hirdetés

Radics Viktória: Hanele és Dicuka

2018. május 28.

Miután hazaérkezett, nem kapott állást, és kocsmazongoristaként „baselt” némi dohányért. Emlékiratában a kora-szocialista Budapest éjszakai életét, a presszók, bárok, lebujok embertenyészetét ecseteli anekdotikus stílusban, a korabeli szlenget használva. – Radics Viktória 2flekken.

hirdetés

Két kislányt hozott össze a sors, a találkozás az íróasztalomon történt: egy felvidékit meg egy kárpátaljait. Eddig nem tudtak egymásról, de már ismerkednek, mindketten értenek magyarul. Az egyik szép, a másik csúnya. A szebbik él még, kilencvenévesen, Kaliforniában, egy gyönyörű házban.

A másikat a lomtalanításból mentettem meg nemrégiben. A könyvet, melynek ő a főhősnője, egy poros könyvkupacból kaptam ki, véletlenszerűen; megtetszett a könyv borítója, és örökbe fogadtam. Nem ismertem a könyv szerzőjét: Láng György. Később az impresszumból kiböngésztem, hogy a borítón és az előzéklapokon látható, falusi mulatságot ábrázoló chagallos ceruzarajzok is az ő művei.

Egy hosszú, kínos vajdasági utazáson olvastam el a regényt, piszkos buszokban döcögve, néptelen pályaudvarokon várakozva, és megdöbbentem: a huszadik századi magyar próza egy kiváló alkotását tartom a kezemben! Mérgelődhettem a szerbiai közlekedés miatt és lesújthattak a szegénységbe hanyatló falvak – a Hanele tartotta bennem a lelket.

Gyertyánligetre kerültem, megint Ukrajnába, ahol nemrég az ortodox meg a görögkatolikus húsvétot bámultam; egy soknemzetiségű faluba, románok, ruszinok, zsidók, szlovákok és magyarok közé, a huszadik század elejére. Hasonló galíciai faluban – pontosan Bolechów mellett – fényképeztem le áprilisban egy rég elhagyatott, hajdani haszid temetőt:

Radics Viktória fotója

Hanele jiddis anyanyelvű zsidó kislány, aki mélyszegénységben él, s amikor meghalnak a szülei, földönfutóvá válik, toprongyos koldussá, aki még a gyufaárus kislánynál is szegényebb. A mese meredeken zuhan, és a modern magyar irodalom legbrutálisabb történetévé változik át. Láng a soknemzetiségű bukovinai falu rajzával etnográfiai pompába burkolja a magot – jiddis népdalokat idéz, részletesen leírja a zsidó vallási szokásokat, megjeleníti a szlovák, a román, a magyar népéletet –, a mag azonban egy koraérett nővé serkenő és gyorsan öregedő „senkilánya” végtelen alázását sűríti. Hanele egy meddő Szmergyacskaja, aki már tizenévesen „amhórec hanté” lett, paráználkodó és tréflizabáló „lafanc”. Szakadásig dolgozik a két kezével – gyerekkezével, asszonykezével –, ételért, istállóban való hálásért súrol, mos, ganézik, cipekedik, szolgál, a kemény férfimunkát is elvégzi, ha a román favágók maguk mellé veszik (és megbasszák), mégis örökkön éhezik. Ha ételhez jut, zabál, és a cujkát is megissza. Teljesen elbutul, eltompul, megbüdösödik, félelmetes dolgokat művelnek vele, és ő maga is mindenre képes: amikor hirtelen kinyúlik az egyik módos gazdasszonya, Láje, aki folyton ütötte-verte és ordított rá, kirántja a friss halott kezéből a félig elrágott csirkecombot, és még a csontot is kiszívja.

Olyan lehetett, mint gyerekkoromban Bezdánban a szurtos hegedűs Rozi, a cigányasszony, aki koldulni járt házról házra. Az utcában odavetettek neki ezt-azt, és ijesztgették vele a gyerekeket. Nem muzsikáltattak vele, elhajtották. Vagy mint a rövidre metélt hajú, szutykos szerb lány Zentán, aki az „Európa” pékség előtt guggol órákig.

