hirdetés

Rafael Sánchez Ferlosio: A Jarama

A Patak Könyvek ajánlata

2007. november 5.
A Jarama a polgárháború utáni spanyol elbeszélő irodalom egyik alapműve. A történet egyszerre két helyszínen zajlik, Mauricio kocsmájában, ahol a törzsvendégek iszogatnak, beszélgetnek, dominóznak, és a Jarama folyó partján, a fővárostól tizenhat kilométerre található San Fernandóban, ahol a tizenegy fős madridi társaság letáborozik, és eltölt egy forró augusztusi vasárnapot.
hirdetés

A regényidő tizenhét órájának leforgása alatt a fiatalok fürödnek a folyóban, beszélgetnek, esznek-isznak, apró szerelmek szövődnek, miközben menthetetlenül vége felé halad a vasárnap, és közeledünk a hétfő felé. A kocsmában pedig eközben a világ dolgairól beszélgetnek a falubeliek. A nap végén aztán egy hirtelen fordulattal minden megváltozik, és semmi sem ugyanaz már, aminek a nap elején látszott.  

 
 
Szerző: Rafael Sánchez Ferlosio
Cím: A Jarama
Fordította: Pávai Patak Márta
terjedelem: 416 oldal
borító: kartonált
Várható megjelenés: 2007. október vége
Bolti ára: 3.500 Ft
ISSN 1787-8853
ISBN 978-963-87237-2-7
 
 
 
Részlet a kötetből:
 
(…)
Cosladából a legrövidebb út a sínek mentén vezetett, a sorompóig kellett eljönni. Nem számított a cipője. Új korában, akkor számított volna. Esetleg ha frissen vikszolta, akkor sajnálta egy kicsit, a kövek miatt. Mikor nem látta senki, a vágányon egyensúlyozva haladt. A bakterháznál egy piros ruhás kislány a tyúkokat hessegette földre terített ruhájáról. A kapu fölötti lugason minden levél csupa korom volt a vonatoktól. A kislány észrevette a férfit, és álmélkodva nézte. Nem nevette ki, hogy a sínen megy, csak hirtelen odakiáltotta neki:
-- Jön a vonat!
A fehércipős férfi hirtelen hátrakapta a fejét: csak ugratták. A kislány olyan gyorsan beiszkolt a házba, mint egy kismacska. A sorompónál a férfi elhagyta a síneket, és jobbra vette az irányt. Itt is óvatosan rakta a lábát, nehogy az út porától bepiszkolódjék a cipője fehér orra.
-- Jó napot!
-- Jó napot kívánok!
Az ajtóban a kosarakkal megrakodva igyekvő Justinába és édesanyjába botlott. A lány tetőtől-talpig végigmérte, aztán kifelé menet színes kendőt kötött a nap ellen.
-- Mi újság?
-- Semmi különös. Amint látja, megvagyok.
-- Töltsek egy pohárral?
-- Igen.
Kinézett. Az utcán a távolodó két asszonyt látta. Körme hegyével a pultra nyúlt. Mikor koppant a pohár, Mauricio felé fordult.
-- Julio volt itt tegnap este?
-- Kettő is van, melyik?
-- A brigádvezető.
-- Nem, a brigádvezető nem. A másik az igen.
-- És ma este jön?
-- A brigádvezető? Gondolom.
A fehércipős férfi ajkához emelte a borospoharat, és megint az ajtó felé pillantott.
-- Jó meleg van.
-- Az ám, de még mennyire. Mintha csak arra várna, hogy vasárnap legyen, hogy még jobban süthessen.
-- Az; nála nincs pihenőnap – jegyezte meg Lucio. – Érdemes lenne körülnézni a folyónál; rengetegen lehetnek.
-- Meghiszem azt! – vágta rá Mauricio felé fordulva a másik férfi. – Biztos benne, hogy jönni fog?
-- Gondolom, igen, az előbb is mondtam. Vasárnap van, egész biztos benéz.
Fürkészőn végigmérte a fehércipős férfit, aztán a mosogató felé pillantott. A másik férfi már nem mondott többet. Mintha mind a hárman vártak volna valamire.
