hirdetés

Radnóti Sándor: Komolyan vettem az íróasztalomat I.

2018. július 28.

Az újbaloldali gondolatok nagyon erősen vonzottak, de az újbaloldali kultúra egyáltalán nem, soha nem volt például farmerem. Kora ősztől késő tavaszig öltönyben és nyakkendőben jártam. Ezt nem láttam olyan világosan akkor, mégis érezhettem valami diszkrepanciát, úgyhogy nagyon nagy ívben kerültem el például az Ifjúsági Parkot, ahol ugye ez volt a dress code. – Nagyvizit-interjú Radnóti Sándorral, első rész.

hirdetés

Itt vagyunk Radnóti Sándornál, egy erőteljes, artisztikus értelmiségi enteriőrben, egy olyan lakásban, amelynek a légköre ugyanakkor komoly polgári hátországot sejtet. Azt sejtem, hogy ezeknek egy jó része családi folyamatosságot tükröz.

Így van.


Szeretném, ha innen indulnánk el. Ebből a miliőből.

Hihetetlen előnnyel indultam, amennyiben olyan családból származom, ami nem csak apámék generációjában, hanem a fölötte lévő két generációban is áhítatos kultúratiszteletről tett tanúbizonyságot. A dédanyám, Bauer Zsófia, iskolaigazgatónő volt Nagyváradon, a fivére középiskolai tanár sok helyen Magyarországon, de filozófiát is fordított. Leibnizet és másokat, és az egyik fia Balázs Béla néven híresült el, bár a családnak az az ága, amelyikből én származom, nem ismerte, nem volt már vele kapcsolata. Apám orvos volt, de az a régi típusú orvos, aki nagyon sokat foglalkozott kultúrával. Rengeteget olvasott. Még nem tudtam olvasni, amikor a képnézegetésnek a művészetébe bevont, esténként híres festményeket nézegettünk. Úgyhogy áhítatos tisztelete a kultúrának: ez volt a kezdet kezdetétől. Lemezek, opera, Nemzeti Színház, Shakespeare-sorozat: gyerekkoromban, viszonylag könnyű volt ebben az értelemben az élet.

Ennek a gyerekkornak az első meghatározó szakasza az ötvenes évekre esett.

Ez így van.

A politikai légkör mennyire befolyásolta ezt a polgári világot? Mennyire volt lehetséges megtartani ezt az ethoszt?

Hát úgy, hogy apám – nem mérvén fel a veszélyeket – meglehetősen nyíltan volt antikommunista az ötvenes években. Erről sok anekdota szól. Visszahallottam másoktól, hogy apám milyen szabadszájúan és harsányan utálta a rendszert. Nekem az első politikai élményem az volt, hogy apám, aki egy elegáns, angol úriember volt, Eden kalapban, öltönyben, örök nyakkendővel – amit (mínusz a kalap) én is életem nagy részében követtem –, szokása szerint, amikor hazajött, levette a kabátját az előszobában. Egyszer bejött kabátban, kalapban, leült egy székre, és azt mondta, meghalt az a gazember. Én így értesültem Sztálin haláláról. Ahhoz, hogy én aztán fiatalkoromban marxista legyek, egy nagy fordulattal kellett eltérnem a családomtól, és apámban, akit imádtam, és akivel hihetetlen jó viszonyban voltam, bizonyos értelemben csalódást keltett, hogy én marxista lettem tinédzserkoromban. Mindenesetre az első igazán nagy élmény '56 volt, kiemelkedik a gyerekkoromból.

Nagyvizit Radnóti SándornálA képekre kattintva kinyílik a galéria – Fotók: Valuska Gábor

Tízéves voltál, ugye?

Tizenegyedik évemben voltam, és azt mondhatom, hogy felnőtt fejjel éltem át, aztán visszahuppantam.

Itt éltetek, ebben a lakásban?

Egy háztömbbel arrébb. Ez apósomnak és anyósomnak a lakása volt. Én a Falk Miksa utca 10.-ben. Jóval később szívélyes viszonyba kerültem Marosán Györggyel, odaadta nekem az emlékiratát, amikor az még nem jelent meg könyvben, abból tudtam meg, hogy a gyerekszobám – magasföldszinten volt a lakás – ablaka alatt állt, és várta azt az orosz tankot, ami kivitte a városból, hogy Kádárral együtt megalapítsák a forradalmi munkás-paraszt kormányt. És akkor azt gondoltam, hogy ha az apám betegeitől kapott ajándéktárgyak közül, mondjuk, egy súlyos ólomkristály vázát leejtek, akkor talán az egész történelmet megváltoztathattam volna.

Az úgynevezett kettős beszéd meghatározta-e az életeteket?

