hirdetés

Radics Viktória: Véletlenek füzére

2018. április 30.

Szegény árva Nyiszli dokinak egyáltalán nem állt szándékában irodalmi műalkotást létrehozni, hanem minden erejével tanúskodni akart. Egy ismeretlen ítélőszék előtt tett tanúvallomást, bizonyára kafkai helyzetben. – Radics Viktória mostantól egy éven keresztül ír tárcát a Literára. Az első bejegyzését olvashatják.

hirdetés

Álldogáltam a miskolci egyetemi könyvtárban a pultnál, és a híres Hyden White-könyvre várakoztam, A történelem terhére. Nem akartam túlterhelni magam elméletetekkel, de erre szükség volt a munkámhoz. Ebben a könyvtárban télen-nyáron olyan meleg van, hogy az ember kiszikkadt tengeri szivacsot érez az agya helyén. Ismerjük, ugye, azt a szocreál építészeti megoldást, hogy nem lehet ablakot nyitni: ott a sok-sok csábító nagy üveg alumínium-keretben, nyithatatlanul. Mint némely felbonthatatlan chilei bor: mérgedben fakanállal benyomod a dugót egy határozott mozdulattal, mire szégyenszemre a plafonra ejakulál.

Forgatom a szemem a könyvtári levegőben, és min tapad meg a tekintetem? Nyiszli Miklós könyvén, amelyet már régóta el akarok olvasni: „Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban". Hallottam hírét. Hirtelen itt van előttem az új kiadás karnyújtásnyira, tökéletes, matt fekete borítóval, Alberto Errera „Alex" híres fényképével, mely szerintem a legjobb holokauszt-ábrázolás. Még a Saul fia komplikáltan visszafogott vizualitását is soknak éreztem, mert nálam képtilalom alá esik a soá. Alex kis fényképén viszont ott a keret, a rés, a távolság, a sötétség és a halálos veszély – túlontúl hamisítatlanul. Épp nagycsütörtök volt, amikor a beszédes nevű Nyiszlit megpillantottam a forgópolcon, az új könyvek között, és biztos voltam benne, hogy most rögtön ki kell kölcsönöznöm. Ez lesz a fényes fekete Hyden White párja. Haza is vittem, és nagypénteken végigolvastam.

Nem mintha nem tudnék eleget az eseményről. Mit „esemény"! Ha erről a témáról írsz vagy gondolkodol, az ilyen egyszerű szavak is megrendülnek szemantikailag, és falsnak tűnnek. És mi az, hogy „eleget"? Hiszen, végül is, semmit. Nemegyszer az az érzésem, hogy minél többet olvasok, annál butább vagyok. Csak az átélt, az agytekervényeket jól beporzó tudást tekinthető tudásnak.

De hogy lehetne a holokauszt átélt tudás? Régóta tudom, hogy muszáj elsajátítani, ha már ebbe a korba születtem és élve maradtam, ámde közben el kell hárítani a jól kidolgozott „holokauszt-pátoszt", ami istenverte hazudozásra veszi rá a tanácstalan emberfiát. Azt a bizonyos sápadozó, intelmeket fogalmazó tónust a magányos perceidben is el kell kerülnöd, mondom magamnak, ha nem akarsz megfőni a pokoli hordóban, ami a tested.

Erre pont jó a Nyiszli doktor, a professzionális patológus, akinek a kezében fürgén mozog a szkalpel. Mielőtt ez a könyv a kezembe került volna, azzal a gondolattal játszottam, hogy nagypénteken elmegyek itt Kőbányán a Szent Lászlóba, így azonban, a miskolci könyvtárosoknak hála, ez a nap Nyiszli társaságában telt el. Odaszögezve a matt fekete könyvhöz.

Nekem teljesen megfelel az a stílus, a tónus, ahogy a doktor úr ír. Már-már látni vélem a boncterem fényeit, és az ablakot, amelyen kinéz, hallom a facipők ideges dobogását. Követem őt összes megpróbáltatásain keresztül, hegyen-völgyön át, egészen Nagyváradig. Azonban amikor végül teljesen beindulva visszalapozok az előszóhoz, elhűlve olvasom az első oldalon: „Hiszen legyünk őszinték: Nyiszli könyve nem tartozik a 20. századi magyar irodalom gyöngyszemei közé", mert hogy nincsenek „veretes mondatai", nincs stílusa ésatöbbi. No, erre felcsattantam: de kérem, kit érdekel most az irodalom! Őszintén! Annak is a „gyöngyszemei"! Úgy égette ez a kijelentés az arcomat, mintha kaptam volna egy átszállót. Öt ujj piros nyoma az arcomon.

Pedig amióta egyévesen az első meséket hallottam a féllábú Jaksi bácsitól, sváb akcentussal, más sem érdekel, mint az irodalom. Gyöngyszemek nélkül. (Amiről a fogszabályzókra asszociálok.) Legjobban az az irodalom, amelyből „hiányoznak a veretes mondatok" és „stilisztikai bravúrokban sem bővelkedik". A mesék nem voltak szépek, ültem az egyetlen térden, néha spriccelt a bácsi nyála, és elbűvölt, hogy minden hogy él, a sűrű erdő, a cigányok, az állatok – akkor még nem tudtam, hogy a mondatok és a képek elevensége nyűgöz le, a láthatatlan mikrobáik. Ezt szoktuk „hitelességnek" nevezni, bár belátom, nem sokra megyünk ezzel a fogalommal.