-- Nem árt ám időnként elgondolkodni, milyen nevetségesek vagyunk életünkben – jegyezte meg később a fehércipős férfi. – Mauricio, legyen szíves, töltsön nekem még egy pohárral!
Mauricio fogta a kancsót, és érdeklődve nézegette a férfit. Bátortalanul megkérdezte:
-- Ezt meg mire érti?
-- Hogy mire? Hát mindenre. Minek jöttem én ide Cosladába? Mi a fészkes fenének?
Megint elhallgattak.
-- Maga tudja.
-- Hát én csak azt tudom, hogy otthon kellett volna maradnom. Könnyebben boldogulnék. Csakhogy mindig utólag okos az ember.
Lucio és Mauricio feszülten figyelte. Aztán a kocsmáros megkérdezte:
-- Olyan rossz itt magának? Mégis, mi történt, ha nem veszi rossznéven?
A férfi fölemelte tekintetét a poharáról; jól irányzott pillantással Mauricio szeme közé nézett. Kifújta a levegőt:
-- Ostobaság. A falu ostobasága, az bosszantja az embert. De én vagyok az ostoba, hogy odafigyelek rá.
Nyelt egyet; elhallgatott; elnézett a mező felé, aztán ismét megszólalt:
--- És az egész nem egyéb, mint politika. Persze kicsiben. Macskajancsik gyülekezete. De attól még politika. Egyik erre húz, a másik arra. És egy borbélyüzletben sok mindent beszélnek, többet is, mint kéne. Az ember kénytelen eltűrni, hogy mondjanak ilyet is, olyat is, amolyat is, különben elmegy a kuncsaft máshová; ha viszont eltűri, akkor bajba keveredik. Mintha csak azért jönnének, hogy rázúdíthassanak az emberre minden rosszat, minden mérget, amit mások iránt táplálnak, mindegy, hogy férfi az vagy nő. Elég, ha beszappanozza a kuncsaftot, és végighúzza az arcán a borotvakést, utána megnézheti magát. Mert holtbiztos, hogy belekeverik valamibe. – Beszéd közben járt a keze, időnként nyugtalanul az ajtó felé kapta a tekintetét; szaggatottan, kopogósan beszélt. – Szóval ma reggel odajön hozzám Abelardo, tudják… – a másik kettő bólintott -- na, szóval ő, odajön, és azt mondja, hogy hárman-négyen azt fontolgatják, bojkottálni kéne engem, nem kéne hozzám járni igazításra, mert állítólag sok falubeli szerint nálam mostanában olyan rossz a légkör – észrevétlenül szünetet tartott, lélegzetvétel nélkül a másik kettőre pillantott, majd újult erővel folytatta --: Gondolják el, már hogyne számítana, már csak az üzlet szempontjából is, hogy senki ne mérgezze nálam a levegőt… Hiszen pofonegyszerű ez! Csak azt nem tudom, mit akarnak éntőlem!? Talán állítsam fel a székről, és félig beszappanozott képpel zavarjam ki az utcára, aki nem tetszik nekik? Vagy mit? Tömjem a szájába a törlőrongyot?…
-- Borbélytól jön a legrosszabb pletyka – jegyezte meg Lucio. – Meg a legkártékonyabb is.
Mintha valami állatról beszélne: tetűről, poloskáról… Mauricio visszaterelte a szót:
-- Na és most mi történt?
-- Ez a Julio… Hát, mindössze annyi, hogy Guillermo Sánchez bérbe vette az üzletét, most meg nem hajlandó kiköltözni, inkább kígyót-békát kiabál rá, ott feketíti be, ahol csak tudja; a múltkor előttem is ócsárolta, miközben borotváltam, pénteken történt, szidta-hordta, mindennek elmondta, nem vette észre ott hátul a karosszékben az urat, aki Guillermo kebelbarátja. Az illető persze rögtön elviharzott; rohant egyenest a másikhoz, elújságolta neki, mit hallott. Úgyhogy, el tudják képzelni…
 
*
*
(…)
Lefelé indultak el a folyó mentén, a sok ember között.