Nem. Az iskolaigazgató ugyanolyan angolszász típusú úriember volt, mint az apám. Szívélyes viszonyban voltak Kulcsár Sándor igazgató úrral. '56 nyarán az úttörőtáborban, ahol volt zászlófelvonás, zászlólevonás, egy zászlólevonás alkalmával valami kis lökdösődés történt, az egyik gyereket meglökték, és az véletlenül megtaposta a zászlót. A táborvezető – egy húszas évei második felében járó, kövérkés fiatalember – azonnali hatállyal összehívta a tábort, és ünnepélyesen kivitték a meggyalázott zászlót – ez Parádsasváron volt a színházteremben – a színpadra, és ő gyújtó és vádló módon szólította fel a tettest, hogy jelentkezzen. Nem jelentkezett egyszer, nem jelentkezett kétszer. Harmadszorra aztán jelentkezett, és azonnali hatállyal kizárták a táborból. Egy tanár kíséretével felvitték Budapestre. Arra nagyon világosan emlékszem, hogy mérhetetlen megvetést éreztem ezzel a jelenettel és az egész üggyel szemben. Akkor tízéves voltam, és ez egész világos érzés volt. Nem volt kettős beszéd. Osztálytársaim nagyjából hasonlóképpen gondolkodtak. És hát igen, úttörők voltunk, kétségtelen, de ez inkább a cserkészélet meghosszabbítása volt, és senki nem akart indoktrinálni bennünket. Ez a Szemere utcai iskola volt, egy viszonylag liberális fészek.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
Milyen volt itt a gyerekkorodat körbeölelő, felnőtt társasági élet?

Azt nem szabad elfelejteni, hogy az ötvenes évek első felében rettenetes diktatúra volt Magyarországon, ugyanakkor folytatódtak a polgári élet kiépített hagyományai. Apámék estélyeket adtak, partik voltak nálunk, operaénekesek, színészek jöttek hozzánk. Egyszerre volt egy nagyon beborult világ, és ugyanakkor mögötte pedig ott volt a társasági élet harmincas évek második felében, negyvenes évek elején megszakított folyamatosságának felvétele. Megbeszélés tárgya volt, hogy az operaénekesnő nercbundában jelent meg, és hasonló dolgok, folyt még ez a burzsoá világ. Megnyílt a Mézes Mackó, hatalmas hidegtálakat lehetett rendelni onnan. Májjal töltött kaszinótojást, Wellington-bélszínt és hasonlókat. Ez is hozzátartozott ehhez a világhoz. A szüleim jól voltak eleresztve ebben a nagyon lerongyolódó, legatyásodó társadalomban. Ennek is ugyanez volt az oka: a polgárság elszegényedett, de a szokásait még megtartotta. Apám, aki gyerekorvos volt, nagy magánpraxist tartott fönn, mert az azért hozzátartozott a polgári élethez, hogy legyen a gyereknek háziorvosa. Ilyen módon nagyon jól keresett ebben az időben, és azért tudott képeket gyűjteni. Hogy megfizethessék a háziorvost, a polgárság eladta a képeit a feje fölül, tele lett a bizományi áruház. Autónk volt, ami apámnak kellett is, mert egész nap, még éjszaka is rendelkezésre állt, ment a betegekhez. Minden vasárnap elindultunk a Balatonra, és vagy odaérkeztünk, vagy nem, mert azért egy-két defekt mindig bele volt számítva az utazásba.

És '56 után?

'56 után tépelődött, hogy milyen egyszerű lett volna beülni a kocsiba, és elmenni azokban a napokban, amikor nyitva volt a határ. De hát apám nem volt fiatal. Negyvenéves volt, amikor én születtem, és ötvenéves ennek megfelelően 1956-ban. Újrakezdeni egy életet, nosztrifikáltatni a diplomát, úgy látszik, hogy erre már nem volt ereje, és ezért végül itthon maradtunk. Nem volt ez tulajdonképpen komoly, nem gondolkodtak ezen. Nem emlékszem nagy beszélgetésekre apám és anyám között, inkább arról volt szó, hogy a következő években apám emlegette, hogy ez egy lehetőség lett volna. Hogy mi folytatódott? Gyűlöletes volt természetesen minden, apám megvetette az '56 után kiépülő világot.

Folytatódott még a társasági élet?

Azt hiszem, hogy igen. Sőt...

Volt köztük ügynök?

Nem. Legalábbis nem tudok róla. Ez soha nem derült ki. '56-ban a házban elkezdtek a társaságilag, társadalmilag egymáshoz illő emberek összejárni. Egy agglegény, apám-korabeli ember, akit addig is szívélyesen üdvözöltek, minden esti vendég lett azokban a hónapokban, amíg kijárási tilalom volt. Az óvóhelyen, ahova szüleim nem mentek le, nagy élet volt. Versolvasások. Faludy imádata, Villon-fordításokat olvasgattak az emberek egymásnak. Én állandóan leszöktem, bár semmi kifogása nem volt a szüleimnek, hogy lemenjek.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
A középiskolai évektől kezdődően nagy lendületet vett ez a szellemi pálya, komoly elrugaszkodási pontokkal, ott voltak olyan pályatársaid, akikkel filozófiát, irodalmat intenzíven studíroztatok, messze a középiskolában elvárt kötelező gyakorlatokon túl.

