gyapjas emberszaggá vegyült össze.

Ennek ellenére átjött a régi szépség, ami Dosztojevszkij szerint megmenti a világot. A borult téli tájak friss hidege, hószaga, a kutyaugatás, a nehéz csizmák cammogása a hóban, a kék jég meg a korcsolyavasak csikorgása; és áttört a zöldborsó zöldje, a zsenge hüvelyek faktúrája, a gyomok ismerős virágocskái meg a kórók rojtjai. Egy rajz láttán a zentai Tisza-parton éreztem magam a vén tölgyeknél. Kosárba szedtem a gyümölcsöt. A sok álomlátás, démon, hal-szörnyella összekavarodott a fejemben, aztán utólag a tudatom felszínére úsztak. Az akasztások, kerékbe törések, keresztek és körmenetek a korabeli életvilág spektákulumai voltak; ömlöttek az emberek, kicsik és nagyok, a vesztőhely köré kivégzéseket nézni, élvezték, meghatódtak, megrökönyödtek. A másik végleten hasonló látványosságot és mulatságot jelentett a lakodalom, a farsang, a népünnepélyek, megannyi zajos-zenés együttlét. Huizinga ragyogó könyvéből, A középkor alkonyából sejthető, hogy még a 16. században is mennyire feszült lehetett az emberek érzelmi élete, mekkora szenvedélyek dúlhattak, az indulatok hogy szabadjára voltak eresztve. Rengeteget sírtak az emberek, írja Huizinga. Breugel képeiről szinte hallani a káromkodást, a kurjantásokat, a rikoltozást és a zsivajt, a disznók visítását. Meg a munkadalokat is, mert a napi munka – látni – rengeteg erőfeszítést követelt, az időjárás pedig nem kedvezett, hiszen a „kis jégkorszak" nyűtte a bocskorokat, ámbár a jelenkori kánikulákhoz viszonyítva az bízvást jobb volt.

Breugel egyik festményének részlete maradt meg legélesebben a fejemben. Ez:

Szarka üldögél egy akasztófán, és cserreg. A festő ezt a képet kifejezetten a feleségére hagyta, amint az életrajzírója, Karel Van Mander írta: „Végrendeletében a feleségére hagyta Szarka az akasztófán című festményét. A szarkával a fecsegőkre céloz, akiket akasztófára küldene." Ma reggel a függőfolyosó felől több sorozatban zajló, újra- meg újrakezdődő, éles szarkacserfelés ébresztett fel, lám, mondom, eljött ide, Kőbányára a Bruegel kereplő madara Antwerpenből. Az égi magasságba emelt, vízszintes kerekeken is látni hasonló madarakat, bár azok talán varjak vagy hollók. Amelyek kivájták a kerékbe tört férfiak szemét. A bűnös nőket inkább élve eltemették. A Dulle Griet bolond asszonyán is megfigyelhettem volna olyan részleteket, amelyeket öntapasztalásnak vehettem volna, ha közelebb férkőztem volna a kardos angyal e profán, serpenyős változatához.



Sok-sok rémképpel lettem gazdagabb a bécsi kiállítással. A termekben tolongó, kultúréhes tömegtársadalom élőképe azonban tarolta őket – szemben a festményeken belül látható vérbeli közösségekkel. Azt a minőséget már nem ismerjük, de a létharc ugyanaz. A habzsoló tömeg része voltam én is – aki most némi személyességgel bír, vagy épp nem bír vele –, és egyúttal a hóban, sárban caplató parasztok egyike. Mennyit vesződtek, Dulle Griet! Mekkora sarak lehettek azok ott a csuda messzeségben, amikor elolvadt ez a sok hó!

Az individuális esendőség nem ágyazódik be sehova. Talán csak a költészetbe – aminek van valami köze a kötélhez? Vagy a kötelékhez? Nincs? Az az egyenes, amit húztam, egymagában zuhan, a teáskanna pedig olyan sebesen elröpült, mint Kassák nikkel szamovárja, csak nem a fejem fölött, hanem alatta.

Radics Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.