hirdetés

Radnóti Sándor: Komolyan vettem az íróasztalomat II.

2018. július 28.

Most fut ki a II. világháború kommunikatív emlékezete, és vele lepattan a tabu a fasizmusról. Megszűnik az antifasizmus konszenzusa, amely létrehozta azoknak az embereknek a körét, akikkel minden véleménykülönbség ellenére szóba lehet állni. Hát én nem akarok mindenkivel szóba állni. – Nagyvizit-interjú Radnóti Sándorral, második rész.

hirdetés

Az élettörténeted állomásain végigtekintve, a hivatalos kádári világban két kiadóban dolgoztál. Az egyik a Magvető volt, a másik a Gondolat. Milyen volt egyiknek és másiknak a szellemi klímája?

A Magvetőbe Lukács György segítségével kerültem még '69 szeptemberében. Kardos György volt az igazgató, akivel az első évben igen jó viszonyban voltam. Az ajtaja nyitva állt előttem, rengeteget beszélgettünk, sokat mesélt az életéről, én meg úgy éreztem, hogy a világtörténelem egyik szócsövének memoárját hallgatom. Lassan esett le a tantusz, hogy egy szörnyű diktatúrát csinál ez az ember, és ha valaki nem parírozik, akkor annak nagyon keserű sorsa lesz. Egy idő múlva szükségképpen velem is összekülönbözött, pontosabban én összekülönböztem vele. Utána be is zárult a szobájának ajtaja, és egyre kicsinyesebb volt a kapcsolatunk. Végül kirúgott. De rajtavesztett, mert bosszúálló módon akart kirúgni, és az indoklásba a munkám minőségét is belevette.

Nagyvizit Radnóti SándornálA képekre kattintva kinyílik a galéria – Fotók: Valuska Gábor

És akkor te perre mentél, ugye?

Igen. Elég lett volna úgy indokolnia, hogy átszervezés, és akkor nem lehetett volna szavam. De miután benne volt a munkám minőségét illető magyarázat, elég sok érvem volt, hogy nem volt rá kifogás, lévén mindenféle jutalmakat kaptam. Körülbelül háromszor annyi volt a normám a könyvek számában, mint az átlagszerkesztőknek. Úgyhogy ezt perre lehetett vinni, és azt a pert meg is nyertem, ami a hetvenes években nagyon ritka volt. Úgyhogy visszahelyeztek, ami szörnyű megaláztatást jelentett egy ilyen diktatórikus szellemű férfiúnak, mint Kardos. Akkor behívott a szobájába – ez volt az utolsó beszélgetésünk az életben –, azt mondta mélységes megvetéssel, hogy ezzel csak pénzt nyertél. Mondtam, hogy ez elég nekem. Akkor néhány hónapig valóban csak lógáztam a lábam, majd újra kirúgott, de már csak annyival, hogy átszervezés. Akkor mennem kellett. Itt van egy lyuk az életemben, amit talán soha nem fogok megtudni: Berényi Gábor barátom tanácsára, aki a Gondolatnál dolgozott, írtam egy levelet Siklós Margitnak, a Gondolat igazgatónőjének, és ő felvett. Siklós Margit rendes ember volt, de nem az az ember, aki egy ilyen hatalmas jelentőségű dolgot a saját hatáskörében eldönthetett. Tehát valakitől erre engedélyt kellett kérni. Hogy ez ki volt, nem tudom. Soha nem fogom megtudni, mindenesetre megkapta az engedélyt, és felvett. Attól kezdve hét éven keresztül féléves szerződésekkel voltam ott, ami nem volt szabályos, mert az volt a szabály, hogy két vagy három meghosszabbított szerződés után vagy véglegesítenek, vagy nem kötnek újabb szerződést. De azt a biztosítékot jelentette a kiadónak, hogy amikor kellett, akkor egyszerűen nem hosszabbították meg. Ez végül '80 januárjában következett be, a '79-es Charta-aláírások következményeként. Barátsággal váltunk el. Behívott, és azt mondta, Sándor, eddig tudtam tartani, tovább nem tudom. Ez nyilvánvalóan ugyanúgy utasítás volt, mint a felvételem, tehát semmilyen harag nem volt köztünk. Az egyetemi évek után tíz évig dolgoztam: hármat a Magvetőben, hetet a Gondolatban, és utána tíz évig állástalan voltam.

Említetted a Charta-aláírást. Ezzel mégiscsak egy mozgalom kezdett el kiteljesedni, amit kezdetben talán csak baráti körnek tekintettek, de aztán valamiféle arcot kapott ez a közös gondolkodás. Hogyan írható le a te pozíciód ebben a körben, és hogyan érkezünk meg aztán a Charta-aláíráshoz?