Ehhez azt kell hozzátenni, hogy amíg a Szemere utcában békésen elvoltam nyolc éven keresztül, a gimnáziumokban, úgy látszik, az alkalmazkodóképességem nagyon kicsire sikeredett, mert végül négy különböző gimnáziumban sikerült befejeznem a gimnáziumi tanulmányaimat. A Cukor utcából másfél év után kirúgtak.

Miért?

Volt ez az 5+1-es rendszer, hogy öt napig tanulni, egy napig dolgozni valahol. Ez volt a politechnikai képzés. Mi Gödre mentünk dugványozni, és egy rettenetes hideg napon úgy döntöttünk, hogy mielőtt elmennénk az üvegházakba dolgozni, leszállván a vonatról, megiszunk egy pálinkát. Ezt három gyerek csinálta, de vesztünkre a tanárnak is ugyanez a gondolata támadt. Ketten magas fiúk voltunk, és egy alacsonyabb. Ő hihetetlen taktusérzékkel – ma is a szemem előtt van – meglátta a tanárt, lebukott, és a lábak között távozott. Róla soha többet nem esett szó, minket, kettőnket viszont kirúgtak az iskolából. Egy nagyon rossz hangulatú és komisz iskola volt a Cukor utca, amit egyébként egy osztálytársam – akit fél évvel később szintén kirúgtak, és akit akkoriban Rózner Gézának hívtak, azóta Bereményi Géza – meg is örökített, mert a Megáll az időnek az a szörnyeteg igazgatóhelyettese nem más, mint Bucskó Béla igazgatóhelyettes úr, aki a Cukor utcának volt a réme. De rémes volt Temesi Alfréd is, az igazgató, akit megkaptam aztán a Petőfi Gimnáziumban érettségi elnöknek, és bizony nem felejtett, minden lehetséges módon igyekezett keresztbe tenni nekem.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
A gimnáziumi éveid öttusájának ez volt az első akadálya. Mi volt a következő?

A Szinyei Mersében fél évet voltam. Azt egyszerűen csak nem szerettem, onnan meg akartam szabadulni. Az viszont már irodalmilag is érdekes, hogy volt egy nagyon nevezetes magyartanárom, akit a Cukor utcában ismertem meg. Nagyszerű tanár volt, Kovács Endrének hívták. Előbb kirúgták a Cukorból, és a Radnótiba került. Rábeszélt, hogy menjek a Radnótiba, ott megbeszélte, hogy egy bizonyos osztályba fogok kerülni. Legyintőleg mondta, kicsit erősebb az orosz, a forma kedvéért vizsgát kell tenned, készülj egy kicsit a nyáron. Bolond ember volt, a szó szoros értelmében. Később sokszor látogattam meg a zárt osztályon. De nagyszerű tanár volt, a fia egy kitűnő karmester a Magyar Állami Operaházban, rettenetesen hasonlít az apjára. Azt elfelejtette mondani, hogy egy olyan osztályról volt szó, amelyben a magyar irodalmon kívül mindent oroszul tanítottak az első osztálytól kezdve. Szégyen ide, szégyen oda, ezt nem tudtam bepótolni, képtelen voltam, úgyhogy egy-két hónapig ültem ott egy padban kukán. Közben az angoltanárnőm, aki a Petőfi Gimnáziumban tanított, rábeszélt, hogy ne csináljam ezt a hülyeséget, menjek át a Petőfibe. A Petőfiben boldogan révbe értem, ott találkoztam három valóban kitűnő emberrel. Az egyik Balassa Péter volt, aki eggyel alattam járt, a másik Rózsa – későbbi Rózsa T. – Endre volt, aki rádiós lett, és a harmadik, aki nem oda járt, de mindig bejött hozzánk a nagyszünetben, Kenedi János. Más komoly barátságaim is voltak abban az időben. És nagyon döntő, hogy megismerkedtem a Lukács-iskola egyes tagjaival, még a Cukor utcában. Meg is írtam nemrég az ÉS-ben. Egy nagyon kedves osztálytársnőm, akinek az apja fogorvos volt, a fogorvosi rendelőben mutatott be három embernek: Hermann Istvánnak, Heller Ágnesnek és Fehér Ferencnek. Akkor voltam tizenhat éves. Kialakult Heller Ágnessel és Fehér Ferenccel egy barátság. Véletlenül itt van egy fénykép, amin negyven vagy ötven évvel ezelőtt látható kalapban Heller Ági.

A marxista orientáció és érdeklődés szembefordul ezzel a polgári gondolkodással. Édesapádnak a reflexióját már említetted. Ugyanakkor ez a miliő, ez a kulturális hagyomány lehetett volna a fennállóval szemben egy más típusú ellenzéki attitűdnek a fedezete. Mi vitt mégis ennyire – ilyen értelemben – a baloldali gondolkodás felé?