-- Nem tudom, mi lelte őket – mondta Mely --; olyan nyűgös ma mindenki…
Fernando kapásból elrúgta a labdát, amely pontosan a lábára érkezett. Egy fát talált el; a fiú, aki érte jött, méltatlankodva megjegyezte: „Durr bele! Még jó, hogy nem akadt fenn!” Fernando visszalépett Mely mellé.
-- Formában vagyok – jegyezte meg. – Mit is mondtál az előbb?
-- Semmit.
Mely kezét a nadrágzsebébe dugva fürkészte a társaságokat.
-- Hol lehetnek a többiek?
-- Milyen többiek?
-- Samuelék.
-- Majd előkerülnek, ne aggódj. Később majd úgyis találkozunk velük a vendéglőben. Mi olyan sürgős?
-- Á, semmi, semmi.
-- Hát akkor?
A fasor végéhez értek. Átkeltek a holtágon átvezető keskeny pallóhídon. A piszkos, zavaros vizű öböl kicsivel távolabb is elnyúlt még, az volt az ág utolsó szakasza, amely telente megáradt, elzárta a szárazföldtől a szigetet, amelyen a fasor állt. Most szinte teljes hosszában ki volt száradva, így a sziget összeért a szárazfölddel, csak ezen az utolsó szakaszon nem, ahol félszigetet alkotott, melyre a kis fahíd is vezetett.
-- Nem túl stabil – jegyezte meg Mely a zöldes színű, sötét vízre pillantva.
A túlparton fa- és bokorsarjak tenyésztek; és szemetes árnyék, foltokban gaz, szikkadt békalencse meg hínár, mint valami oszlásnak indult füzérdísz, növényi málladék tajtéka, amit a megáradt folyó hagyott maga után valamikor régen. Gyorsan keresztülvágtak rajta.
-- De ronda…
És hirtelen zeneszó, élénk zsivajgás csapta meg a fülüket. Piros-fehér kockás abrosszal leterített asztalok álltak egy hatalmas, terebélyes fa árnyékában, az asztaloknál ülők fennhangon trécseltek, csörömpöltek a poharakkal, az üvegekkel, s közben fejük felett teljes hangerővel bömbölt a rádió. Négyzet alakú tisztás volt. A folyó felől, a zsilipeknél a rézsű meg a töltés, a parton pedig az L alakban elrendezett kiskocsmák homlokzati oldala által alkotott derékszög határolta, melyek fehérre meszelt falukkal, indigókék feliratú cégérükkel sorakoztak a folyóparton. Ablakukban muskátli. Az ember felnézve látta, hogy a hatalmas lombkorona oltalmazó zöld kupolaként borul a tér fölé. A rézsű peremén a zsilipek fogaskereke látszott, odalent pedig az örvénylő, mély, narancssárga víz nyaldosta-mosta a betontalapzatot, mely a sodrást feltartóztatva a szűk elvezető mederbe terelte a folyó vizét, mely lejjebb aztán bőgve-zúgva szabadult ki a duzzasztóból. Elhaladtak a rézsű mentén, az asztalok mellett; néhányan megbámulták, a tekintetükkel is követték Melyt. Mely megállt a zsilipeknél, és az embereket nézte, akik még mindig kint feküdtek a napon, a lejtős betonplaccon, a tűzforró gát katlanjában.
-- Látod? – kérdezte Fernando.
Mely nem felelt; már nem bámészkodott, elindult ismét. A kiszabadult víz is visszatért kicsinyke, vöröses szigeteihez, melyeken csak imitt-amott zöldellt valami. Egy darabon a kanális mellett haladtak, melyet a duzzasztó vize táplált, és amely jobb kéz felé letérve maga mögött hagyta a zsilip robaját, a zeneszót meg az emberek zsivaját. A folyópart itt laposan, a vízzel egy szintben állt, ugyanúgy, ahogy szemközt.
-- Milyen izgalmas! – kiáltotta Mely. – Nagyon szép itt.