Attól tartok, hogy erre is azt tudom mondani, mint az avantgardista mozgalmakra: kívülállás. Baráti és szolidáris kívülállás, de semmiképpen nem számítottak magukhoz, és én sem számítottam magamat hozzájuk. Akikhez számítottam magam, az a Lukács-iskola volt, ahol ugye volt egy szakadás, az óvodások és az iskolások között. Noha korban az óvodásokkal voltam egyidős, Bence Györggyel, Kis Jánossal, Ludassy Marival és másokkal, barátaim fél generációval nálam idősebbek voltak, és hozzájuk ragaszkodtam. A vita tétje engem nem ért el, számomra ez nem is volt kérdés. Ilyen módon jó néhány évig meglazultak a kapcsolataim a másik oldallal. Ennek mindenféle mulatságos jelei voltak, egy elemet elmeséltem az ÉS-ben, amikor Könczöl Csabáról írtam. Szóval itt sem voltam mozgalmi ember. Osztogattam például a Beszélőket, benne voltam egy láncban, de nem voltam főszervező. Lényegében azt hiszem, ennyi volt a mozgalmi munka. Életemet és véremet, de időmet nem, ez volt a jelszavam, mert akkor is nagyon komolyan vettem az íróasztalomat, mint ahogy egyetemi pályafutásom alatt is az íróasztalom fontosabb volt, mint a katedra, de hát ezt maga is tudja, mint egykori hallgatóm.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
Aláírásgyűjtő-íveket azért te is vittél. És nem is csak a Charta esetében, mert itt már átlógunk a nyolcvanas évekbe.

Igen, azt csináltam. Ilyen néhány napos akciókban részt vettem, sőt, az egyiket én kezdeményeztem. Volt egy levél, amit a Kenedi, Bence és Kis Jancsi írt. Néhány nappal később itt ültünk ebben a szobában Dalos Gyurkával, a feleségével, Dalos Rimmával és az én feleségemmel, Kardos Julival négyen, és elkezdtünk beszélgetni erről. Azon az estén megfogalmazódott, hogy Losonczi Pál államelnöknek írunk egy levelet, melyben tiltakozunk a Charta ügyében, másnap reggel elindulunk, és három napon keresztül gyűjtjük az aláírásokat. Akkor ezt nagyon nagy lelkesedéssel csináltam, és három napon keresztül mentem emberről emberre, hol igen jó élményekkel, hol rossz élményekkel. Ezen rossz élményeket azóta se meséltem el senkinek, és nem is fogom. És olyan élményekkel is, hogy már a második nap követtek. Akkor áldásos volt az én figyelmetlenségem, mert kétfajta követés van, a fehér és a fekete. A fekete követés sokkal több embert, sokkal több autót feltételez, hogy ne vegye észre az illető. A fehér követésnek ezzel ellentétben épp az a célja, hogy észrevegye a megfigyelt, és jól megijedjen. Én nem vettem észre, már késő délután volt, amikor feltűnt, hogy jé, ezt a kis manuszt, akit most a Várban látok, délelőtt Kőbányán, sőt, most jut eszembe, azelőtt meg a Svábhegyen láttam. Hoppá, ezek követnek engem. Akkor kezdtem el figyelni. Evidens, hogy reggel óta csinálták, csak annyira figyelmetlen voltam, hogy nem vettem észre. Aztán késő délutánra igen. Úgyhogy ez volt, illetve előtte Könczöl Csabával irodalmi, Új Symposionnal való szolidaritásokban vettem részt. Aláírásokat gyűjtöttem, ez kétségtelen. De rendszeres, sok időt igénylő dolgokat nem csináltam.

Beszéltél a marxizmusból való kinevelődéséről. Ennek a generációs, szamizdatos-ellenzéki közösségnek ezek a kötődései mikor zárulnak le végleg? Mikortól mondható, ha van egy ilyen pont egyáltalán, hogy a szociálliberális, liberális szemlélet markánsabbnak tekinthető már, mint maga a marxizmus?