Erre az a válaszom, hogy lehetett volna, de nem volt. Mert nagyon gyenge volt a polgárság Magyarországon. Egyszerűen nem volt erős ideológiai töltete és fegyverzete. Apám, mai szemmel visszanézve, konzervatív liberális volt, akihez megtértem bizonyos értelemben, később, a szelleméhez, de akkoriban ez nem volt kielégítő számomra. Nagyon-nagyon kevesen tudták megtenni, hogy a polgári magatartásukból táplálják a belső ellenállást. Hirtelen Szegedy-Maszák Mihály képe van előttem, vagy Esterházy, az erős családi hagyomány, ami vagy dzsentri vagy arisztokrata. Lehet nagyon erős vallási hagyomány is, ami az esetek nagy részében olyan képmutatással jár, amit egy fiatalember vagy vállal, vagy nem vállal. Ez az, amit Krisztián alakjában Nádas a Párhuzamos történetekben tökéletesen megcsinált: az az ember, aki karriert csinál a Kádár-korszakban, miközben mérhetetlenül megveti azt a világot, ugyanakkor jó arcot mutat, jó ábrázatot vág, és amikor fordul a kocka, úgy emlékszik, hogy ő volt a legnagyobb ellenálló. Ez az alternatíva nem volt vonzó a számomra. Ez nem Lengyelország. Lengyelországban volt egy erős katolicizmus, és az abból elágazó, vagy ahhoz tartozó filozófia. Lehetett önállóan nem a marxista filozófia nyelvén beszélni. Magyarországon erre nem volt lehetőség. Emlékszem, mikkel kísérleteztünk. Alföldy Jenő is nagyon közeli barátom volt ezekben az években, és rengeteget beszéltünk irodalomról, világnézetek különbségéről. Amikor olyan nagyon komoly tehetségekkel találkoztam, mint Fehér Ferenc, Heller Ágnes vagy Vajda Mihály, úgy éreztem, hogy ezen a nyelven kell beszélni. Ez volt az a nyelv, amin ki lehetett fejezni az embernek a filozófiáját, és ami nagyon érdekes, hogy az ellenzéki magatartását is ezen a nyelven lehetett kifejezni. Az egy jóval későbbi lépés, amikor elkezdtem érezni, hogy magából a marxizmusból megyek kifelé. A sokaknál kihagyhatatlan lépésre, hogy szakítsanak a rendszerrel, nálam nem került sor, mert soha nem azonosultam vele. De az, hogy a marxizmus nyelvén lehet egy nagyon határozott és éles kritikát gyakorolni a rendszer fölött, ez néhány évig szent meggyőződésem volt, idősebb barátaim hatására.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
A marxizmuson belül az esztétika mindig problematikus volt. Lukács is sokat küzdött vele, nem tudta feloldani az ellentmondásokat. Ez számodra hogyan jelentkezett?

Nagyon sokféle formában jelent meg. Amikor 1965-ben – akkor tizenkilenc éves voltam – megjelent Az esztétikum sajátossága, azt az ember elkezdte falni. Hihetetlen tiszteletet éreztem Lukács György iránt, úgy éreztem, hogy ezzel meg van oldva az esztétika problémája. Természetesen vannak megoldandó kérdések, amelyekkel el lehet még bíbelődni, de az alapkérdés meg van oldva. Ez nem tartott sokáig, egy évig talán. Utána elkezdtem érezni, hogy Lukács számos problémát nem old meg. Milyen érdekes és milyen jellegzetes, hogy amikor megpróbáltam aztán támaszt találni a rossz érzéseimre, azt is Lukácstól kaptam, mert Lukács vitatkozott Walter Benjaminnal, és akkor kezdett el Walter Benjamin érdekelni. Elbaktattam Lukácshoz, kölcsönkértem a kétkötetes Walter Benjamin-kiadást – mai napig itt őrzöm –, és elkezdtem olvasni. Így lett az első teoretikus művemnek a tárgya Walter Benjamin. Tehát Walter Benjamin volt az antidótum Lukáccsal szemben. Benjamin szintén marxizált, de nem volt olyan konzervatív, mint amilyen később Lukács lett. Ez volt az egyik. A másik pedig az eleven művészeti élet, amelyben nekem Pilinszky volt az akkori bálványom. Pilinszkyvel kezdtem el foglalkozni, ő pedig szintén nehezen volt értelmezhető a lukácsi esztétikával. Tehát volt egy keret, és ezt a keretet az ember megpróbálta szétlőni különböző helyeken, ahol úgy érezte, hogy ez a keret roskatag, vagy túl sokat keretez be, és így tovább. Szép lassan a keret elmállott. Egy ponton az ember úgy érezte, hogy kilépett a marxizmusból, de ez elég hosszú ideig tartott.

És a Lukáccsal való személyes viszonyod?

A személyes viszonyom, az nagyszerű volt.

Ő hogy fogadott? Egy nagyon fiatal ember érkezett hozzá...