Jobb kéz felől nyárfasor szegélyezte a kanálist, és haladt vele tovább, beljebb a szántóföldek felé. Kevesebb volt az ember; már csak imitt-amott lézengett egy-egy csapatnyi fiú, akik kavicsot dobáltak a vízparton, vagy ki tudja, mit halásztak-vadásztak éppen. A háttérben a kerteket határoló magas szilfák látszottak; jobbra fent pedig San Fernando kerítésfalai és házai bukkantak elő. Most tisztán lehetett hallani a rét felől a Siboney dallamát. Mely táncra perdült a lapály kellős közepén; énekelte a dalt:
-- …aaal arrullo deeé la palma, pienso en tí...*
-- Vesztedet érzed?
Mely Fernandóra nézett:
-- De ha egyszer az embernek magától járni kezd a lába!
-- Esküszöm, te vesztedet érzed!
Mely nevetett. Nézték, honnan jön a zeneszó. Egy poharazóban szólt a rádió, amely magányosan árválkodott a lapályon, mintegy százméternyire a folyótól. NEW YORK KISVENDÉGLŐ -- hirdette nevét a felirat a táblán hatalmas, fekete betűkkel, melyeken kicsit meg-megfolyt a festék. Kinézetre olyan volt, mint egy halászkunyhó vagy egy csősz kalyibája. Alig ültek a kerti asztaloknál.
Mely ismét táncra perdült:
-- …Siboney, yooó te quiero, yooó me muero, por tu amooor…**
Egyetlen ütött-kopott, kormos kis ablakocska tátongott a hófehér falfelület közepén. A nyárfák nyurga árnya már elindult kelet felé, de a nap még szédítőn forgott saját tengelye körül odafent a magasban. Kíméletlenül perzselte az ugarok koszlott gyapját, a dombhátak testhez simuló púpját. Valaki egy pillanatra megcsillantotta a fényét egy vadonatúj, horganyzott vödör ezüstjén meg a vízsugáron, amint a poros földre zúdította vödrének tartalmát; valaki vörösre festetette poharában, amint felemelve egyetlen hajtásra kihörpintette; bűvös kéz módjára még ott cikázott valakinek a hajában, hátán, fülbevalóján. Tompán zsongott a földfelszínen, akár a mesebeli méhraj, tömör, fáradt, megszámlálhatatlan fényrebbenésével mindent – tisztát, szennyeset, újat, régit --, mindent elhomályosítva. Hét ciprust pillantottak meg, melyek egy megsárgult kerítésfal fölé magaslottak.
-- Biztos az a temető.
Egy tanyaépület szomszédságában, a faluból a gázló felé kanyarodó, a Jaramára merőlegesen futó régi kocsiút mentén volt.
-- Milyen mulatságos! – jegyezte meg Mely --; minden faluban magasra teszik a temetőt, itt pedig a falu van magasan, a temető meg a folyó közelében.
-- Nagyon eredeti ötlet, hogy ide tették. Ha nem vigyáznak, egy szép napon az összes halottjukat elviszi egy kiadós árhullám.
-- Inkább a halottakat vigye, mint az élőket.
-- Az igaz. Nyilván előre gondolkodtak. Életrevalóak! Még mondja valaki, hogy a falusi ember nem elég élelmes!
A kertkapu rácsain keresztül elővillantak a kovácsoltvas fejfák, de szinte egy se állt egyenesen; a sírok közötti ösvényen burjánzó hosszúszárú gyom közül kandikáltak elő. Leghátul temérdek fülkesír, imitt-amott egy-egy fénytelen, szegényes márvány fehér foltja villant meg a sok rozsdaette vas és tégla közt, a dudva és a magány kellős közepén. Napszítta felirat, selyemszalag, fénykép, nyurga üvegvázában száraz virág bukkant fel itt is, ott is a fehér sírköveken, a fülkesírok egyforma négyszögében. Még ide is elhallatszott a zeneszó, a Siboney, és a folyóban zsivajgó gyerekek kiabálása. Hirtelen megtorpanva elcsitult kissé, és mint a hópihe, úgy hullott aztán a sírkeresztekre meg a holtak földjére. Egy férfi haladt el mögöttük szamarával; az állat zöld kukoricaszárat vitt a hátán, s az egymáshoz dörzsölődő érdes levelek hangja frissen szólt a lassú poroszkálásban. A sötétruhás szamaras ember sietősen lépdelt; pillantása épphogy végigsiklott Mely csupasz karján, aztán egy csettintéssel szaporább iramra ösztökélte a csacsiját, s amint meggyorsította lépteit, tekintete rögtön vissza is kúszott az útra.