Említettem, hogy a Pilinszky-misztikakönyvem első mondata az, hogy „Ezt egy marxista írja". Elég sokáig tartott, amíg megjelent könyvalakban. Először a Vigíliában jött három folytatásban, 1975-ben. A Vigíliában elég provokatív mondat volt ez, és máshogy is provokatív volt. Amikor megjelent könyvalakban, már nem voltam marxista, csak gőgösebb voltam annál, hogy kihúzzam ezt a mondatot, azt gondoltam, hogy maradjon ott mint dokumentum. Nem olyan értelemben vett a csalódás Marxban, hogy elfordultam volna tőle, és soha többet nem vettem volna le a polcról. Rendszeres olvasmányom ma is, a múlt egyik legnagyobb gondolkodójának tartom, és újra és újra találok benne szellemi táplálékot. Csak mint megoldást, és műfajt – ahogyan azt egyszer Tamás Gazsi mondta, hogy a marxizmus egy műfaj – még ebben az értelemben sem érzem megoldásnak. Azok a marxizáló megoldások, amelyek a huszadik században a Történelem és osztálytudattól a frankfurti iskolán keresztül egészen a francia filozófusokig tartottak, a túlzottan zárt totalitásukkal idegenítettek el engem maguktól. Ez az, amit a Petri úgy fejezett ki, hogy csinálhatsz, amit akarsz, az akarásod is ők csinálják. Mint a kínai ördöggolyó. Ez a kínai ördöggolyóvá váló marxista totalitáskép az, ami egyre elfogadhatatlanabbá vált számomra. De ebből nem következik más, maga Marx nem került ki a világképemből.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
És milyen személyes stratégia, akár elmélet állt amögött, hogy párhuzamosan az első és második nyilvánosságban is jelen voltál?

Most, hogy erről beszélgetünk, tűnik fel számomra, hogy mennyire sokszor voltam Einzelgänger. Mi volna ez magyarul? Valaki, aki egyedül megy az úton. De nagyon nem szeretem azokat, akik azt mondják, hogy jaj, én soha semmilyen táborba nem tartoztam, ezért aztán soha nem is volt akkora sikerem. Rengeteg ilyen típusmondat van, amiket mindig utálok hallani. De mégiscsak, ott van a Beszélő. A Beszélő szervezéséhez semmi közöm nem volt, talán nem is tudtam róla, hogy a Beszélő lesz, már jó néhány szám megjelent, amikor viszonylag későn elindítottam azt a kritikai sorozatomat, amelyben egymás után Csurkáról, Kenediről, Petriről, Eörsiről és másokról írtam. Akkor írtam Donáth Ferencről a nekrológomat és hasonlókat. Lényegében minden számba írtam valamit, de nem az elejétől. Úgyhogy tényleg nem tartoztam sem ide, sem oda. Az avantgardisták körében is időnként feltűntem. Említhetném még a Szürenon-kiállítást 1979-ben, elég nagy port vert fel annak idején. A Kassák Lajos Művelődési házban rendezték a szürrealisták és talán a nonfiguratívok. Nem voltam a szervezésben benne, de jelen voltam. Sokszor voltam jelen különböző helyekben, de soha nem vagy nagyon ritkán voltam aktív szereplő. És tulajdonképpen ez a válasz erre: mindig volt egy hátsó gondolatom, hogy itt vár az íróasztal, és az éppen készülő munka, amit mindig a legfontosabbnak tartok.

Ha jól értem, az egész ellenzék történetének és ennek a politikai gondolkodásmódnak az átalakulása és kialakulása során nem vittél stratégiaformáló szerepet, adtál javaslatokat arra nézve, hogy milyen támpontok alapján gondolkodjanak saját magukról és az országról, de az azért mégiscsak figyelemreméltó, jelen lehetett lenni. Azért annak a súlya is tetemesnek mondható, hogy a monori találkozón ott voltál például, ahol Csurka Istvántól Bauer Tamáson át Kis Jánosig szólaltak fel emberek. Kimondottan az ország jövőjével foglalkoztak, és különböző hosszabb távú javaslatokkal álltak elő. Ezek hogy érintettek téged? Volt erős reflexiód ezekre, volt, amelyik mellett letetted a voksodat, és azt mondtad, hogy ez volna talán az érdemesebb, és volt, amit elvetettél?

