hirdetés

Ráismerünk és ráébredünk

Posztpetőfi Sándor - Szilágyi Ákos: Bábuk ura, Noran Libro, Kántor Péter: Valahol itt, Magvető, G. István László: Nem követtem el, Magvető, 2017

2017. június 30.

Most – ...mert a játék most zajlik, velünk zajlik – nevetünk, felszisszenünk, ráismerünk és ráébredünk, hagyjuk munkálkodni az iróniát... – Szmerka Dániel szabadpolcára három verseskönyvet választott: Posztpetőfi Sándor - Szilágyi Ákos Bábuk ura, Kántor Péter Valahol itt és G. István László Nem követtem el című kötetét.

hirdetés

Petőfi nem halt meg, Petőfi él. Azaz, hogy meghalt, de nem 1849-ben, Segesváron, ahogy egyesek gondolják, hanem több mint száz évvel később, '56. november 4-én, és nem máshol, mint Barguzinban. Rabságának százhét éve alatt volt ideje elgondolkodni a diktatorikus gondolkodásmód mélyszerkezetéről, az ember kilátástalan helyzetéről és együgyűségéről, volt humora ahhoz, hogy verseit olvasva az embert, ha néha kínjában is, de megnevettesse, sőt, tehetsége is volt, még ahhoz is, hogy jósként lássa, mindez hogyan kapcsolódik majd a 2010-es évek Magyarországához. Posztpetőfi (vagy talált Petőfi), ezt a nevet adta neki a kortárs recepció, aki egyelőre Szilágyi Ákos – jelen esetben – Burjátföld-, pontosabban Barguzin-, valamint Petőfi-kutató személyében mutatkozik meg hazánk irodalmi életében, hiszen egy személyben ő az, aki a fáradhatatlanul szorgos munkával összegyűjtötte a jelentős – két ciklusból (Barguzini versek, Magyarnóták) és egy hősénekből (Pirinyó Hernyó Henrik) álló – korpuszt, majd közre is adta. Úgy tűnik, azonban, hogy a közreadás gesztusában nemcsak az irodalomtörténeti hiátust mindenáron kitölteni kívánó, tényeket és azonosíthatóságot kereső, következésképp adott esetben a konteókat sem nélkülöző gondolkodás feletti irónia húzódik meg, de nem is csak a modernista – például borgesi – értelemben vett szerzőség kérdésének szintén ironikus újrafogalmazása. Hanem (most már a gondolkodó-költő Szilágyi Ákos nézőpontjára fókuszálva), azon kérdések artikulációjának szándéka is, melyek hallatán a magyar gondolkodó-olvasó 2017-ben önkéntelenül is felszisszen: „Brükszel Brükszel mit brekegsz itt? / mit makogsz itt: brexit-grexit? / nem fogod be a pofád?! / erdőtől nem látod fát! [...] Brükszel Brükszel − Migráncspuszta! / nyulakra bízott kápuszta / nem kapod meg a pusztánk! / nem eladó Ugarsztán!" (Vitéz László és a francos Brükszel), vagy: „mondjuk ki hát becsülettel: / üres a szív − ország megtelt / hörögve / örökre / áll a gárda szív-dalárda / dárdaként száll a madárdal: / még egy hang / s véged van / imádságos szeretettel / csontot törő türelemmel / annyit még: / menj innét!" (Bevándorlók ellen) – a félreértéseket elkerülendő: (szó szerint) őrületes mentális erőfeszítést igényel Szilágyi Ákos-Posztpetőfi Sándor költészetére olyan olvasatot kidolgozni, mely egyszersmind koherens és figyelmen kívül hagyja az iróniát. A fenti sorok azonban csupán a direkt kiáradásai (elsősorban a magyar) közélet kuszaságában állásfoglalásra kényszerített költőnek, miközben természetesen a háttérre is ugyanúgy fókuszál: „egyszer minden jó lesz. vagy nem. / egyszer minden vagy nem – vagy jó. / egyszer minden. egyszer. vagy nem." (Szörnyű napok) Ahogyan az keserédes önreflexiójában megfogalmazódik, a kényszer belülről határozza meg a költőt (jelen esetben Posztpetőfi-Szilágyit): „amilyen hülye vagyok / most is veletek vagyok. / terajtad – az ám hazám! – / csüggök de egész lazán." (Szörnyű napok) Most – mondja Posztpetőfi; mert a játék most zajlik, velünk zajlik – nevetünk, felszisszenünk, ráismerünk és ráébredünk, hagyjuk munkálkodni az iróniát, a Posztpetőfi-szöveguniverzumot. És ebben az univerzumban, ha tetszik, ha nem, „Egyszer mindenki lesz Petőfi. / Egyszer mindenki volt. / Törvény ez már, mit Murphy úrfi / Régen megalkotott."