De honnan szedte Láng György ezt a történetet? Miért? És hogyan tudta ilyen hitelesen megírni az éhezés, a fázás, a megaláztatás, a súlyos bántalmazás kínjait, az elvadulást, elgorombulást, meg azt az érzést, amikor valaki sosem alhat ágyban? Utánanéztem: 1908-ban született Budapesten, és itt is halt meg 76-ban. Komponista, zongorista, zeneszakértő, aki többek között Bachról, Beethovenről, Haydnról, sőt Botticelliről írt életregényt, Kodály meg Bartók tehetséges tanítványa volt és karnagyként is dolgozott, színdarabokat is írt, a Képzőművészeti Főiskolát is kijárta. Honnan veszi ezt a gyötrelmes, sötét női sorstörténetet?

Hánit a regény végén, amikor már a negyvenes éveit tapossa, felrakják a „nyugatra” tartó vonatra. Nincs kimondva – 1980-ban jelent meg a Hanele a Magvetőnél, Kardos György igazgatása alatt, Láng a 70-es években írta és illusztrálta, ki tudja, hogy s mint szerkesztették a halála után –, de haláltáborba tart az a vonat.

Láng György több év ukrajnai munkaszolgálatot követően Mauthausenbe és Günskirchenbe kerül, onnan Welsbe; 1945. V. 5-én szabadul 45 kilósan, de marad, rendőrnek áll az amerikaiak oldalán, és stencilezett tábori újságot szerkeszt. A munkaszolgálatban, ahol egyebek mellett hullákat takarított, Darnyicán és környékén látta az ukrajnai falvakat. „Hozzám éhséget tanulni jöhetne Knut Hamsun és Georg Fink, én az éhezés tananyagát a legfelsőbb fokon, tökéletesen elsajátítottam”, írja emlékezésében, amit megrendeltem, és most olvasom (Te szőke gyerek, Gloria Kiadó, é. n. Elég friss könyv lehet, a felesége rakta össze a hagyatékból). A keleti fronton végzett „dögészi” munkájáról és haláltáborokról csupán egy-két epizódot mesél el, mert ő a feledésben hitt: „Ne lásd többé, ne emlékezz rémnapjaidra, amin keresztülmentél, amit látnod kellett. Tépd ki gyökerestül magadból, és hajítsad messze a hátad mögé”.

Miután hazaérkezett, nem kapott állást, és kocsmazongoristaként „baselt” némi dohányért. Emlékiratában a kora-szocialista Budapest éjszakai életét, a presszók, bárok, lebujok embertenyészetét ecseteli anekdotikus stílusban, a korabeli szlenget használva. Ez a könyv is tele van elég jól megírt epizódokkal. Világos, hogy a hetvenes években mégis rátört az emlékezés, és a Hanelében a saját muszos és lágertapasztalatait transzponálta. Ő a meggyalázott teremtés. Még írni fogok róla, mert megszerettem Láng Györgyöt, azonban most a másik kislányt is be akarom mutatni.

Az ő neve az Edit becézése. Kassán született magyar zsidó polgári családban 1927-ben, a teljes neve ma, Amerikában, Edith Eva Eger. A lánykori vezetékneve Elefánt volt, ami régi zsidó családi név. Táncosnőnek készült, tornázott, balettezett, és Horthy Miklósnak is táncolt a kassai bevonuláskor, magyar ruhácskában. 1944-ben a családjával együtt elhurcolták Auschwitzba.

A megérkezés napján elválasztották az anyjától meg az apjától, akiket elgázosítottak, s ő még aznap táncolt dr. Mengelének. Akkor még izmos volt, a Kék Duna keringőt meg Csajkovszkij Rómeó és Júliájának egy részletét táncolta el a barakkban. Egy veknit dobott oda neki köszönetképp „a halál angyala”, amit megosztott a nővérével s a többiekkel.

Fél évig voltak Auschwitzban, utána halálmenet, Mauthausen és Günskirchen, a „halállépcső”. 32 kilósan szabadítják fel, Welsben lábadozik, ahol egy amerikai katona – majdnem – megerőszakolja. Találkozhatott volna a Hanele írójával; ő is Hanele volt a táborokban, ugyanolyan toprongyos, ugyanúgy fázott és éhezett, és az ütlegelések, megaláztatások őt is – majdnem – teljesen eltompították. Elfelejtett betűt vetni. Eltört a gerince. A szabadulása után a hazaúton ugyanúgy irtóztak tőle az emberek, mint a koldus lánytól. „Csak azért éltük túl a poklot, hogy valaki más rémálma lehessünk”, írja.