Jelen voltam, de nem szólaltam meg. Ez azért volt, mert nem éreztem, hogy olyan markáns mondandóm lenne, ami megérdemelné a felszólalást. Mint egy izgalmas, meghatározatlan, valamire való készülődést éltem meg, és angazsálódtam benne, de nem állítom, hogy határozott nézetem volt. Mert ugye az volt az a tapasztalatom, ami miatt politikai szerepet nem vállaltam a rendszerváltás után, hogy úgy éreztem, politikai tehetség kell, mert egy politikai tehetség megsejthetett volna valamit a jövőből. Nincs politikai tehetség jövőérzékelés nélkül, és hát nekem abszolút nem volt. Egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy rendszerváltás lesz, ezek eltakarodnak, és megbukik a Kádár-típusú szisztéma. Ezek az események nem tartoztak nálam a realitások körébe. És ami miatt ellenálltam, annak mindig morális okai voltak, és nem politikai remények vagy politikai alternatívák, amik mellé elköteleztem magam. Úgyhogy izgalmasnak tartottam, és evidensen a liberális baloldallal értettem egyet és hozzájuk álltam közel a felszólalásokban. Emlékszem – és ez mindig nevetség tárgya volt –, hogy valahányszor a népiek szólaltak meg, a „nép" szó hangzott el, amikor az urbánusok, akkor a „társadalom" vagy a „lakosság". Egy idő után már viccé vált, hogy helyettesítsük be ezt a kifejezést. A másik nagy remény az volt, hogy be lehet temetni ezt a sok sebet feltépő és állandóan továbbtépő népies-urbánus distanciát, vagy ellentétet, antinómiát, ami elég egyszerűen a zsidókérdésre is lefordítható. De elég hamar, egy éven belül a lakitelki értekezlet világossá tette, hogy nem. Lakitelek volt válasz ebben az értelemben a monori találkozóra, ahol már világos volt, hogy az ellentétek kisimulásaira nincsen remény, és aztán hamarosan megjelent Csurka a maga nemében elképesztő zsidózása Kenedi János ellen a Magyar Nemzetben, amire én írtam egy felháborodott cikket, és elkezdődött az a világ, aminek az emlékei a mai napig élnek és működnek.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
Térjünk vissza az íróasztalodhoz egy kicsit! Nézzük talán először a szépirodalmi ügyeket. Az egész úgynevezett prózafordulat történetében azoknak a szerzőknek a szerepét, akik meghatározóak voltak, azt hiszem, te és Balassa Péter ismertétek fel. Először élesen ti vetettétek fel, hogy itt egy cezurális helyzet van.

Balassa érdeme, teljes egészében neki adnám. Én inkább bizonyos helyeken és bizonyos pontokon ellensúly voltam. Továbbra is éreztem a líra rendkívüli jelentőségét és kontinuitását. Ezért foglalkoztam Petrivel, akivel Péter nem foglalkozott sohasem, legalábbis emlékeim szerint nem, vagy semmiképpen sem alapvető írásokban. Vagy ugye Tandori. Első, Esterházyról szóló megszólalásom Esterházy és Tandori összevetése, amelyből Tandori sokkal jobban jön ki. Én Tandori akkori művét remekműnek tartottam, Esterházy művét pedig egy szépen megírt regénynek, de nem remekműnek. Úgyhogy Péternek itt biztosabbak voltak az ítéletei mai szemmel nézve, és magát a cezúrát is világosabban és jobban látta. Engem más érdekelt, elsősorban ez a bizonyos ellenkultúra-fogalom, amelynek nyomait kerestem a legkülönbözőbb írók műveiben. És érdekelt a magyar líra kontinuitása is. Egy nagy költészet, amelynek nincs vége, és folytatódik.

Az ellenkultúra nyomaira most hogyan gondolsz, tekintettel a korabeli érzékenységedre és figyelmedre?

Lehet, hogy csak ideológia volt, és valójában jelentős költőket és jelentős írókat találtam, akikről fontosnak tartottam, hogy írjak. Hogy összeértek-e és hogy joggal nevezhetjük-e ezt ellenkultúrának, az ebben az országban már komplikált téma.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
Változatos nyomai vannak az életpályán a különböző irányú kíváncsiságodnak, szellemi munkádnak. A képzőművészeti irányok legalább olyan erőteljesek, mint az irodalmiak. Az életedben ez párhuzamosan alakult? Folyamatosan jelen volt mindkét irány, ezek a formavilágok egymás mellett működtek?

Igen, viszonylag korán kialakult. Például magával a Pilinszky-könyvvel, ami ugye két tanulmány volt. Az egyik egy teoretikus, irodalomelméleti, filozófiai tanulmány, amelynek a tárgya az volt, hogyan függ vagy függhet össze misztika és líra. A másik pedig egy nagyon terjedelmes kritika, amely misztikus-lírikusként jellemezte és állította be Pilinszkyt. A kettő egymást támogatta, magyarázta és kölcsönösen megvilágította, de ezzel ki is rajzolódott az a két irány, ami engem érdekel. Tehát egy kifejezetten teoretikus és elsősorban művészeti anyagon vizsgált filozófiai problematika, a másik oldalon pedig a gyakorlati irodalomkritika, műkritika. Folyamatosan ezt csinálom azóta is, néha vannak olyan könyveim, amelyekben a kettő összekeveredik, ilyen például jellegzetesen a 2000-es Piknik című kötetem, amelynek vannak elméleti tanulmányai és kritikái. Vannak aztán tisztán elméleti-történeti írásaim, mint a Winckelmann-monográfiám, és ugyanabban az évben megjelent egy kritikakötetem is, Az Egy és a Sok. Úgyhogy ez folyamatos, és amíg be tudom látni a jövőt, a következőkben is így van elképzelve, hogy egy ilyen, egy olyan.

