hirdetés

Radics Viktória: Zen a nerben

2018. június 25.

Ha most vagyok, akkor itt is, ebben a szobában, Magyarországon, Budapesten, megmondhatnám pontosan, és megnézhetnék a Google térképen, hogy hol ülök ezen a bolygón. Az intim szférámba nem látnak bele, de elárulom, hogy egy barlangban lélegzem. Könyvbarlangban. A falak kezdenek azokhoz a sziklákhoz hasonlítani, amelyekre a neandervölgyiek a létráikat festették. – Radics Viktória 2flekken.

hirdetés

Van a zenben egy jótanács: légy a mostban, ne gondolj semmire, hagyd, hogy a fejedben tovahömpölyögjenek a gondok, tágulj bele a jelen pillanatba, érezd át testeddel-lelkeddel az ürességet, a semmit itt és most. Ez tényleg az élet cukorfalatja tud lenni, nem gondolok semmire, csak a levegőt érzékelem, ahogy simogat kívül-belül, lélegzek, élek, belegyökerezik a gerincem a létbe, a fejem búbjával – egy láthatatlan közösségben – én is tartom az eget. Az üresség, a semmi egyáltalán nem olyan rossz, ahogy azt a múlt századi egzisztencializmus tálalta, ellenkezőleg, a lételem finom veleje. Akkor sem érzem fenyegetőnek, ha úgy fogom fel, ahogy Sunrjú Szuzuki mester mondja, és az utolsó lélegzetemet gyakorlom egymás után. Folytatni fogják mások. A világ telis-tele van lélegzetekkel. A fák, a hegyek is levegőt vesznek. A levegő a legszebb ezen a világon, bár a többi elem se marad el mögötte, úgy mint a szennyezett vizek, a föld, a gyertyafény. Nem bánom, hogy éltem köztük, velük, általuk, és részesülvén belőlük a részeimnek mondom őket ebben a pillanatban is.

Bánom, nem bánom, ez már tömény érzelem, amitől eltanácsol a zen. Törökülésben ülök vagy féllótuszban, mert csak ilyen félnótásan megy, s a mostban lét olyan, mintha írnék, csak szabadon engedem a szavakat, úgy elszállnak, mint a szöszök az elítélt nyárfákról. Félmeztelenül a melegben. Tenger az idő. Egyik térdem picit sziszeg. Valahol nagy fehér vitorlákat duzzaszt a szél, az árbocok porcok. Hallgatni arany. A dialógusra épülő posztmodern kultúra ízzé-porrá zúzódik az elvárási horizonton. Beszélget az ördög. A szavak szálkák. Most mindegyik felsebezne. Percen a párnám alatt a parkett.

Meghitt ez a nesz, csak itt, csak most, harminchárom éven át. Valahol lakni kell, ha erdei remete lennék, nem volna hajszárító, angolvécé, csapvíz, dezodor és világháló sem. Nem tudnám most ezeket pötyögni. Ehhez pedig be kell fizetni a közös költséget, a villanyt, az internetet és a telefont, fáj egy kicsit a térdem. Vastag felhők gyülekeznek. Ez a fenyegetés most a fejemben történik. A szorongás, akár a kitörni készülő vihar, a szemem sarkában komoran gyülemlik.

Ha most vagyok, akkor itt is, ebben a szobában, Magyarországon, Budapesten, megmondhatnám pontosan, és megnézhetnék a Google térképen, hogy hol ülök ezen a bolygón. Az intim szférámba nem látnak bele, de elárulom, hogy egy barlangban lélegzem. Könyvbarlangban. A falak kezdenek azokhoz a sziklákhoz hasonlítani, amelyekre a neandervölgyiek a létráikat festették. Egy ilyen kép van az okostelefonom képernyőzárján, sose le se szedem. Biztos sokat ücsörögtek ők is törökülésben gyertyafénynél. Az oltárom is hasonló lehet, mint az övék, bár az enyém csupán reprodukció, Alberto Giacometti Kubusa, mely a Melencolia I. híres romboédere mellett lóg a szemem előtt.

Dürer Giacomettivel

Titkos jelek vannak rá karcolva, de alig látszanak, talán egy arc, talán az apja, Giovanni arcának a rovátkái. Ha majd erdei remete leszek, ezt magammal viszem meditálni, meg még néhány könyvet, minimum tízet. Kezd összeomlani a remeteségem, eltávoznak képzelt fa-barátaim. Meg tudnám-e szokni internet nélkül? Elég lenne-e a papír, a radír, a hegyező meg a ceruza? (A tízegynéhány könyv mellett.) A ceruzák, a noteszek és a fák a mániáim, de lenne-e villany? A cigarettáról legalább teljesen leszoknék.