Közvetítéssel kerültem hozzá, lévén Fehér volt a nagy szervezője a Lukács-iskolának. Fehér nyilván elmondta, hogy én egy képességes fiatalember vagyok. Az első találkozást ő szervezte meg. Egy esti vendégséget, ahova meghívott engem is, meg Lukácsot, meg másokat. Aztán Lukácsnak volt délelőtt 11 órakor egy fogadóideje, arra be lehetett jelentkezni. Minden hónapban egyszer elmentem hozzá, meséltem arról, hogy mi foglalkoztat, mi érdekel, amihez ő valamit hozzászólt. Nem állítom azt, hogy nagyon izgalmas volt. Az még mulatságos, hogy mindig bevonta az Arany-idézetet, a „ha egy úri lócsiszárral..." valahogy mindig eszébe jutott, és mindig elmondta. Tulajdonképpen tisztelgő látogatások voltak, és az igazi impulzust nem ez adta, hanem ahogy ment az ember vissza egy fordított Odüsszeiával a Lukács-életműben, és egyre izgalmasabb és izgalmasabb dolgokat vett észre. Például a '68-as új baloldal legnagyobb teoretikus anyagát, a Történelem és osztálytudatot. Aztán még vissza a marxizmus előtti korszakához. Ott egy hatalmas kincsesbánya tárult fel, amely a mai napig is az. Ennek az értéke nem szűnt meg, és nem változott.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
'56 már felbukkant. Legutóbb Vajda Misuval beszélgettem erről. Tőle is megkérdeztem, hogy '56 orosz lerohanásának politikai jelentőségét és a marxi társadalomelméletnek a szocialista vízióját mennyire láttad összefüggésben? Mennyire láttad '56 tragédiáját egy bizonyos társadalmi kép végső tragédiájának? Illetve mennyire húzódott ez el '68-ig, hiszen Csehszlovákia lerohanása lett sokaknál az a pont, amikor végül úgy gondolták, hogy ez nem pusztán egy geopolitikai probléma, hanem a rendszernek a sajátja?

Nem szabad elfelejteni, hogy '56-ban tízéves voltam, noha kétségkívül felnőtt fejre és felnőtt érzésekre emlékszem ebből az időből. Rettenetesen kétségbe estünk apámmal, úgy éreztem, hogy itt egy hatalmas remény és várakozás omlik össze. Ez aztán elmosódott később. Amikor tizenhat éves koromban találkoztam a marxista filozófiával – elsősorban a filozófiatörténetben, mert első filozófiai lektűröm az Az ész trónfosztása volt Lukács Györgytől –, megismerkedtem olyan nevekkel, mint Schelling meg Schopenhauer. Bár Nietzsche és Schopenhauer apám könyvtárában is igen gazdagon állt. De sok mindenki mással, Fichtével és a klasszikus német filozófiával. Ezek hatalmas élmények voltak, amelyek elmosták '56-nak a nagyon éles emlékét. Akikkel erről beszélgetni lehetett volna, azoknak egy része börtönben volt. Emlékszem, Kőszeg Ferenccel volt egy vitám, amikor megismerkedtünk, '56-ról, amelyben felvetettem, hogy '56 eltorzulhatott, vagy eltorzulhatott volna. '56 tényleg ott volt egy szigetként az életem legelején, de '68 volt az, ami az igazi nagy történelmi csalódást jelentette. Pontosabban kudarcot. Mert ott már hihetetlen lelkesedéssel követtem '68 tavaszán a csehszlovák fejleményeket, és úgy éreztem, hogy valóban létrejöhet a szocializmus emberi arca. Rajongtam Dubčekért, még inkább Smrkovskýért, nagyszerű embernek tartottam, az is volt, és mindezt egy tulajdonképpen provinciális újságon keresztül sajátítottam el. Minden nap megvettem a pozsonyi Új Szót, és lelkesen olvastam, mert a szabadság levegőjét lehetett érezni a Népszabadsággal szemben. És egyre növekvő mértékben lehetett. 1968. augusztus 20-án este a balatonfüredi Kedves cukrászdában üldögéltem Kovács Andrással, aki most a CEU tanára, és mind a ketten kizártuk azt az abszurd lehetőséget, hogy lerohanják Csehszlovákiát. Aztán másnap reggel felébredtem, és a rádióban ez volt az első hír. Azonnal fogtam a cókmókomat és feljöttem Budapestre, ami egyébként abszurdum volt, mert miért jöttem fel? Úgy éreztem, hogy mint az emberiség funkcionáriusa, ott kell legyek, ahol a dolgok történnek. Akkor egy világ omlott össze bennem, és ennek a feldolgozása eltartott néhány évig. Tehát egy álmot végigálmodtam. Ezért van az az elsődleges érzésem a mai újbaloldaliakkal szemben – például Bagi Zsoltnak szoktam néha mondani –, hogy én ezt az álmot már végigálmodtam, amit ők most álmodnak. Úgyhogy akkor kiléptem ebből a dologból, de ez egészen hosszú ideig tartott. Még a Pilinszky-könyvemet is azzal a mondattal kezdem, hogy itt egy marxista ír a misztikáról.