A nyolcvanas évek elejétől ez elképzelhetetlennek tűnt, nem nagyon látszott rá esély, hogy könyveid jelenjenek meg Magyarországon...

Hát, igen, erre nem válaszoltam az előbb. Valóban elég kevesen tudták megcsinálni, hogy egyszerre próbáljanak jelen lenni az első és a második nyilvánosságban is. Eörsi volt a nagy példa, akinek sikerült, és nekem már volt annyira kis nevem, hogy én is kísérletezhettem ezzel, hol sikerrel, hol nem, de kétségkívül folyamatosan megjelentem az egyikben is, meg a másikban is. Sokat segített akkor az újvidéki magyar sajtó, az Új Symposion elsősorban. Aztán az ember elkezdett idegen nyelven publikálni, a művészetelméleti írásaim akkor a Telos című amerikai újbaloldali folyóiratban jelentek meg, különböző német és más folyóiratokban is, és végül a Hamisítás című könyvem egy amerikai kiadónál. Azóta is viszonylagos rendszerességgel publikálok idegen nyelven.

Benned nem fordult meg soha, hogy elmenj Magyarországról? Hogy például egy olyan tudományos pályát fuss be, mint az általad sokat emlegetett egykori Lukács-tanítványok?

Amikor Hellerék elmentek, ajánlották nekünk. Rábeszéltek, hogy tartsunk velük, amit különböző okok miatt elhárítottunk. Julinak az édesanyja fontos szempont volt, bár vegyész lévén sokkal könnyebb, egyenesebb és egyszerűbb lett volna a pályája. Engem a nyelv tartott vissza elsősorban, a nyelvhez való elköteleződés.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
Már lassan másfél éves a portrésorozatod az Élet és Irodalomban. Néhány név már szóba került, de hónapról hónapra újabb megformált alak bukkan elő a világodból. Úgy tűnik, nagyon erős és termékeny hálóban éltél.

Igen. Ezt csinálom memoár helyett, mert memoárt nem akarok írni. Egyrészt mert az visszatekintés, és már egy lezárt életnek a múltba való visszatekintése az esetek túlnyomó részében, én viszont nem tekintem az életemet lezártnak abban az értelemben, hogy sok minden van még, amivel foglalkozni akarok, amit meg akarok írni. Másrészt pedig nagyon rossz memóriám van, például nem tudom megmondani, mi melyik évben történt. Úgyhogy ez tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy magyar alakokat, figurákat, akik már nem élnek, akiknek már lezárult az élete, végiggondoljak. Ha van róluk történet, elmeséljem, ha van közös esemény, azt felelevenítsem. De bizonyos, hogy ennél szomorúbbat, mint a Könczöl, nem fogok írni, mert övé a legszomorúbb történet az egészben.

Már egy félmondatban most is említetted, de más, nem is ekkora fesztávú interjúkban is, hogy neked a tanítás és az egyetemi katedra fontos momentum, valahogy mégis mindig az íróasztalodat hangsúlyozod. Tehát egyetemi tanári voltodban ha nem is kényelmetlenül érzed magad, de nem vagy olyan önfeledt...

Ez valóban annak az ösztönös vagy tudatos megfogalmazása, hogy nem tekintem identitásom elsődleges részének, hogy tanár vagyok. Nem tanárként határozom meg magam, ehhez egyszerűen későn jött a tanárság, nem az egyetem után maradtam benn az egyetemen, ami egy normális akadémiai karrier, hanem húsz év után jött és későn. Másrészt pedig tiszteletadás azoknak a tanároknak, akik az én fogalmam szerint is igazán nagy tanárok. Magyarán az a nagy pedagógiai feladat, hogy a kisebb tehetségekből kihozzam a lehetőséget, nem vonzott. Amikor érdekes diákok jöttek, akik érdeklődtek az iránt, amivel foglalkozom, vagy amit tőlem tanulhattak, kialakultak jó kapcsolatok, és volt – és van – néhány nagyon jó doktoranduszom. Úgyhogy vannak jó emlékeim, semmiképpen nem éreztem magam antipedagógusnak, de valóban szükségesnek érzem mindig megmondani, hogy nem az elsődleges identifikációm a tanár.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
Mennyire hiányzik az életedből a Holmi?

