hirdetés

Radics Viktória: Az alkotó kritikus

2018. december 4.

Kibillenteni, felpaprikázni, lehűteni, felturbózni – kiugrasztani a nyulat a bokorból, szökésvonalakat találni vagy épp megragadni a probléma grabancát. A kereket oldani akaró nyúl is mi vagyunk, meg az is, aki megijeszti. - Radics Viktória laudációja Selyem Zsuzsa Komlós Aladár-díja alkalmából.

hirdetés

Selyem Zsuzsa most kritikusként részesül a Komlós Aladár-díjban, de hiába is erőlködnék, kritikaírását nem tudnám leválasztani novellisztikájáról, elméleti tanulmányairól és tanári munkájáról. „Ne is erőlködj!" – hallom őt súgni, mert Zsuzsa nem szereti az erősködést, kerüli az erőszaknak magunkon, másokon, az állatokon és a jelenségeken gyakorolt változatos formáit, és írásaiban mindent megtesz, hogy az erőt, az erőteljességet, a tehetséget, az elementaritást megkülönböztesse az erőszakoskodástól, a tehetősségtől, a hatalomgyakorlás direkt és körmönfont formáitól. Több nyelven ír-olvas és beszél, az erő meg a hatalom relációja nyelvenként különbözőképp artikulálódik, így árnyaltan érzékeli ezt a problémakört, mely ránk zárult.

A társadalomkritikáról sem tudom leválasztani Selyem Zsuzsa irodalomkritikáját, ami a film-, a színházi és a műkritikával szoros kapcsolatot ápol, a kritika pedig filozófiai talajba ágyazódik. Helyesebb filozófiát, mint esztétikát mondani, mivel ma nem tartható fenn az esztétikai különállás. „Az irodalom autonómiája – miként bármely más művészeté – nem azon múlik, hogy miről nem beszél" – legyen ez ma az első idézetem tőle. Noha a legszebb idézeteket Dantétól és Spinozától olvastam közvetítésében, állandó filozófiai olvasmányai a maiak, Deleuze & Guattari, Derrida, Rancière, Badiou, azok a gondolkodók, akik szintén transzdiszciplinárisan mozognak, és akik a hatalom és uralom, azaz a szabadság és a szolidaritás kérdéseinek, hogy úgy mondjam, agyi vetületeivel is foglalkoznak, a testben szerencsétlenkedő tudattal, mely, néha az az érzésünk, nem tud mást, mint fegyverkezni.

Zsuzsának óriási tehetsége van arra, hogy újabb és újabb nézőpontokból lője be a nem avuló világkérdéseket, hogy megbolondítsa a gravitáló tudatot, s ezt hamleti képességnek nevezném. Kibillenteni, felpaprikázni, lehűteni, felturbózni – kiugrasztani a nyulat a bokorból, szökésvonalakat találni vagy épp megragadni a probléma grabancát. A kereket oldani akaró nyúl is mi vagyunk, meg az is, aki megijeszti. Kedvenc képeslapom már évek óta egy fehér nyúl a hóban, amiként az övé Yoko Ono sakktáblája, melyen fehér játszik fehér ellen fehér alapon.

Fehér papírra rajzoljuk pontocskáinkat, kockáinkat és a görbéinket. Vannak türelmes, receptív kritikusok, akik nagyszerűek lehetnek a táblázat- meg a vázlatkészítésben, a befogadásban, és a kultúrát föld gyanánt a szó szoros értelmében művelik, kapálják, emellett akadnak alkotó kritikusok, akiknek úgy ugrál az agyuk a három kierkegaard-i stádiumon oda-vissza, hogy muszáj nekik mindig kitalálni valamit. Az ilyeneknél a kritika, meg a szépnek nevezett próza, recepció, intuíció és kreáció összefog és együtt harcol. De miért beszélek harcról? Pláne, ha egy fehér nyúl lebeg a szemem előtt? Javítok. Zsuzsa „a rezisztencia irodalmi formáiról" beszél a Fiktív állatok című kritikakötetében, az ellenállás lehetőségeit firtatja, és – mint író, mint tanár, mint kritikai értelmiségi – gyakorolja ezen a földön. Azért fogalmazok így, mert a Föld nevű bolygó az a terep, ahol kis ideig még gondolkodnunk adatik talán, ha teszünk érte – elsőrendű feladat nap mint nap imádkozni a bolygóért, azaz a létfeledést nem kiterjeszteni az óceánokra meg a felénk nyúló sivatagokra, a humanista vakság ellen tenni valamicskét. Zsuzsa állatokkal gondolkodik, akik fölött az emberiség győztes csordája uralkodik, őket és élőhelyeiket pusztítva.