-- „Mily magukra hagyottak a holtak!...” -- szavalta Fernando nyomatékkal, de viccelődve.
-- Átcsapunk romantikusba? – kapta el arcát a kerítésrácsról Mely nevetve. – Ideje vidámabb hely után néznünk.
A duzzasztótól érkező öntözött kanálist az öreg téglahíd alatt vezették át az út túlsó oldalára, a gondosan ápolt földekre. Két kisfiú és egy kislány a korlátnak nekicsapkodva tört valamit. Szemtelenül megbámulták Melyt. Aztán futva, szökellve megiramodtak hazafelé, s közben megfejthetetlen gúnyversikét kántáltak.
-- Furcsállják, hogy nadrágban látnak egy lányt.
-- Majd hozzászoknak, ha az amcsik ideköltöznek Torrejónba – jegyezte meg Fernando.
Lassan visszafordultak.
-- Milyen amcsik?
-- Hát akik majd a repteret építik. Ott lesz, arrafelé – mutatta. – Nem tudtad?
-- Nem bizony. A politika meg én… Én csak a moziműsort olvasom az újságban.
-- Pedig nem ártana tájékozottabbnak lenned, Mely.
-- Tájékozottabbnak? Na ne! Ugyan miért?
Elhallgatott a zeneszó. Tisztán csengő, magas hang zengte bele a nyílt mezőbe a soron következő kislemez tartalmát, majd utána mindenkit felsorolt, akiknek küldik: mintha valahol ott, kicsit távolabb, vagy a folyó valamely eldugott szegletében, a sík terep egy bokor mögé kucorodva hallgatnák.
-- Kíváncsi vagyok, tőled mikor várhatok szívküldit a rádióban – jegyezte meg Mely.
-- Mihelyt lesz egy kis fölös pénzem; esküszöm.
Megint felcsendült a zeneszó, aztán megszólalt az elnyújtott ének.
-- Akkor arra várhatok, majd talán jövőre…
Valaki pisszentett mögöttük. Hátranéztek.
-- Ez nekem szólt? – bökött Fernando a mellkasára.
Két csendőr volt; a temető mögül bukkantak elő, feléjük tartottak. A magasabbik bólintott, kézmozdulatával pedig mintha azt jelezte volna, hogy „mégis, mit gondolsz, kinek?” Fernando visszafordult, odament hozzájuk, Mely csak állt, figyelte, mi történik. De a magasabbik csendőr ujjal intett neki:
-- Kisasszony, maga is, legyen szíves!
-- Én? – kérdezte bizalmatlanul a lány; de nem mozdult.
A két csendőr jött oda hozzá Fernandóval együtt. Fernando udvarias hangon kérdezte:
-- Valami baj van?
De a csendőr Melyhez fordult:
-- Nem tudta, hogy itt nem szabad így mászkálni?
-- Hogyhogy így?
-- Ahogy maga mászkál.
A felsőtestére mutatott, hogy felül csak fürdőruhát visel.
-- Ó, sajnálom, nem tudtam.
-- Nem tudta? – szólalt meg az idősebbik a fejét ingatva, és úgy mosolygott közben, mint aki méltán érez felháborodást. – Odafentről láttuk, hogy a temetőkapunak támaszkodva álltak. Nehogy azt mondják, maguk nem tudják, hogy ez nem illő. Ilyen helyen nem illik így megjelenni. Nehogy azt mondják, maguk ezt nem tudják! Jó érzés kérdése csupán.
A magasabb csendőr folytatta:
-- Ezt mindenki tudja. A temetőt ugyanúgy kell tisztelni, ahogy a templomot; ugyanúgy. Illendően viselkedni a környékén. Különben itt, ahol most vagyunk, már nem járhatna ilyen öltözékben.
Fernando előzékenyen megjegyezte:
-- Nem, nézze, mindössze annyi történt, hogy sétálni akartunk, a barátaink keresésére indultunk, és észre se vettük, egyszer csak itt találtuk magunkat. Ez történt.