Fontos, életedet meghatározó személyek már színre léptek a beszélgetés során, de ha még bővíthető ez a kör, akkor az egyetemi éveidből kikre gondolsz úgy, akik befolyásolták, inspirálták, mozgatták a gondolkodásodat?

Hát sajnos itt egy nagy lyuk van. Igazán nagy tanárélményem nem volt. Aki lehetett volna, az egy évvel korábban befejezte magyar egyetemi pályafutását: Márkus György. Rettenetesen sajnálom, hogy Márkust nem hallgathattam. Volt néhány jól felkészült ember, akiktől tanulhattam volna szorgalmasan. Simon Endre például, filozófiatörténész. Munkácsi Gyula, akiről sokan nagyobb véleménnyel vannak, mint én annak idején. Meglepő módon Király István volt az egyetlen nagyobb tanárélmény. Ő tényleg nagyszerű tanár volt, és az én időmben lehetett teljesen szabadon ellentmondani neki, meccseket vívni vele. Szóval ez kimaradt...

Tehát volt egy alternatív egyetemi életed az egyetemi éveid alatt.

Hát, igen. És van itt még valami. Én költőnek készültem kamaszkoromban. Meg is jelentem az Élet és Irodalomban Tádé Sándor álnéven. És ez elsőéves egyetemista koromig eltartott. Ez a művész beállítottság tehát más, mint azé, aki tudományos pályára készül. Ebből aztán később is maradt, miközben beláttam, hogy a képesség, ami bennem van, egy József Attila-díjra talán elég lenne, de komoly költészetre nem, úgyhogy abbahagytam a versírást.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
Édesapádék életével kapcsolatban említetted, hogy az ötvenes években a politikai helyzet vagy nyomás dacára a polgári élet megtalálta a fórumait. Amikor már te lettél ilyen társasági értelemben is aktív szereplője az életnek, akkor az hogy nézett ki? Budapesten számodra mik voltak azok a létformák, amelyek között tájékozódtál, jól érezted és megtaláltad magad?

Az a fiatalság, aki a rendszert támogatta, és karriert akart csinálni, hasonlóképpen öltözködött, mint én, egészen más okokból. Az a bizonyos újbaloldali beütésű öltözködési stílus és maga az egész újbaloldali kultúra engem nem vonzott. Az újbaloldali gondolatok nagyon erősen vonzottak, de az újbaloldali kultúra egyáltalán nem, soha nem volt például farmerem. Kora ősztől késő tavaszig öltönyben és nyakkendőben jártam. Ezt nem láttam olyan világosan akkor, mégis érezhettem valami diszkrepanciát, úgyhogy nagyon nagy ívben kerültem el például az Ifjúsági Parkot, ahol ugye ez volt a dress code. Reggel felkeltem, és ebbe a dress code-ba öltöztem bele. Éreztem, hogy ott van valami abszurd. Így éltem le az életemet, csak az elmúlt években hagytam el a nyakkendőt, mert úgy éreztem, hogy öregít.

Na jó, az Ifjúsági Klubot elkerülted, de azért még Budapestnek voltak egyéb platformjai is. Presszók például.

Nagyon nagy presszókultúra volt, amiben én is elfoglaltam a magam helyét. A Kis Berlin volt az én presszóm. Oda mentem le vastag aktatáskával dolgozni. Fogadtam ott, rendeltem, odajöttek a barátok. Mindig meg lehetett találni. Ott ültem egyetemista koromban, és dolgoztam. Meg lehetne csinálni a hatvanas éveknek a nagy presszótérképét, hogy kik hol ültek. Néha elkeveredtem máshova is, a Kvintbe például, a Belvárosi kávéházba, a Hungáriába, de otthon a Kis Berlinben voltam, közel is volt. Ott ült mindig Nagy László. Juhász Ferenc néha. Aztán Alföldy Jenő kedvéért átmerészkedtem Budára is, a Lukáccsal szemben volt a Malomtó presszó. Ott ült például Kassák, és mindig szigorúan méregetett, én meg visszaméregettem szigorúan. Megismerkedésre nem került sor. Általában kerültem a híres emberek ismeretségét, mert úgy hallottam sokról, hogy pozőrök és lélekhalászok. Alkalmam lett volna Füst Milánnal megismerkedni, de elhárítottam. Méreivel, másokkal. Balassával egyszer elmentünk Déryhez, hogy egy hihetetlenül kellemetlen és unalmas délutánt töltsünk nála, ahol Déry minden módon tudtunkra adta, hogy a nagyság átka, hogy érdektelen és unalmas fiatalemberekkel kell beszélgetni.

De mi volt a tervetek?

