hirdetés

Radics Viktória: Viszlát a rabparcellán

2018. december 10.

Véletlenül azon a napon írom ezeket a sorokat, amikor hírül kapom, hogy Nagy Imre szobrát el fogják hurcolni a Parlament közeléből. További teljesen ostoba, giccsesen historizáló szoborutánzatoknak csinálnak helyet a Kossuth téren. – Radics Viktória 2flekken.

hirdetés

Vége a merengő temetői sétáknak, mióta ő, akivel ezt gyakoroltuk, ott fekszik. Ki szoktam menni biciklivel – piac, börtön, Kozma utca –, de semmi olyasmit nem érzek; még csak annyit sem, hogy „őhozzá” mennék. Tanácstalanná tesz a hely, a tripla törzsű gesztenyefára meredek, fölszedem a terméseket, vagy árvácskát ültetek az alacsonyan szálló repülőgépek süvöltésében. Mire gondolok, nem tudom. Elmormolom a Miatyánkot mezzopiano, és kereket oldok, rábízom magam a bringámra. Legutóbb fogta magát, és kanyargós utakon elvitt a 301-es parcellára, pedig nem állt szándékomban odamenni. Annak idején vele el szoktunk bandukolni oda. Őt több szál fűzte 56-hoz, mint engem, hisz 17 évesen részese volt az eseményeknek; én akkor még meg se születtem, meg hát vajdasági vagyok. Jovánovics emlékművét sokszor bejártam keresztbe és körbe, kicsinyítve fölépítettem az agyamban, fejből tudom, mi, hol áll, most, november végén azonban különös dolog történt.

Egyszeriben tündökölni kezdett az emlékmű a hideg délelőtti napfényben. Mintha még soha nem láttam volna ilyen kifejező, éles, fényes fehéret, mélykék háttéren, árnyékokkal tűzdelve. A következő pillanatban egy aggastyánra lettem figyelmes. Bottal araszolt, tán egy taxiból szállt ki, miközben én a biciklimet parkoltam. Egyszer csak látom, hogy ott áll a „nyitott sírnál” hosszú fekete kabátban, biccent, és amin elámultam: nézi a hatszögletű oszlopot, lassan felemeli a tekintetét, és közben keresztet vet. Fél perc múlva hátraarcot csinált, picit döccenő, de határozott léptekkel elvonult az egyenes úton, és eltűnt. Legalábbis az én szemem elől, mert akkora már a fehér „halálmű” foglya voltam.

Mint akit mágnes vonz, odamentem a síraknához, a földbe süllyesztett, pontosan 1956 milliméteres gránitoszlophoz, és bámultam. Ez egy biztos és hiteles pont. Okirat van róla, hogy ezredmilliméterre annyi, amennyi. Sötét gondolataim támadtak a verem peremén, ezeket most nem mondom el. Érintés nélkül is éreztem a fekete oszlop tükörsima felületét és a verem állagát. Csiga tapadt az oldalához. A gödör nem vizes, mert az esőt elvezeti egy „derítő”, amit szintén Jovánovics talált fel. A verem falára vetülő árnyékok olyan élesek voltak azon a délelőttön, hogy a lépcsejükön le lehetett volna szállni a mélybe.

A „Bánat Utat” a fehér csodáig csak gondterhelten, andante lehet megtenni. Az ember érzi a homlokát, a szemöldökcsontját, a szemgödrét, tudja, hogy lépked. A tekintetet betölti a fehér, ami itt nem csak szín, hanem anyag, meg a kövek, műkövek különféle matériái és faktúrái. Sima, érinthetetlen, rapancsos, durva – a szem tapogat és simogat, le-föl mozog, mintha ujjai lennének, a közelítés ezen az úton lamento. És nem tudod, hova mész. Ami megdöbbentett: mintha az árnyékoknak is lett volna állaguk, fantasztikus vetítés zajlott a felületeken.

A Bánat út annyiban keresztút, hogy a haladó lény egyszerre nézi azt, ami előtte van, horizontálisan, na de vertikálisan is, mert a frigyláda meg a kémény fölviszik a tekintetét, az erős oszlopok és a kőlapok pedig szétterjesztik. Bocsánat, én mindig is így neveztem a „szarkofágot” meg a „tornyot”, és mindkettő zavarba is hozott eddig a pillanatig. A láda a függönnyel színházszerű (szimulakrumnak is mondják), de nem tudni, hogy miféle játék zajlott ott, amikor még tartott az előadás. Mi van benne? A függöny tökéletesen fed, nem lehet széjjelhúzni. A „toronyról” mindeddig a koncentrációs táborok általam sose látott kéményeire asszociáltam, mintha egy negatívot látnék, amelyen a fekete: fehér; csak most győzték le a napfényes kék-fehér színek ezt a képzettársítást, s könnyebbedett meg az égnek emelkedő test. A hátsó, duzzadt oszlop pedig tartálynak tűnt a szememben, mint ami sok tartalmat tartogat. Ezen látszott legszebben az árnyjátékos vetítés, akár egy gömbölyű mozivásznon.