Túltettem magam rajta. Időnként azon kapom magam, ha egy könyvet olvasok, hogy az jut eszembe, kivel írassak erről. Vagy halálesetek esetén ki tudna az illetőről egy jó nekrológot írni. Ez még működik. De különben eltemettem, és tudomásul vettem, hogy vége van. Ebben a három vaskos kötetben benne van...

Erre akartam utalni, hogy ezt össze kellett állítani, és ez valamilyen módon alkalmat adott arra, hogy...

...elbúcsúzzak. Igen.

Az a kép tükröződött vissza újraolvasva ezt a hallatlan gazdag anyagot, amit menet közben is éreztél, hogy a Holmi teljesít, vagy távlatból rálátva esetleg hiányérzeteid lettek, bizonyos témákat tekintve aránytalanságot tapasztaltál? Láttál-e olyan billenéseket, amelyek akkor kevésbé látszottak, de most látszanak?

Ezeket az ember egy ilyen antológiában igyekszik kiegyenesítgetni.

Nyilván, de szerkesztés közben elkerülhetetlenek a saját tapasztalatok.

Akkor sem volt titok előttem, hogy voltak gyengébb évek, amikor rosszabban teljesítettünk, amikor fáradtabb volt a Holmi, vagy fáradtabb volt a magyar kultúra, és voltak hirtelen fellobbanások, amelyek néha elég hosszú ideig kitartottak. Szerencsére azt gondolom, hogy ez nem folyamatos dekadálás. Bár Réz Pali azt mondta, hogy a legjobbak talán a legelején voltunk, én azt érzem, hogy voltak hullámvölgyek, és aztán a vége felé is egészen jól felszaladt. Ilyen módon nem azzal kellett elbúcsúzni tőle, hogy akár rá lehet tenni a koporsófedelet, mert már régóta nem mondtunk semmit. Egy folyóirat, mint egy élő organizmus, abban az értelemben állandóan változik, hogy van, hogy az emberhez nagyon közel kerül, amikor nagyon megfelel, és nagyon azt fejezi ki, amit az ember akar, és van, amikor jóval távolabb. Állandó vitában, gyakran feszültségekkel szerkesztődött ez a folyóirat, epidémiává vált, amit az egyik szerkesztő mondott: „Ha én szerkeszteném ezt a folyóiratot, akkor ez és ez lenne". Átvettük, és lassan mindenki ezt kezdte mondani. Akkor tört ki a hatalmas röhögés, amikor már a főszerkesztő is ezt mondta. Ez egy bizonyos distanciát jelentett, senki nem érezte, hogy egészen arról van szó, amit ő akarna, vagy amit ő képzelt el, de mindenkinek nagyon erős köze volt az egészhez. Illetve akinek nem volt, az elment előbb-utóbb. Ki korábban, ki később. Kenedi Jancsi, aki szemmel láthatólag egy egész más folyóiratot képzelt el – a Granta lebegett a szeme előtt mint lehetséges minta –, hamar elment, a legelején. Eörsi Pista is valószínűleg egy egész más folyóiratot képzelt el. Akiknek össze tudott csiszolódni, össze tudott simulni a véleménye, azok megmaradtak, de ott is volt, aki aztán később elkedvetlenedett. Domokos Matyi egy ponton úgy érezte, hogy most már túl sokszor szavaztuk le, és ebből elég volt.

Azt tudjuk, hogy egy fiatal csapat vette volna át a stafétát. Az szóba se került, hogy úgy folytassátok a szerkesztői munkát, hogy te vagy valaki más jegyzi főszerkesztőként?

Nem, ezt nem akartuk, ez egy afféle hommage volt Réz Pálnak, hogy nem lépünk az örökébe. Az nagyon komolyan felmerült, hogy a brandet átadjuk fiataloknak. De hát ez nem sikerült. Ezt elszúrtuk, illetve elszúrták, akiknek átadtuk, mert nem tudtak megegyezni egymással.

Két hete jelent meg Sipos Balázs tanulmánya a Holmi-antológia III., bírálatokat, vitákat és nekrológokat tartalmazó kötetéről a Műút Dűlő mellékletében. Élesen bírálja a Holmi kritika rovatának termését és szemléletét, megkérdőjelezi az ún. Radnóti-protokollt, számon kéri a Holmi felelősségét a kánon alakításában, és még sorolhatnánk. Készül-e kifejtett válaszra, és mit gondol Sipos Balázs felvetéseiről?