Látogatás. Imádtuk. Ami egyébként meglepő, hogy Balassa, aki ugye feldolgozta kritikailag a magyar prózát, soha nem írt róla. Pedig imádta abban az időben, de valahogy nem illett bele, nem fért bele a programjába. És az, hogy mennyire hatott Nádasra, tulajdonképpen csak Péter halála után, a Párhuzamos történetekből derült ki. Mondjuk A befejezetlen mondat Csáki utcai nyitányának méltó és abszolút logikus folytatásai Nádas utcaleírásai, városleírásai, városképei. Balassa Imre bácsi, aki ismerte Déryt, beajánlott, elmentünk hozzá Balaton-felvidékre, és tényleg rettenetes délutánt töltöttünk ott.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
Mondtad, hogy az újbaloldalnak a kultúrája kevésbé érdekelt, a filozófiai mezőnye annál inkább. De ha már Budapesten vagyunk, olyan helyek és események, mint a Fiatal Művészek Klubja, vagy azok az avantgárd akciók, amiket aztán a később Magyarországot elhagyni kényszerülő Szentjóby Tamás, az itt maradt Erdély Miklós és Hajasék végrehajtottak, mennyire vonzottak? Vagy ezektől is inkább elegáns távolságban voltál?

Ha egyáltalán tudomást szereztem róluk, és ott voltam, akkor előkelő idegenként voltam ott. Például a későbbi Squat Színháznak egyetlen előadását sem láttam Pesten. Amit láttam, amire viszonylag rendszeresen mentem, azok El Kazovszkijnak a Dzsan-színházai, amiknél nagyon erősen éreztem azt, amit később Esterházy úgy fogalmazott meg egy mondatában, hogy ez még már a műsor? Mindig az volt a problémám, hogy nem tudtam, hogy hol kezdődik, és hol végződik a mű. Ez általában minden performansznál örök probléma. A színháznál könnyű, mert csöngetnek, vagy sötét lesz, lehúzzák vagy felhúzzák a függönyt, de ezeknél a performanszoknál nem. Én eléggé konzervatív fiatalember voltam, nem csupán öltözködésben, hanem kultúrában is, Goethét meg a klasszikusokat szerettem, és gyakran nyomasztott az avantgárd formátlansága. És ehhez Lukácsban meg is találtam az eszmei hátországot. Ennek híres példája – ezt elég sokszor elmondtam, de ez tényleg szép emlék –, amikor '69-ben felforgattuk az egyetemi életet, és puccsszerűen leváltottuk a KISZ-bizottságot. Bakos Istvánt tettük meg új KISZ-titkárrá, és még Könczöl Csaba is bekerült a KISZ-vezetőségbe néhány hónapra, aztán kirúgták. Hajnalba nyúló, hihetetlenül izgalmas és izgatott ülés volt. Aztán másnap reggel egészen korán megnéztem a Filmmúzeumban Antonioni Blow-Upját. És azzal álltam fel a moziban, hogy ez nagyon problematikus film, mert allegorikus, és végigmondtam az egész lukácsi leckét. Évek teltek el, és láttam mindenféle filmet, amik hihetetlenül megfeleltek az akkori ízlésemnek, majd annak rendje és módja szerint elfelejtettem őket. A Blow-Up viszont nem hagyott nyugodni, és soha nem felejtettem el. Később megnéztem megint, és hatalmas aha-élmény volt, hogy mennyire az előítéleteim rabja voltam, és milyen nagyszerű film. De félnék újra megnézni. Talán most már megint a legfiatalabb énemmel értenék egyet.
Ami az avantgárdot illeti: én a kultúrának semmilyen mozgalmi részében nem voltam benne, ezért én ezeket mint objektivációkat láttam, és mint objektivációk szükségképpen problematikusak voltak. Ilyen módon distanciát tartottam tőlük. Hajassal volt közös társaságunk egy Andrássy úti kávéházban, én ültem az egyik szélen, ő a másikon. De ott együtt voltunk. Engem bizony az olyan, ma már inkább anarchisztikusnak tekinthető dolgai, mint az a rímpárja, hogy Auschwitz–jó vicc, velőmből felháborított, ahelyett, hogy anarchista provokációnak tekintettem volna. És azt, hogy ebben az egészben lenne valami konzekvencia vagy művészi tehetség, egyáltalán nem gondoltam. Azonban van két kivétel. Az egyik a Stúdió K korai csodálatos előadásai, többek között a Woyzeck. A másik Erdély Miklós személye. Nagyon foglalkoztatott és láttam, hogy ott valami különös és érdekes dolog van. Sajnos ezt nem írtam meg, nagyon helytelenül. De például a Marly téziseket olvasva leesett az állam. A Kollapszus orv. című verseskötetéről is azt gondoltam, hogy ez milyen érdekes és eredeti gondolkodás. De kimaradt, hogy erről írjak is. Kritikusként nem ez az egyetlen bűnöm az életben. Az Emlékiratok könyvéről sem írtam, mert két félévig szeminarizáltam az egyetemen, és ez teljesen kifacsart.

Kortárs irodalomból Pilinszkyt mondtad, és egy erős könyvben meg is fogalmazódott a korabeli érintettséged vele kapcsolatban, de kik voltak még, akik fontosak voltak?