Szegény árva Nyiszli dokinak egyáltalán nem állt szándékában irodalmi műalkotást létrehozni, hanem minden erejével tanúskodni akart. Egy ismeretlen ítélőszék előtt tett tanúvallomást, bizonyára kafkai helyzetben. És előállított egy olyan írásos dokumentumot, amitől megváltozik annak a szemlélete, aki kétszer elolvassa; egy olyan munkát, ami nélkül nem világ a világ, nem szám a szám, „gyűjtőtábor a körülhatárolt, bizonytalan formájú terület". Örülök, hogy ceruzát vett a szikéhez szokott kezébe.

Ne rójuk fel neki a „túlzásait", hogy nem tudta pontosan megszámolni ott helyben, vérben és váladékban, ujjával a hulla fejében, hogy hány ezer vagy tízezer rabot végeznek ki az orra előtt. Én ötig sem tudtam volna számolni. És fölmerül a klasszikus kérdés, amit legutóbb Selyem Zsuzsával hoztunk szóba: „Vajon képes volnék-e kibírni a tortúrát? Vajon képes lennék tartani a szám, ha kínoznának?", írta a levelében Zsuzsa, és így folytatta: „(most egy kis szünetet kell tartanom, azt hiszem, legjobb lesz, ha elviszem a kutyákat egyet sétálni)".

Ez az: ez a „most egy kis szünet" a döntő. Lehet, hogy mi nem fogjuk tudni elmondani egymásnak, hogy közben mi járt a fejünkben. Egy nagy lötty az ember feje néha.

Cy Twombly

Cy Twombly az egyik kedvenc festőm – ismeretlen okoknál fogva mindig lecövekelek a képei és a szobrai előtt, ha élőben látom őket. Ez a fenti kép járt az eszemben, amikor megpillantottam a Magvető Nyiszli-könyvét a forgópolcon, mert közvetlenül előtte a Gyapi azt mesélte, hogy megy Firenzébe, másnap pedig Weimarba. „Weimart nem bombázták le?" – ez volt az első kérdésem, ugyanis előtte való nap a lebombázott Lipcse és Drezda fényképeit nézegettem, hozzájuk pedig Nádastól vezetett az utam. Ennyi maradt meg Twomblyban az „Itáliai utazásból", Goethe „veretes mondataiból". Nem sokkal korábban pedig azt az Örkény-egypercest próbáltam fölidézni, amellyel meg tudnám válaszolni Zsuzsa kérdését: ha azt egyelőre nem is tudom megmondani, hogy képes lennék-e kibírni a tortúrát, biztos kiszaladna a hülye számon egy olyan kérdés, mint amit dr. K. H. G. tett fel a nácijának: „Hölderlin ist ihnen unbekannt?"

A Népligetben történt, a fittness-szereken nyújtottam, amikor beszólt egy kigyúrt csávó, hogy mikor tűnik már el innét a picsába ez a nyanya. Ránéztem a szerről lógva, a szemébe néztem egy-két másodpercig, nem szóltam semmit. „Mit nézel rám ilyen csúnyán, he?" – indult meg felém ökölbe szorult kézzel. „Hát csak nézek. Ha megmondanám, hogy mit gondolok most, akkor maga engem itt könnyedén leterítene, ezért inkább hallgatok", válaszoltam. Egy kis szünet következett. És nem ütött meg.

Egy hét sem telt el, benne voltam nyakig a munkában, határidős munkát végeztem, csak úgy röpültek körülöttem a cédulák, amikor befutott egy méjl Sajót Tamástól, hogy beugrana-e valaki jutányos áron a kisbuszába, Lembergbe mennek, és egy alak lemondta az utat, „holnap reggel hétkor indulunk" az ortodox húsvétra. (Tudni kell, hogy Sajó Tamás nem idegenvezető, hanem polihisztor, aki speciális helyekre visz, és közben előadásokat tart.) Valaki döntött bennem, és a pravoszláv pénteken már Lvivben voltam, Európa pompás városában, szombaton éjjel részt vettem ortodox feltámadási istentiszteleten, vasárnap pedig az örmény húsvéti misén. A sűrű tömjénfüst már gyerekkoromban, Zomborban belement az orromba, tőlem nem idegen a pópák gajdolása. A monarchiás Lemberg emlékeztett a szülővárosomra.

Hanem közbejött egy programon kívüli esemény is. Sajó Tamás elvitt néhányunkat, akik jelentkeztünk, a ma börtönként szolgáló lembergi koncentrációs táborhoz. „Egy ma is működő koncentrációs tábor", így konferálta be. Az őrök miatt nem volt szabad kiszállni a buszból, csak az ablakból lehetett nézni a falakat meg a vastag szögesdrót-tekercseket, amelyek ugyanazok, mint akkor voltak. Szögesdrót nem rongyolódik el egykönnyen. Aztán elvitt bennünket a tehervasútállomásra is, ahonnét a vonatokat indították Bełżecbe Néhány évvel ezelőtt jártam ott, ezt is Sajó Tamás mutatta: tömény fekete vulkáni tufa borítja a láger területét, más semmi. Csak rozsdás vasak, Twombly stílusában. Nem hittem volna, hogy pár év múlva, húsvét vasárnap visszakerülök onnét a kiindulópontra.


Bełżec – R. V. fotója

Radics Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.