Bár általában szamárságnak tartom a céltábla nem lő vissza elvét, ebben az esetben nem készülök válaszra. Sipos Balázs igen éleselméjű és erőteljes kísérletet tett a Holmi marginalizálására, amely paradox viszonyban áll írása majdnem hihetetlen és rendkívül megtisztelő terjedelmével. Bár számos megjegyzése és kritikája találó – ez olyan tehetség esetében, mint amilyen ő, majdhogynem elkerülhetetlen –, attól tartok, hogy művészet- és kultúra-fogalmunk nem egyeztethető össze, amelynek lehet az az oka, hogy egy korszakküszöb két oldalán állunk, vagy lehet más. Ami nem jelenti azt, hogy egyes művek megítélésében ne találkozhatnánk, s ne követném érdeklődéssel és kíváncsisággal pályáját. Mindenesetre a szellemi életnek abban a sivatagában, amelyben a létező és működő magyar kultúrát a választási eredmények logikus következményeként kívánják leváltani, s a fő jelszó a tehetség helyett a lojalitás, kifejezetten üdítő volt ezt a szellem- és gondolatgazdag, s persze minden politikai összefüggéstől mentes leváltási kísérletet olvasni.

Nagyvizit Radnóti Sándornál

Alkotói pályádnak az aktuális szakaszában – ha jól tudom –, most a tájképfestészettel foglalkozol...

Nem a festészettel, magával a táj problémájával foglalkozom. És a munkacíme az igen vaskosnak ígérkező könyvnek az, hogy A táj filozófiája. Mit jelent a táj? A táj egy történelmi kategória abban az értelemben, hogy megszületett. Itt jön be a tájkép, mert az valóban megmutatja, miképpen jelenik meg független témaként úgy, hogy már a fő probléma a képben a táj. Nem a bibliai jelenet, hanem a táj. Hihetetlen gazdag és izgalmas anyag, aminek rendkívül sok ága-boga van. Külön vannak nagy elemzéseim egyes művekről, vannak filozófiai kategóriák. Most épp a fenséges fogalmával foglalkozom, és egy nagy fejezet születik erről. Illetve a kert és a táj viszonyáról. Az egyik kultúra, az, amit a természetből csinálunk, a másik, amit a természet kínál, mégis a kultúránk révén tekintjük tájnak. Ennek a kettőnek az egymáshoz való viszonya érdekel. Lesz egy nagy giccs-fejezet benne. A Goethe-kor és a jénai romantika tájfelfogásáról már évekkel ezelőtt megíródott egy fejezet. Úgyhogy ez egy hosszú és még legalább két évig tartó munka terve, amelyből még vastagabb könyv lesz, mint a Winckelmann-monográfia. Teljes tudatában vagyok annak, hogy ez egy nagyon ómódi dolog. Ma nem ilyeneket szoktak írni, hanem folyóiratcikkeket. De én szeretem a molett könyveket.

Képmellékletekkel.

Itt most lesznek. Winckelmannál határozottan nem akartam képeket, itt igen.

De hogy szaladtál bele egy ilyen témába?

Úgy, hogy amikor a Winckelmannt, amin hosszú évekig dolgoztam, és egy vastag nagy könyv lett, letettem, akkor üresség és szorongató érzés támadt bennem, hogy mi fogja kitölteni az életemet. Kiszedtem belőle egy szálat, az ízlés problémáját, hogy mit jelent, és elkezdtem ízléstörténeti tanulmányokat írni. Egy párat megírtam, és arra gondoltam, hogy kellene egy nagy esettanulmány, hogy az ízlés hogyan változik. Néztem, hogy mi lehetne, és rájöttem, hogy a táj lehetne a legjobb anyaga. Hiszen például a tizenhatodik században annál rondább dolgot, mint egy hegy, nemigen tudtak elképzelni az emberek. Kelésnek, púpnak tekintették a világ hátán, és kifejezetten nagyon rossz viszonyban voltak vele. Aztán a tizenhetedik század második felében egyszer csak maga lett a csoda, és a fenségesnek a példája a hegység, a hegycsúcs, a sziklaorom. Előállt az egész romantikus anyag, ez a szemlélet aztán tombolt a tizenkilencedik században. Tulajdonképpen Petőfinél is benne van fordított módon, amikor azt mondja, hogy „Mit nekem te zordon Kárpátoknak..." Ezzel Petőfi megteremti a magyar tájat, ami lehetett volna ugyanúgy a Kárpátok is, hiszen az is Magyarország volt, de ő eldöntötte – és ez a döntés a mai napig érvényes –, hogy a magyar táj az „lenn az Alföld tengersík vidéke". Ez nagyon megtetszett nekem. Nagyon hasonló a logikája vagy a dinamikája, mint ahogy történt a Winckelmann-könyvvel, mert az meg egy múzeumkönyvből nőtt ki. Akkor a múzeumról akartam írni, és a múzeumkönyvnek lett volna Winckelmann az első fejezete. Múzeumkönyv nem lett, viszont lett egy óriási Winckelmann-könyv. Most nem ízléskönyv, lesz viszont ennek az esettanulmánynak egy nagyon széles kibontása.