Kántor Péter – Szilágyihoz képest – már olyan türelmetlenséggel megy neki a magyar közélet kuszaságának, melyben cseppnyi hely sem jut az iróniának mint a helyzet tarthatatlanságával szembeni felháborodást újrafogalmazó gesztusnak. „Ezek a 2010-es évek, hát igen, / alakulhattak volna szebben is!" – indítja Ahogy zuhog című versének hömpölygő keserűségét, melyből egyrészt a felülről lefelé irányuló hatalmi nyomással szembeni irtózatot lehet kihallani: „most meg szobrot állítanának Hóman Bálintnak, / a hírhedt zsidótörvények egykori élharcosának, [...] a Felszabadulás mint elnevezés szigorúan tilos, / az Úttörő név tilos, tilos Gorkij neve, / és Károlyi Mihályé is, Horthy Miklós azonban, / bár politikájának megítélése némileg vitatott még, / utcanévként megfontolásra alkalmas lehet. / Itt tartunk ma, 2015-ben", másrészt a rendszerváltó értelmiség, vagy legalábbis a rendszerváltásnál jelenlévő értelmiség csalódottságát: „És ez egy ilyen vers, tetszik vagy sem, / ami ezekről az utcanevekről is szól, kell hogy szóljon, / az egész elhazudott, megtagadott múltról, / benne a halottainkról, elmocskolt álmainkról, / és az elpackázott lehetőségről, amit mi packáztunk el, / amikor egy percre azt hittük, megérkeztünk, / messzi földről, hosszú vándorlás után".
Persze félrevezető lenne pusztán erre az indulatra alapozni a kötet vizsgálatát. Már csak azért is, mert az Ahogy zuhog magányos felkiáltóként ékelődik be a kötet két nyugvópont köré szervesülő versszövetébe. Az egyik – a fenti vers átható jelen-tapasztalatával szemben – a múlt tapasztalata. Pontosabban annak a tapasztalata, ami a múltból elmondható. És azt nem jobb kort idézni akaró nosztalgiával, édeskés mélabúval tárja fel – átható tekintete egykori pályatársak emlék-képén siklik végig (Petrién, Orbán Ottóén, Mándyén, Juhász Ferencén), emlékezete az érzékeny gyermekkor magányában merítkezik meg: „álltam az üvegfal előtt szó nélkül, / és néztem, ahogy mentek, mentek el" (Az üvegfal előtt), vagy épp mágikus gesztusként a gyermekkor kezdetéig nyúl vissza: „Hogy kezdődött? Ki emlékszik már arra? / Színes mintákat rajzolt a fény a falra. / Volt a történelem: egy hétfőre egy keddem. / Egyszer, nem is tudom, hogyan, beszélni kezdtem." (Hogyan kezdődött?) Sőt, még tovább a szülők portréfotóján keresztül (Ezen a régi fényképen 1939-ben); a személyes emlékek és a szülők emlékeinek egymásra rétegzettségével a második világháborút túlélő generáció tragédiájáról beszél: „Őrültség volt az egész? Az. Mi más lehetett volna? / Majd megírok mindent – gondolhatta anyám: / az iskolát, a családot, a sok gyereket, / ahogy kizöldülnek a fák és felépülnek újra a hidak a Dunán!"
A kötet másik szervezőereje szintén a tekintetből kiinduló értelmező-önértelmező eljárást mozgatja, ez pedig nem más, mint a Kántor Péter költészetében oly fontos helyet elfoglaló, tág értelemben vett képleírás. Brueghel, Vermeer, Van Gogh, Cézanne, Lucian Freud festményei már önmagukban műalkotásként értelmezik a világot, Kántor számára pedig, ahogy egy korábbi beszélgetésben fogalmazott, ezek a műalkotások alkalmat adnak arra, hogy megragadjon valamit a világból, de mindezt úgy tegye, ahogyan egyébként magától nem tenné. És valóban, hangja megváltozik, olykor megkeményedik, megmélyül vagy nőiessé válik, a szerep feszültséggel teli játékká, és mindeközben a hátteret kitöltő festmény szinte tapinthatóvá válik.