Szűkítsük a határokat a kontinensre? „Európa térképén csak Európa privilegizáltjai látszanak", írja szerzőnk. Tegyük hozzá, hogy bárki gondol ma Európára, az innen kirekesztettekre gondol, ami érzelmi ambivalenciát okoz a szégyentől a gyűlöletig terjedő skálán, és a kognitív disszonanciát ki-ki úgy oldozza, ahogy az orránál fogva vezetik – vagy elszánja magát az empatikus reflexióra. Az ellenállás, ami Selyem Zsuzsa minden bekezdését átjárja, a saját fejjel és saját szívvel másokról és másokért való affektív gondolkodást gyakorolja. Saját fejjel, de a felkínált fogalmak közül válogatva, s ez a kínálat nem magyar. Ha úgy fogalmazunk, hogy posztdemokráciában, posztkom kapitalizmusban, posztdiktatórikus neodiktatúrában (ez vicc), a posztmodern utáni korban, tömegtársadalomban, szórakoztató társadalomban, szabadpiaci kapitalizmusban vagy neoliberalizmusban, etnonacionalisták és laissez faire liberálisok közt élünk, akkor a fogalomhasználatunknak megvannak a következményei. Meg kell határozni, hogy a veszélyben lévő Föld, a gazdag Európa és a tényleg balsorsú Kelet-Közép-Európa után pontosan mi az a hely, ahol, az a rezsim, amelyben élünk, hátha rájövünk a rezisztencia megfelelő formáira, hátha találunk szavakat. E téren Selyem Zsuzsa Esterházy-tanítvány, s egyúttal – állításomat ellenőriztem -- a legjobb Esterházy-szakkönyv szerzője.

Az ellenállás minden fajta hierarchiára és a hierarchiákban való berendezkedésre vonatkozik. A minőség piramisa is kérdéses, lehet, hogy inkább tektonikáról vagy fehér sakktábláról kellene gondolkodni. Nyúlról a hóban. A vakító hatalmi és kereskedelmi gépezetek szétrágták társadalmainkat és értéktudatunkat, vegyük észre, hogy ez az a jó fogú Szaturnusz, amely fölfalja gyermekét. Akadjunk a torkán. Selyem Zsuzsa harsányság nélkül, Szaturnusznak torokproblémákat okozva lázad az alávetés ellen, kockáztatva azt is, hogy ki leszünk köpve. A különböző típusú elnyomások bírálata süt a soraiból. Nem a levegőbe beszél, a különféle hatalmi rendek működésének konkrét elemzésére is kapható könyvek, színházi események, filmek vagy társadalmi jelenségek apropóján.

A rezisztencia nem szórakoztató performance, értelme az elveszett közös nyelv, a demokratikus beszédmódok keresése a szót belénk fojtó, a kirekesztő és a tudálékos beszédmódokkal szemben. Az akadémikus diskurzus nincs ínyünkre, nem csak azért, mert se íze, se bűze, de azért sem, mert elitista módon kisajátítja a tudást, és nem kísérletező. Selyem Zsuzsa primér műfaja a megkísérlés. Első ízben matematikusként végzett, tud megoldásokat keresni és absztrahálni, de szeret élni is, ezért összeköti az absztrakciókat a közép-kelet-balkáni realitásunkkal. Találjunk ki valamit! – ez a gyermeki impulzus indítja be a fantáziáját, amit kritikaírás közben sem szüneteltet.

Egyértelműen nem konvencionális a gondolkodása, sosem, és bizonyára ez a nyugtalanság űzte a matematikából a művészetbe. Az etikai kérdések senki emberfiától nem idegenek, ő pedig ezt az érdekkel szembeni humán érdekeltséget az irodalmon keresztül ragadja meg, mint amiben összefutnak, mint a szájban a nyál, a létkérdések, az egzisztenciális fűszerek. Az esztétikai hedonizmus és arisztokratizmus azonban a felelős világpolgár és egyetemi polgár számára elfogadhatatlan. Az emberi felelősség forszírozása Selyem Zsuzsánál dosztojevszkiji vonás a posztmodern francia elméletek nyelvére lefordítva, hátha így megközelíthetőbb a digitális társadalomban élő, protézisekkel fölszerelt humán hibrid számára, aki az emberi jogokat forszírozva eltekint az állatok sorsától, a növénytakaró foszladozásától és a levegőtől, amit pedig tüdőre szív. Levegőt?