Hogy áll most?

Megvan a tervezett tíz-tizenegy fejezetből négy. Úgyhogy sok munka van vele, és nagyon vastag lesz. De a sötét időkben jó, ha van egy ilyen elfoglaltsága az embernek.

Nagyvizit Radnóti Sándornál
Sötétnek tetszenek az idők?

Az idők nagyon sötétnek tetszenek. Ugyanis valóban evidens, hogy az, amit annak idején csak egy politikus álmodozásának tekintettünk, a kötcsei beszédnek az a momentuma, amire talán kevesebb érdeklődés irányult, nevezetesen az elitcserére, az most egyre világosabb már, hogy nagyon komolyan van gondolva. Ami az én esetemet illeti, ez már elég komolyan gondolódott a filozófusbotrány idején is, ami ennek az első lépése volt. De hát, ha például ma megnézi az ember, hogy milyen pénzösszegeket vonnak ki az ELTE-ből, és milyen pénzösszegeket adnak a Pázmánynak és a Károlinak, amelyeket azok nem tudnak elkölteni, vagy gondolunk a Magyar Tudományos Akadémia trónfosztására, akkor ez az elitcsere komolyan, intézményesen van végiggondolva. Egyelőre a kultúra szempontjából nem jelent változást, mert még nem jött létre az alternatív kultúra magas színvonalon. Ahogy sokan mondják, Esterházyt nem lehet Jókai Annára beváltani. De előbb-utóbb, ahogy egyre jönnek az ártatlan és előítéletektől mentes – vagy ezeket nem is ismerő – nemzedékek, nyilván lesznek tehetségek, akik megjelennek a Magyar Művészeti Akadémia oldalán, ahol végtelenek az anyagi lehetőségek.

Túl a néhai Holmi és az irodalom körein is, jelen vagy mint sokszor hivatkozott, sokszor kérdezett véleményformáló. Hogyan keretezhető ez a szerep ma? Értelmiségi megnyilvánulásaink mennyiben proaktívak, illetve hogyan lehetnének azok, túl a reagálás, az önismétlés, a felháborodás kultúráján? Egyáltalán létezik-e még ez a státusz 2018-ban? És ha igen, hogyan néz ki 1989-es, 1992-es, 2006-os önmagadhoz képest, azaz képes voltál-e önmagad megújítására? S nincs-e ennek is generációs kerete?

A generációs keretekre, vagy általánosabban fogalmazva az együttélő szisztematikus korok közötti különbségekre mindig gondolni kell. Legutóbb akkor jutott eszembe, amikor a párizsi gyermekmentő, falmászó fekete menekült majom-ügyességéről és hasonlókról olvastam. Ez már nem az – egyébként az ügyben szintén megszólaló – középnemzedéki zsurnaliszták őszinte, szívből jövő fajgyűlölete. Nem, itt patikamérlegen van kimérve, gondosan kalkulálva, hogy mi vált ki a szabadelvű értelmiségből minél nagyobb hörgést, vagy ami még jobb, gutaütést. Úgyhogy én nem hördülök, hideg és néma megvetés a válaszom. Sokat gondolok arra, hogy Jan Assmann elmélete igazolódik. Most fut ki a II. világháború kommunikatív emlékezete, és vele lepattan a tabu a fasizmusról. Megszűnik az antifasizmus konszenzusa, amely létrehozta azoknak az embereknek a körét, akikkel minden véleménykülönbség ellenére szóba lehet állni. Hát én nem akarok mindenkivel szóba állni. De ha tisztességgel megkérdeznek, s gondolok valamit, akkor válaszolok. Megvan természetesen a véleményem az alt-right nagymellényű hazai szorgalmazásának – amely tehetséget mind ez idáig nem tudott felmutatni, s jobb ötlete nincs, mint az ásatag urbánus-népies ellentét leporolása – kilátásairól, különös tekintettel arra, hogy az önálló, szabad, kritikai gondolkodás helyére, mint mondtam, a mindenek feletti lojalitást teszi, ami tükör-reflexe a legfelsőbb instancia elvárásának. A becsületnek és az emberségnek a szolgai hűségre konvertálásából akkor sem lesz eredeti és termékeny kultúra, ha akárhány választás és akármekkora világ-érzület kompenzálja frusztrációját. Az emberi jogok alapján álló – a közügyekben demokratikus, a kultúrában (művészetben, tudományban) meritokratikus – liberalizmusnak megvannak a tartalékai.

Az első részt ITT lehet olvasni.

Jánossy Lajos – Fehér Renátó – Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.