Áthaladván a szoroson, a visszhangzó, majd nesztelenné váló léptek folytatják azt a zenei kompozíciót, amit már a nyitott sírnál meghallottam. Echo, morbido. Közben még mindig a negatív redőkre gondoltam, meg arra, ami mögötte játszódott. Nekem ne mondja senki, hogy semmi! Klee-féle színteret képzelek mögé, vagy ha nem, hát a semmi színtelen? Tényleg ironikus tárgyak ezek? A frigyládára („ál-szarkofágra”) nézni maestoso, de idelent a kövek közelsége a fehér „emelethez” képest meghitt, földi, átélhető; mintha millió ujjnyommal volnának tele, örökké formálódófélben.

A „nagy rusztikus kövön”, mely, ha hátulról nézzük, állati, ezúttal nem volt eltömítve mécsesekkel és virágokkal a vakajtó, vagyis a „halottak kapuja”, csak egy szál alvadt vér színű rózsa dőlt neki a kőbe mélyedő szegélynek.  Tudom, olvastam, hogy a rusztikus kő Angyal István vágya volt, bár itt a „vágy” szó nem megfelelő, de a „végrendelet” is megbicsaklik, tekintettel az erőszakos körülményekre. (Hiszen a bíró és a hóhér rendelkeztek.) Szemlélőként aligha lehet betelni Angyal sziklájával, a vulkanikus kőzettel, az agynak úgyszólván túl nagy falat. „Csőcselék”, ezt a szót használta („egy nagy rusztikus kő legyen a csőcselék emléke”), gyönyörűen. Zúzalék, összezúzott csőcselék, szövi a szót az agyháló, az agyonlőttek, tönkrevertek... Mennyi élet van ebben a 220 millió éves kőben! Remény, vér – a kő hideg, lepergeti az ilyen szavakat, talán az esőt beissza? Vagy teljesen intranzigens? Tanulmányozni szeretném a sziklák természetét.

A köveket, a „barbár építményt” körbe lehet járni, Föld körüli utat tehet a vendég, repedéseket, vonulatokat, hasadékokat, gödröket nézhet, de a fák is bejönnek a képbe, a környező ágak árnyékai. Ezen az körúton a fehér mű innen is, onnan is villant, és aki elidőzik a „templomnál”, azt egyre kíváncsibb lesz, mert nem tudni, hogy mi zajlik az erőműben. Rendületlen, és mégsem az, a masszivitás benyomásán túltesz a finom, áttört, gipsz-szerű hó-csipke, és érezni valami mozgást is minden stabilitás ellenére. A látogató is járkálni kezd, ődöngeni, ahogy régebben tettem, csak most magányomban élesebb szemmel lépegetek, nemlétező feliratot betűzve.

A gyepen fekvő márványtáblákat és a dátumokat olvasom. Az én születésem évében is akasztottak. Egy férfit, öregembert, egy leányt, egy suhancot... „Megkíméltek ettől”, mondta a Vida, Nagy Imre bírája; attól, hogy végig kelljen néznie az akasztásokat; ennyire tapintatosak voltak a kartársai. Pedig nem ártanának a szentignáci vizualizálási gyakorlatok. Most azonban én is elvontan gondolkodom; egy eseményt, eszmét, reményt nem lehet fölakasztani, agyonlőni, az rossz metafora lenne. Az environment depatetizál, elvágja a historizáló, ünneplő, agyonmagyarázó vagy a bukást átlényegítő diskurzusok szálait, miközben a sétáló fölé borul az „eltaposott kupola”, melynek középpontja a veremben volt, a bombabiztos „haláltűnél”. A legjobb szavakat Jovánovicstól lopom, utólag. Odakint odamegyek a miniszterelnökünk, Nagy Imre sírjához, virág helyett viszem a szívemben a feszültséget. Mert a gonoszul, mérhetetlenül aljasul és ilyen hosszasan (ennek sose lesz vége), a mai napig meghurcolt államférfi és halott épp ide tartozik, ő Magyarországé, ahol élek. Nem csak a még élő, majd a holt testét gyalázták meg többször, hanem az emlékét és a szobrát is. Déjà vu érzésem támad, amíg ott állok, negatív déjà vu, ha szabad így mondani.

Otthon egy csomó könyvet kikészítek, hogy elolvassam vagy újra föllapozzam őket, kutatok a neten, rájövök, hogy mit sem tudok 56-ról, nem értettem meg, pedig 1984-ben az első magyar könyv, amit megérkezésemkor kaptam (Pályi András nyomta a kezembe, „ezt óvasd el!”), egy Nagy Imre-életrajz volt, szamizdat kiadás újságpapírba csomagolva, hogy a villamoson ne lássák, mim van. Miklós az emlékmű elkészülte előtt is kivitt a rabparcellára, ahova kivégzetteket, állatokat, testrészeket, bűnözőket és szegényeket, bizonyára öngyilkosokat is temettek. Emlékszem a tetemek drámájára, melynek részleteiről azonban nem tudtunk. 1989-ben együtt örvendeztünk az újratemetésnek, a due.