G. István László Nem követtem el című kötete egészen sajátos szövegtérbe vezeti az olvasót: költészete a lét mint dilemma kérdéseit feszegető gondolatstruktúrák köré épül, következésképpen mélyen egzisztencialista-ontológiai. A kötetcím, az egyenes, jelöletlen Pilinszky-idézet („Megtörtént, holott nem követtem el, / és nem történt meg, holott elkövettem" – Merénylet) is ezt hozza játékba. A lírai énnek védekező pozícióból kell megszólalnia, és mindvégig tartania kell védekező pozícióját – a verscímek számozott védőbeszédek. Vagyis a kötet világán belül a védekezés nem narratíva, hanem egzisztens tapasztalat. Még akkor is, ha az egyes vershelyzetekben különbözőképpen tematizálódik a bűn kérdése: „a mulandóságot összetévesztettem a / mulaszthatósággal. Vétek, menthetetlen. A tárgyalás / mulaszt el önmagamtól." vagy: „Kandi olyan nőt fojtott meg, akinek / nem volt gyerekkora."
Kandi az a különös, egyes szám harmadik személyben feltárt harmadik, aki az analitikus önreflexív én és egy másik, kegyetlen, reflexív versbeli beszélő szólama közé ékelődik, illetve része a hármat egyesítő fölöttes énnek. „Megtalálhatod bennem a hülyét, mert / az vagyok, ha kell, és két másikat, akit / ez a hülye felügyel, meg egyet, aki a / hülyét felügyeli. Szent négyesünk egészen / édeni. A pokol se nézhet ki szebben." Kandi nem tűnik koherens személyiségnek, mintha ő maga lenne a a folytonos alakulásban lévő lét-dilemma, egyetlen meghatározó személyiségjegye pedig a hiány. Nyájmosolya van; „Ölelésre / termett karja Kandit sokszor hagyta / cserben"; „szofisztikált semmitmondás pörgött / Kandi fejében, mint gyerek lába alatt / a roller"; „Kandi sosem gondolt magára, / úristen, sosem gondolt magára"; „Ezt a beszédet már nem én írom. Kandi sincs úgy, / ahogy lehetne." Mellesleg pedig a név akusztikailag összecseng egy másik névvel (Gandhi), és bár érzékelhető a két név viselője közötti párhuzam, az előbbi még mindig a hiányt testesíti meg: „Két élet nem elég egyet / elfelejteni. Mondja Kandi, ha hinne / lélekben, vándorlásban." Irónia – mondhatnánk újra a tárgyalt kötetek kapcsán. G. István László azonban – Szilágyihoz képest – nem beszédmódként, hanem önértelmező (önreflexív) gesztusként működteti az iróniát, a vershelyzetek alapélményeként.
Visszatérve a védőbeszéd fogalmi keretéhez, G. István László sajátos formai készlettel dolgozza át a hagyományosan prózai műfajt: prózamondat-struktúrában gondolkodik, de sortörésekkel, belső szintagmarímekkel, helyenként végrímmel lirizálja azt. És a működtetett nyelv metaforikusságával, a tudatosan komponált hiányokkal, melyek az olvasó előtt enigmaként állnak. Az enigmák felfejtésében pedig nemcsak a lírai én (a négyosztatú hülye) egzisztens rettenetével kell elszámolnia, hanem a sajátjával is – mert a kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz.

Posztpetőfi Sándor - Szilágyi Ákos: Bábuk ura - Összes barguzini versek és magyarnóták, Noran Libro, 2017, 212 oldal, 2800 Ft; Kántor Péter: Valahol itt, Magvető Könyvkiadó, 2017, 132 oldal, 2699 Ft; G. István László: Nem követtem el, Magvető Könyvkiadó, 2017, 88 oldal, 1999 Ft

Szmerka Dániel

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.