Az öreg csendőr válaszolt:
-- Akkor legközelebb legyenek körültekintőbbek. Nem árt odafigyelni, hogy hol jár az ember. Az a parancs, hogy senkit se engedjünk a folyóparton túlra hiányos öltözékben, csak rendesen felöltözve, ahogy illik – fordult Melyhez. – Úgyhogy ha van magánál valami ruha, akkor legyen szíves, vegye föl. Különben menjenek vissza oda, ahonnét jöttek. A mindenségit neki, hiszen maga már nem kislány!
Mely szárazon rávágta:
-- Igen; már éppen indultunk.
-- Elnézést – mondta Fernando --; legközelebb jobban odafigyelünk.
-- Elmehetnek! – közölte az idősebb, előretolva az állát.
-- Viszontlátásra! – mondta Fernando.
Mely szó nélkül sarkon fordult.
-- Isten velük! – köszönt el unott arccal a fiatalabb csendőr.
Mely és Fernando csöndben tett meg néhány lépést. Aztán Fernando kellő távolságban megszólalt:
-- Két ekkora hólyagot! Már azt hittem, jól megvágnak bennünket. Mindjárt lett volna helye a szívküldire szánt filléreimnek. Majdnem elérted, hogy ne kapj üzenetet a rádióban.
-- Tudod – csattant fel a lány – inkább százszor elverem a pénzt, még ha egy fityingem se marad, de akkor sem beszélek velük úgy, mint te.
-- Hogy? Miért, én hogy beszéltem?
-- Megszeppenve, hagytad magad lehengerelni…
-- Ó, és szerinted hogyan kellett volna beszélnem? Miket nem mondasz! Talán még azt is elvártad volna, hogy szembeszálljak velük.
-- Nem kell szembeszállni; elég ha az ember a sarkára áll, nem alacsonyodik le, nem beszél ilyen mézesmázos hangon, mert azzal is csak adja a lovat alájuk. Különben sem volt miért aggódnod, nem a saját zsebedből kellett volna kifizetni a büntetést. Én nem hagyom senkinek, hogy helyettem bármit is kifizessen.
Mely hátrakapta a fejét; a két csendőr még állt, merőn nézett valamit. Kidugta rájuk a nyelvét. Fernando keserűen elmosolyodott:
-- Hát idefigyelj Mely, mondok én neked valamit. Eredj a csudába. Azt hiszem, keveset tudsz az életről.
-- Azért többet, mint te.
Fernando tagadólag rázta a fejét.
-- Neked fogalmad sincs, kivel állnál neki kukoricázni. Ezek ugyanúgy bánnak az emberekkel, ahogy a feletteseik ővelük, és csak arra várnak, hogy valaki felpiszkálja őket, kihúzza náluk a gyufát, és azonnal kivonják a forgalomból, ugyanúgy, ahogy őket is a feletteseik, hogyha így merészelnek viselkedni velük. Aki alul van, az mindig keres egy másikat, aki még nála is lejjebb van. Nem hallottad, ahogy azt mondták, „Elmehetnek”? Mint a laktanyában.
-- Jól van, Fernando, én akkor sem hagyom magam. Inkább büntessenek meg, mint hogy bárki előtt is megalázkodjak. Ilyen vagyok, és nagyon jól érzem magam a bőrömben.
-- Igen; csak egy a baj, ha férfi volnál, majd kíváncsi lennék. De nő vagy; adj hálát az istennek. Ha egyszeriben férfivá változnál, majd meglátnád te is, hogy mennyire másképp gondolkodsz. Különben megnézhetnéd magad. Ismertem én fiúkat, akik még nálad is büszkébbek voltak; aztán néhányszor jól földbe döngölték őket, és mindjárt alábbhagyott a gőgjük. Jól vésd eszedbe, amit most mondtam.
-- Na igen, persze! Már el is raktároztam. Neked meg toll a füledbe.
Fernando ránézett, és a homlokára bökve megjegyezte:
-- Hogy te milyen keményfejű vagy! Elkelne melletted egy fiú, aki alaposan ráncba szed.
-- Ráncba szedne? – csodálkozott Mely. – Milyen kedves vagy! Talán inkább én őt.
 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.