Az októberi, a novemberi, az 58-as, a 61-es, a 89-es, a 92-es és további események összes részlete, úgy gondolom, „benne van” az emlékmű elemeiben, azaz a nagy tájműben; nem érzékelek semmi meg-nem-felelést, ellenkezőleg: kikristályosodást, gyémántos értelemben. A konceptualista, avantgárd, többek szerint kifejezetten posztmodern műhöz tökéletes hozzáférést biztosítanak a reális részletek és az abszurdizálódás máig tartó, morbid processzusa, al fine. Közben a kiinduló esemény, úgy, ahogy Nádasnál olvasom és elhiszem neki a mondatok erejénél fogva, úgy, ahogy Miklós, András mesélték, meg azok, akiknek az emlékezéseit olvastam, azt sugallja, hogy a közössé vált szabadságszeretet tapintható volt azokban a napokban. „Szeretetkonzervnek” nevezte egy alkalommal Jovánovics, amit én most a műben még sok mindent tartogató reservoire-nak érzékeltem.

Nem tudom, hogy a részletek ezreit, amelyektől föláll a szőr az olvasó hátán, érdemes-e fölfűzni a vörös szálra, rakosgatni, tisztogatni, vagy talán egy olyan megoldás várat magára, amelyről Jovánovics mesélt egyszer egy szakmai előadásában. 1968. január 14-ről 15-re virradóra hatalmas földrengés rázta meg Szícilia több falvát. Gibellinában egyetlen ház kivételével minden, de minden romba dőlt, elpusztult. Az életben maradtak számára egy teljesen új lakótelepet húztak fel a régi falutól húsz kilométernyire, a katasztrófa sújtotta területre pedig egy olasz festő, Alberto Burri különleges land art-művet tervezett: az egész romba dőlt falut öntsék le fehér betonnal: „legyen a haláluk helye az életük volt élettere”, fogalmazok most Jovánoviccsal ilyen furcsán. Ez a mű úgy néz ki, mint a repedezett, kockákra szakadt szürkésfehér iszap, és borzalmasan szép:

Burri művét, mely 1984-től 89-ig „épült” (ha szabad ezt a szót használni), de csak 2015-re lett teljesen kész, Jovánovics utólag fedezte fel, miután háromévi munkával már rég megcsinálta itthon a thanatoplasztikáját. A Cretto di Burri testvére a mi emlékművünknek, csakhogy az mindent betemet és elrejt, moccanatlanul ráborul az egész halott falura. A mi emlékművünk ellenben társadalmi katasztrófát jelez, és a Burriéval összevetve világos, hogy mégis hagy esélyt a fölépülésnek (a konstruktivitásnak), legalább szellemi értelemben, a vertikalitásával, a pontosságával, a finomságával és a nyitottságával. A 43 tonnás, földbe mélyedő követ a két és fél méteres fehér torony bátorsága és papírszerűen réteges reliefje egyensúlyozza.

Véletlenül azon a napon írom ezeket a sorokat, amikor hírül kapom, hogy Nagy Imre szobrát el fogják hurcolni a Parlament közeléből. További teljesen ostoba, giccsesen historizáló szoborutánzatoknak csinálnak helyet a Kossuth téren. A sírgödröt odadobált irodabútorokkal álcázták. Kátránypapírban, összedrótozva, arccal lefelé, a nevétől is megfosztva. Lovasrendőrökkel tapostatták szét a valamelyest gondozott domborulatokat. Egy forró nyári nap volt, amikor letűztük a karókat. Rablógyilkosok és zsiráfcsontok is voltak köztük. Jovánovics halálműve nem betonozta le ezeket a lim-lom részleteket, szerintem. A történelem politikai instrumentalizása folytatódik – ezzel a tervszerű folyamattal szemben a a 301-es parcella emlékműve ellenállást tanúsít, már csak a stílusával, a felhasználhatatlanságával is, vagyis a művészetével. Minden ízében máskéntgondolkodásra ösztönöz.

„Ott voltam, láttam, ez tette tönkre és ez tölti ki az életemet”, mondta egyszer a művész. Az ellentmondás kiáltó, feszítő és ihlető. Annyi biztos, hogy a természeti katasztrófa pusztító elementaritásával szemben, mely Burrit elnémította, 56 ereje – ha belenézhetünk – örvénylő. Ahogy az Antigonéban kavarog a por a hulla felett. A fehér monumentum nem elfojtó. Lehetővé teszi a morbid történetsor tudati transzformációját, ami akár fölszabadultságot is hozhat, vagy legalább a szabadság elképzelt lehetőségét, vágyát, követelését; újra meg újra beindítja a gondolkodást arról, hogy mi történt velünk Magyarországon, és mi végre.

Radics Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.