hirdetés

Rakovszky Zsuzsa: A vers kirakós játék

2018. május 20.

Azt lenne jó tudni, hogy van-e valami értelme a szenvedésnek, vagy csak véletlenek sorozata. Egy teljesen abszurd világban élünk, vagy van értelmes világ? Ha értelmes világ van, akkor hogy kerül bele az a sok megmagyarázhatatlan, meg nem érdemelt szenvedés? – A hónap szerzőjét, Rakovszky Zsuzsát Nagy Gabriella és Sárkány Tímea kérdezte.

hirdetés

Sokáig következetesen rosszul, Történeteknek olvastam a könyvhétre megjelenő új versesköteted címét, és csak nem olyan régen kattant, hogy Történések. A kettő között nagy különbség van jelentésben. A történéseket elszenvedik az emberek, vagyis passzív résztvevőként vannak jelen bennük... Miért ezt a címet választottad?

Nem tudom megmondani. Sokat gondolkodtam a címen, és semmi nem jutott eszembe, aztán végül úgy gondoltam, hogy a kötetben szereplő verseknek az a közös mozzanatuk, hogy történések vannak bennük. Némelyiket lehet történetnek nevezni, másokat nem, de történésnek mind történés.

Hogyan találsz rá egy történésre? Mi az, ami megállásra késztet, amikor elindul benned valami? Ezekkel a történetekkel például hogyan találkoztál?

Némelyik olvasmányélményből született, régebbiből vagy éppen aktuálisból. Másokat elmeséltek, azok akár történetek is lehetnek, nem csak történések. Van olyan, amit húsz éve hallottam, és megragadott, van, amit éppen mostanában.

Mi dönti el, hogy miből lesz vers, és miből próza?

Valamiért úgy éreztem, hogy ezek inkább versbe kívánkoznak, mint prózába. A vers talán egy kicsit elemeli őket a földhözragadt történettől vagy az egyszeri eseménytől. Kicsit általánosabbak lesznek attól, hogy versbe vannak tördelve. Szokásommal ellentétben most egy csomó olyan vers szerepel a kötetben, ami nem rímes, hanem szabad vers. Nem próbáltam, hogy lehetne-e őket prózaként tördelni, és akkor hogy' hatnának, de jambikusak, azt megtartottam. Igaz, már szinte mindennek van jambikus lüktetése, olyan jól ki van taposva a jambus.

Azt veszem észre, hogy olyan módon viszonyulsz a műhöz, mintha önálló lény lenne, egy világban lebegő szellem, amely megérkezik az emberhez vagy nem. Mintha nem te hoznád létre, hanem megtörténne.

Az is lehet. Azt hiszem, tizennégy-tizenöt éves koromban – bár ezt már mások is kitalálták előttem, csak ezt akkor még nem tudtam – volt is egy elméletem, hogy ezek megvannak már valahol előre, csak föl kell őket fedezni. De most inkább csak azt mondom, hogy ezek nem tudatos elhatározások, hanem jön az ember tudattalanjából vagy valahonnan. Olyan nincs, hogy na, most verset írok, na, most prózát, hanem olyan van, hogy valami nem hagy nyugodni, és akkor kiforogja magát, hogy melyik legyen, próza vagy vers.

Nagyon régóta, tán már a kezdetektől kacérkodsz azzal, hogy verses regényt írj. Itt meg is születik. De az első, Klondike című vers is olyan tágas teret nyit meg, hogy akár lehetett volna abból regény felé is kijárat...

Ezt a verset tulajdonképpen egy fordításnak köszönhetem. Egy fiatal ausztrál írónő regényét fordítottam, amely XIX. századi aranyásókról szólt, és szerettem volna megtudni valamit az aranyásásról, meg megismerni a szókincset. Kaptam valakitől egy vastag, igen izgalmas könyvet, igaz, az nem az ausztráliai, hanem az amerikai aranyásókról szólt. Voltak benne olyan mozzanatok, amelyek nagyon megragadtak. Szörnyű dolgokon mentek keresztül azok az emberek, hihetetlen elszántsággal és kitartással, voltak nagyon felemelő pillanataik és nagy szerencsétlenségek, szóval az egészet valamiféle sűrített életnek éreztem. És nagyon jó és érzékletes volt a könyv stílusa is, egyes szakaszokon alig kellett változtatni ahhoz, hogy versbe emeljem őket.

Mi alapján választódik ki, hogy kik beszélnek, ki mondja el a történetet? Kell magadban hallani a beszélő hangját?