Végig lehet venni azokat, akikről aztán az első köteteimben írtam. Csanádi Imre, Nemes Nagy Ágnes, Kálnoky, Oravecz, természetesen Petri György, akivel sokat foglalkoztam, Tandori Dezső. Még az első kötetemben írtam Kiss Annáról, és nagyon szerettem a dolgait. Volt egy listám, és a teoretikus elképzelés az volt, hogy ez kiad egy bizonyos ellenkultúrát a hivatalos kultúrával szemben. És ha én ezt meg tudom fogni, akkor egy ellenkultúrának a fenomenológiáját le tudom írni. Az első köteteim mögött ez a szándék állt.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
Hogyan gondoltad el mondjuk egyetemista éveidben a leendő életedet, és lehet-e megragadni egy-két cezurális pontot, amikor revízió alá került, hogy aztán eljuss egészen a szamizdat-közlések világáig?

Őszintén szólva nem képzeltem el magam tíz évvel később valahol vagy valamiként. Ez teljesen az ahogy-esik-úgy-puffanizmus jegyében zajlott, aminek valószínűleg nem volt más oka, minthogy ez a rendkívül kényelmes és luxuskörülmények közötti korai nevelkedés azt a meggyőződést alakította ki bennem, hogy olyan nagy baj nem történhet velem. Ugyanezt éreztem, amikor kirúgtak az egyik helyről, aztán kirúgtak a másik helyről, vagy amikor anyagi gondjaim voltak. Az apám képgyűjteménye ott volt anyámnál, és noha nem akartam anyámra támaszkodni semmiképpen, de gondoltam, hogy végszükség esetén ez meg fog menteni. Úgyhogy semmilyen karrier-elképzelésem nem volt. Az, hogy művészként kezdtem, egy vékony vonatkozásban megmaradt mai napig is. Ihletettségnek felel meg, amikor az írás periódusában érzem magam. Sokáig nem láttam át a kandidatúrának az értelmét vagy a jelentőségét, nem is tettem le végül. A rendszerváltás után egyik teoretikus könyvemmel mindjárt nagydoktor lettem. Azt hittem, hogy miután befejeztem az egyetemet, ami ugye semmi egyebet nem jelentett, mint egy MA-fokozatot, akkor elkezdhetek foglalkozni azzal, amivel szeretnék. Mindig könyvekben gondolkodtam. Amennyire nem volt karriertervem, annyira nagyon is volt könyvtervem. Ilyenek ma is vannak a fejemben. Kicsi művész-öntudat is volt és maradt bennem, ami abban is megmutatkozik, hogy izgatottan várom mindig az írásaimnak a végét, hogy megtudjam, ki a gyilkos. Tehát van egy bizonyos elképzelésem, de ez nem annyira szigorú, hogy ne várjam izgatottan a csattanót.

Ha visszatérünk az életed marxista szakaszához, azt látjuk, hogy ez a pálya kimondottan a '68-as cseh eseményekből következőleg bizonytalanodott el, onnan indul el egy elszakadás. Tudsz említeni olyan hatásokat, példákat, megoldatlan vagy megoldhatatlan problémákat, amelyek egyre erőteljesebbé tették benned az igényt, hogy egy tágasabb vagy más paradigmában gondold el a világot?

Valóban '68 volt a döntő, mert '68 első fele a vak reményeknek a felbuzdulásában és mozgósításában telt el, és erre rácsapott '68 második fele, ami viszont feneketlen ürességérzést és értelmetlenségérzést idézett elő bennem és a barátaimban. Egymás társaságát kerestük egész ősszel, újra és újra összeverődtünk, holdkóros röhögőgörcsökben törtünk ki, hihetetlen jókat mulattunk, nagyokat ittunk. És emögött kétségbeesés és reménytelenség volt. Be kellett következnie a teoretikus konzekvenciák levonásának is, hogy ez a világtörténelmi kísérlet nem sikerült, megreformálhatatlan, javíthatatlan, és másfele kell elkezdeni gondolkodni. Ehhez hozzásegített, hogy a konzervatív esztétikai ízlésem állandóan a megformáltságot, a műveket kereste, és ezeket megtaláltam ott, ahol nem lehetett összefüggésbe hozni a nagy nemzetközi progresszió álmával vagy mozgalmával, és nem találtam ott, ahol összefüggésbe lehetett volna hozni. Ez választott el aztán Fehér Ferenc barátomtól, akit mai napig nagyon értékes és jelentős kritikusnak tartok, de neki egyértelmű üzenet volt minden műben, én pedig Walter Benjamin hatására nagyon erősen a befogadás által orientált sokértelműséget és sokféle értelmezhetőséget kerestem a művekben, ennek kerestem a példáit, és ilyen módon egy egészen más művészetelméletet építettem fel magamban, mint amilyen Fehéré volt.

Folytatjuk!

Jánossy Lajos – Fehér Renátó – Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.