Ma reggel szoktam vissza, amikor még az ágyban elértek a hírek a MTA-t, egyáltalán a kutatókat, a magamfajta meditáló éhenkórászokat ért fenyegetésekről. Nem engedtem az indulataimnak. Megittam a fehér teámat, felkeltem, a fenekem alá húztam a zabpárnát, és leültem zenbe. A mostba, a barlangomba, Giacometti és Dürer kövéhez, éhgyomorra, csak egy kis ürességre vágyva.

Tényleg nem gondolok semmire, csak húz a jobb térdem, egér kaparássza. Sunyi fogalmak futnak át a szobán. Az egyik térdkalácsom a kapitalizmus, a másik a diktatúra. Ezek szorítanak satuba, ha nem állok ellent. És akkor lőttek a merengésnek, a szöszözésnek, a zöld erdőnek, fehér vitorla helyett vörös kendőket látok, és két Delacroix-t. Az egyiken épp lelövik a rongyos szegényembert, a másikon női mellett látok és magasra emelt kart. (Utánanéztem a neten, az előbbi Goya.) Ezek a képek alighanem a szabadságról szólnak. Most hagyni kéne, hogy ellibegjenek a festmények és üres vásznakat lássak csak, azonban dobolni kezdenek bennem a szavak.

Kapitalizmus és diktatúra, kapitalizmus és diktatúra között, kap-dik, kap-dik. Az egyik könyörtelen, és olyan kíméletlen, hogy azonnal kivág az ablakon, és ott fogsz hasalni az utcán. A másik körmönfont, bandzsa, kancsal, hosszú körme van, messziről elkap és a füledbe sziszeg; régi ördögábrázolások tűnnek föl üveges szemem előtt, az, amelyet a raroni templom falán láttam, amikor Rilke sírjánál meditáltam. Ezeknek ő is a szeme közé nézett 1926-ban.

Falfestmény a raroni templomban

A sors egy gordiuszi csomó, visszerek. Most világosan emlékszem arra az érzésre, hogy milyen volt eszmélődésem első szakaszában ráébredni a diktatúrára. 78-at írtak, és ez a szakasz 88-ig tartott. Nem hittem volna, hogy a végtelenségig. Rajtad a fél szemük, ha nem bújsz el, szinte bármit megtehetnek veled, amit csak akarnak, a „jogaidat", azt tedd idézőjelbe és ereszd el, jogunk, az minekünk van, hékám. Senki sem fog rád vigyázni, ha kirúgunk a picsába. (Mi vagyunk a többes szám.) Ha nem fogadjuk el a pályázatát, ha nem publikáljuk magát, ha nem adunk honoráriumot, ha eltanácsoljuk magát az egyetemről és a tudományos életből. „Alázat. Fegyelem. Ez az, ami hiányzik magából, Viktória." A sors megismétli ezt a mondatot, pedig eltelt negyven esztendő. Itt mi mondjuk meg, hogy mi a minőség, mi számít tudományos munkának.

Még sok mindenre visszaemlékszem hirtelen, ülésekre, minősítésekre, folyosói suttogásokra, fejek ingatására, „listázásokra" és egyéb lejáratásokra a Komunist című újságban meg a Magyar Szóban, pedig azt hittem, hogy elfelejtettem a diktatúra szellemét, akárcsak a gyakorlatát; megtettem mindent a feledésért, menekültem, tépkedtem ki magamból a politikai indulatokat, imádkoztam, hajtogattam a demokrácia szabályait, bizakodtam, összekapirgáltam a demokratikus morzsákat, a dialogikusságra alapoztam a szellemi létezésem, több ezer könyvem beszélget egymással a barlangomban.

A bal térdemben a kapitalizmus fáj, kattog, pörcög, ha mozgatom, nem fogok már sokáig futni. Ebben a mostban összeugranak az évszámok, 78, 88, 18, nem tudok semmit kiszámolni, márpedig a kapitalizmus logikája szerint ez a bűnök legnagyobbika; számolj, szamár, adózzál, fizess, és még. Én csak ezt az oldalát ismerem a számadásnak. Egészen egyszerű logika: a nyereségben kimerül minden teleológia, nem kell ide se ördög, se Rilke, se guruk, se istenek, se más utalás, fizess és ne a lélegzetedet számold.

Épp az ölemben találkozik a kapitalizmus meg diktatúra. Ott, ahol a két kezem lezáratlan zen kört alkot. Amelybe belopózik a borzasztó feszültség meg a Bodza kutyám, megszakad a meditáció, itt és most vagyok, Budapesten, Kőrösi Csoma Sándor sétány, csakhamar hullapózban.

Giacometti kutyája

Radics Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.