Igen, amikor viszonylag közelmúltbeli történésekről van szó, amelyeket valakitől hallottam, akkor írás közben még „hallom" a hangját, és igyekszem az ő látószögéből megírni a történetet. Ahol történeti szituációk állnak középpontban, ott többé-kevésbé elvont elbeszélőt használok, nem látom magam előtt, csak egy szituáció kapcsolódik hozzá.

A versekben szereplő karakterek különböző korokban, térben és helyzetekben élnek, de közös vonásuk, hogy várnak valamire, valakik eljövetelére, akik megszabadítják, felszabadítják, boldoggá teszik őket, megváltoztatják az életüket. Személyiségük gazdagsága, színei ellenére egyben egyek, amire várnak, arról mindig kiderül, hogy nem érkezik meg, vagy nem az. Van ebben valami csehovi reménytelenség...

A kötet verseinek többsége arról szól, hogyan hat valakire egy bizonyos történelmi helyzet, és az egyes ember általában nemigen tehet semmit ezek ellen az erők ellen, hacsak nem uralkodó, magas rangú politikus vagy hadvezér. De vannak olyan karakterek is, akik éppen hogy komoly hatást képesek gyakorolni a történelem alakulására, például Az ok című vers diplomata-narrátora. Ez a vers úgy keletkezett, hogy olvastam egy ausztrál történész, Christopher Clark The Sleepwalkers (Az alvajárók) című könyvét az első világháború kitörésének előzményeiről, amelyből az derül ki, hogy azt, ami történt, voltaképpen senki sem akarta, csak az egyik fél lépett valamit, amit a másik gyanúsnak talált, és úgy reagált rá, hogy azt meg a másik találta gyanúsnak, és így tovább.

Egy régebbi versedben (Jane összegez) szerepel: „én s szerep teljes fedésben". Nyilván ritka pillanat, amikor fedésbe kerül a szerep és az én. Van benned vágy erre? Honnan ismersz te ennyiféle embert belülről?

Azt hiszem, minden emberben megvan minden ember, csak az arányok mások. Az ember belülről csak magát ismeri, de saját magának esetleg vannak olyan állapotai, ami alapján megért egy egészen más karaktert, aki talán az év háromszázhatvan napjában van olyan állapotban, amiben én két napig vagy három percig, mégis valami támpontot nyújt ahhoz, hogy érzékeljem, másban mi játszódhat le.

Egy olyan embert is meg kell érteni, aki gonosz, rossz, esetleg gyilkol?

Persze, az is csak ember. Egész sor példát lehet hozni az irodalomból a belülről megértett gyilkosok ábrázolására, Dosztojevszkijtől Camus-át egészen az Édes Annáig, vagy mondjuk, Burgess Gépnarancsáig.

Előkerül egy maszk is az Állapotváltozások ciklusban. Amikor a Facebook-profilunkat használjuk, a külvilág felé mutatott arcunk álarc, de mikor maszk is takarja, akkor kettős rejtettség lesz belőle. Ráadásnak macska-maszk. Hol az igazi arcunk? Mikor, miben válik láthatóvá?

Az Állapotváltozásokban a női szereplő azért visel macskamaszkot, mert aktfotót tett föl a netre, és nem szeretné, ha felismernék, ugyanakkor meg is akar mutatni magából valamit, egy személytelen, mondhatni, elvont női testet. A maszk nélküli arc, azt hiszem, elég „igazi" lenne, árulkodna a koráról, a lelkiállapotáról, a csalódásairól. Nem hiszem, hogy lenne valami titkos „igazi arcunk", megpróbálhatunk persze valami mást mutatni a világ felé – a beszéd erre például kiválóan alkalmas, mert végül is azt mondunk, amit akarunk –, viszont minden önkéntelen megnyilvánulásunkban, a gesztusainkban, a kézírásunkban, abban, ahogy elrendezzük a dolgokat az íróasztalunkon, minden ilyesmiben teljes mivoltunkban benne vagyunk.

Van olyan versed, a Jönnek című, ahol szerepcsere történik, a győztesből vesztes lesz, a vesztesből győztes...

Az pont arról a helyzetről szól, hogy aki tegnap áldozat volt, az ma felülkerül, és ugyanúgy viselkedik, mint ahogy vele viselkedtek.

Ebben a versben szerepel, hogy az áldozatoké az igazság. Kérdés, hányféle igazság van a világon, és kinek hogyan lehet igaza...

Olyan értelemben van igaza, hogy ő az áldozat. Nem biztos, hogy amit gondol a világról, az valóban igaz, csak erkölcsileg van „igaza": ahogy a reális világban rosszabb helyzetbe kerül, úgy tesz szert erkölcsi fölényre az elnyomóval szemben. Ilyen értelemben van nála az igazság, nem másképp.