Edith Eva Eger nyolcvanas évei vége felé írta meg élettörténetét, mely magyarul A döntés címmel jelent meg tavaly a Libri Kiadónál, Farkas Nóra kitűnő fordításában. Ő is a felejtést akarta választani, és ugyanolyan „emlékbetörései” voltak, mint amilyenek Láng emlékiratában is megjelennek, amikor hirtelen „iszonyú élénken és részletesen” visszaemlékezik egy-egy traumatikus epizódra.

A döntés (The Choice) Amerikában született, angolul íródott, mégis úgy olvastam, mint egy magyar könyvet, és abba a tévedésbe estem, hogy a magyar irodalom kiemelkedő alkotásai közé soroltam magamban. Selyem Zsuzsa ajánlotta, amikor Kolozsváron találkoztunk, hittem neki, az „inkluzív irodalom” fogalmát is átvettem tőle. Ez szerintem azt jelenti, hogy félreeső, kánonon kívüli, antipoétikus, non-fiction vagy alternatív szövegeket is fölölelünk az irodalomba, műfaji határokat nem húzunk, fölveszünk új perspektívákat.

A döntés családtörténeti és a holokauszt-fejezetei íróilag is remekek. Is, mert a könyvet egy gyakorló pszichológus írta, aki a könyv második részében a praxisáról is sokat elmond, több esetet bemutat. Dicuka/Eddie ugyanis hosszú évtizedek szakmai és személyes munkájával végül – majdnem – feldolgozta azt, ami történt vele, és kialakította tanítását, mely szerint „a saját elménk koncentrációs táborából” kell szabadulnunk. Ne kapaszkodjunk bele az áldozati elme rácsaiba, mert azt eldönthetjük, hogy hogyan reagálunk a szenvedésre, és a traumáink arra jók lehetnek, hogy erőt, megértést, bátorságot merítsünk belőlük, a fájdalmas tapasztalatokat ajándékká változtathatjuk. Ő úgy döntött, hogy nem adja tovább a „bebörtönző gondolatokat és viselkedésmintákat”, és – majd’ hetven év kellett hozzá – fölszabadította magát. Megszerette magát.

Ismerni kell a részleteket ahhoz, hogy megértsük ezt a tanulási folyamatot, Edith Eva Eger többszáz oldalon írja le az önmagán végzett csöndes munkát. Amerikában gyári munkásként kezdte, feledett és alkalmazkodott ő is buzgón, közben elvégezte az egyetemet, ledoktorált és pszichoterapeuta lett, végül egy igazi gyógyító könyvet írt. „A munka valóban szabaddá tett”, írja csípős humorral.

 

 

Pont az ellentéte történt meg vele, mint a porig alázott, elmefogyatékossá vert kislánnyal, aki naturalizálta a sorsát. Igaz, Háni kitalált személy, a meghunyászkodásával mégis gyakoribb esetet példáz, mint Dicuka, a valóságos kassai lány, aki Amerikában felfedezte Amerikát, a lehetőségek megragadhatóságának lehetőségét. Az őstörténet Günskirchenből való, ahol Dicuka már – majdnem – halott. Hullák közt fekszik mozdulatlan. Látja, ahogy egy rabtársa tetemet rág. Ő inkább a fűbe harap. „Ezt jelenti a döntés. Enni vagy nem enni. Füvet enni vagy tetemet enni. Az egyik vagy a másik fűszálat enni.”

Háninak is volt egy döntése. Amikor végre kap néhány krajcárt a favágóktól, vásárol egy pár zöld kesztyűt, kézfején három fekete csíkkal. Erre büszke, ezt szereti. Sohasem húzza a kezére, az egyiket elveszíti, a másikat a keblében melengeti akkor is, amikor már a marhavagonban ül. Láng gyönyörű szimbolikája ez az agyonizzadt, feles zöld kesztyű az elszürkült fekete stráfokkal, Hanele egyetlen kincse.

A fiktív, ragyás Hanele, akit mindig oldalba rúgnak, és a szép, hús-vér Dicuka, aki kilencvenévesen is meg tudja csinálni a grand battement-t, persze csak az én íróasztalomon találkozhatnak. Most barátkoznak egymással.

Radics Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.