Kérdezzük annak a halálnapnak az évfordulóján, amikor József Attila a sínekre fektette nyakát. „A társadalom alagsorára" vetett írói és kritikusi tekintetnek nem csak az kiszolgáltatott, kirekesztett emberek (a lecsúszottak, kiszorultak, betépettek, a gyüttmentek, idegenek, a kipellengérezett nők, az megrovásoknak kitett gyerekek, a különböző szinteken és különböző szerszámokkal megalázottak és megszomorítottak, köztük mi) hanem az igába hajtott, nap mint nap kivégzett állatok és a halálosan kizsákmányolt természet is a látószögébe kerül, szemhúnyás nélkül. A hagyományos, antropocentrikus humanizmus és az idealizmus kék szemében észrevétlen, önmagukban nem is létező lények a novellákban szót kapnak, poloskástul, a kritikában pedig figyelmet. Az esztétika ebből az aspektusból az érzékelhető kiterjesztése horizontálisan is, és hát ezzel együtt a felelősségé.

Azonban, ha a művészet nem más, mint áru, akkor ebből szűk körű kommunikáció kerekedik csupán. Ha az irodalom csak a „nemzeti" politika és a „Spaßgesellschaft" szolgálóleányaként részesül honoráriumban, akkor még annyira áru: a piac „babonás tisztelete" és „nacionalizmus-szimulakrum" jól kijönnek egymással. Az irodalomról való gondolkodás mindenképp belefut a politikába a szó tágabb és a szó kellemetlenül aktuális értelmében egyaránt, vagy akademizálódik. A kritika azonban Selyem Zsuzsa számára a társadalmi kommunikációtól elidegeníthetetlen, és az irodalomtudományban is azokra a pontokra érzékeny, amelyek megnyitják a szegregált diszciplinát. A partikularizmus ebben a diszciplináris értelemben is fojtogató, miközben „a művészeti élet mint globális nagyválallat" értelmét veszti, hisz nem is az értelmet keresi.

Vajon dohog-e csupán a kritikus, amikor ezeket a jelenségeket számba veszi? Egy Dante-idézetet elloptam Zsuzsától a személyes naplóm számára: „totam potenciam intellectus possibilis". Az intellektualitás, ezt is ő pedzi Spinozát szóba hozván, szeretetté érlelődhet, és fordítva – sem az Isten, sem a természet nem tompítja az élét. (Ezt a harmadkézből vett, gyönyörű idézetet féltve őrzöm: „Semmi sincs a természetben, ami ellentétes volna az intellektuális szeretettel, semmi nincsen, ami ezt el tudná venni.") Magyarán szólva, ahogy Selyem Zsuzsa mondja: „tisztán lássál, de még legyen kedved élni".

Az új Kurtág-opera, a Fin de partie milanói ősbemutatóján jelen volt egy fiatal, érzékeny magyar kritikus, Fazekas Gergelynek hívják, aki a katarzist úgy írta le, mint a legmélyebb szomorúságot, amit valaha érzett. Az opera és Beckett ekként esemény volt számára. A modernitáshoz való visszanyúlás a posztmodern utáni korban potenciákat, erőt és lehetőséget kölcsönözhet talán egy új játszmához; Selyem Zsuzsa Tarr Béláról írt kitűnő esszéje – ha még nem mondtam volna, esszé és kritika is találkozik nála – ehhez a szellemi mozdulathoz vezet el. A Torinói lóról szólva fölállítja a hipotézist, hogy abban a lóban a visszautasításokkal megvert Nietzsche talán éppenséggel önmagára ismert, és ez váltotta ki a negatív katarzist.

Itt összefutnak a szálak, melyeket most elvágok, és gratulálok az ünnepeltnek sok-sok évi munkájához, remélve, hogy lesz még kedve írni.

Radics Vktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.