Az utolsó ciklusnak, az Állapotváltozásoknak beszédes címe van. Nagyon mai díszletek között „játszódik", nagyon mai figurákkal, akiknek állapotváltozásait követi. Ezek a versek is elmeséltek közé tartoznak?

Nem, az előtte álló, Három kép a város történetéről című, a város múltjáról szóló történeteket mesélték el nekem. És többé-kevésbé azt írtam meg, amit elmeséltek. Az első régen nagyon erős benyomást tett rám, a másik kettőt mostanában hallottam.

A Ládák a zsidóüldözéshez kötődnek, ha jól olvasom...

Igen, legalábbis annyiban, hogy valamikor 1940-ben vagy '41-ben játszódik. Sopron környékén, a falvakban a lakosság többé-kevésbé német ajkú volt. Idős barátnőméknek volt egy kis boltjuk a faluban. Mesélte, hogy amikor hazafelé tartott a boltból, sokszor kihallatszott az ablakon, ahogy az ottaniak a rádióban a német adást, Hitler beszédét hallgatták, még a holokausztot megelőző időkben. Tényleg megtörtént, hogy ellopták a ládáikat, és horogkereszt alakban kivágtak egy darabot az oldalukból. Ment hazafelé, és azt látta, hogy a hegyoldalon gyűlést tart a helyi nyilas pártszervezet vagy a Volksbund, erre már nem emlékszem, és hogy világítanak a ládák.

A Halott apácának is valós alapja van, ezek szerint...

Igen, csak aki elmondta, nem virrasztott mellette, azt én tettem hozzá. Egy helytörténész mesélte, az ötvenes évek elején történt, amikor elvitték szegényeket. A Kertitörpék meg nemrégi.

Az utolsó ciklus annyira a mában játszódik, hogy felmerült bennem a kérdés: hogyan lehet neked erről a világról tudásod? Beszélgetésekben kerül szóba például az internet mint másfajta valóság, ami megkérdőjelezi a kézzelfogható valóságot?

Ismerem azért ezt a világot, van egy fiam, és elég sok fiatal barátunk. És benne van a levegőben, mindenütt lehet róla olvasni, a fiamnak is volt egy számítógépes játékos korszaka, szerencsére kijött belőle elég hamar, de ismerek negyvenes férfit is, aki szenvedélyesen számítógépezik. De a lényege tulajdonképpen tényleg a valósághoz való viszony.

Nem meglepően valóság és illúzió viszonyáig, filozófiai kérdésfelvetésig jutsz...

Ez inkább csak játék, a számítógép-függő szereplő ál-filozófiai és pszichológiai érvekkel igyekszik bizonyítani, hogy nincs minőségi különbség a valóságos helyzetek és a számítógépes játékok és videók által kiváltott érzelmek között. Az tényleg elég régen foglalkoztat, hogy vajon a mesterségesen kiváltott érzelmek például, mondjuk az ital vagy a kábítószer által előidézett eufória lényegesen különbözik-e a valóditól, mondjuk a szerelmi boldogságtól vagy egy misztikus élménytől. (Azt olvastam, már nem emlékszem, hol, de olyasvalakitől, aki mindegyiket kipróbálta, hogy igenis különbözik, ami azért megnyugtató.) Vagy hogy például miért van az, hogy a zene közvetlenül bele tud nyúlni az ember érzéseibe. Amikor tulajdonképpen nincs okom rá, hogy szomorú legyek, aztán a hangoktól elkezd folyni a könnyem. A szépség mellett van ebben valami ijesztő is, mert felvetődik, hogy le lehet-e rövidíteni az utat: valamire törekszem, mert attól boldog leszek, de ha attól is boldog tudok lenni, hogy zenét hallgatok, akkor van egy shortcut, levágom a kanyart, akkor ennek a bizonyos érzelmi állapotnak az eléréséhez nincs szükség valóságos eseményekre.

Főtémáid közül, amelyek végigvonulnak az életművön, az egyik az idő múlása. Bár van olyan vers, ahol arról van szó, hogy elment az idő, elvesztek a hagyományok, az ember életében ér véget az élete, a legfőbb üzenet számomra, hogy mindig minden ismétlődik, ami volt a történelmi múltban, az a mi életünkben jelen van, nem változott semmi. Múlik vagy áll az idő?

Az emberek nem változnak igazán, ebből kifolyólag vissza-visszatérnek a szituációk.

Sok aktuális, az életünkre vonatkozó motívumot fedeztem fel, azt gondoltam, úristen, hogy te erről a Magyarországról beszélsz, a mi sorsunkról.

Persze, nyilván, azért foglalkoztat.

Találtam két interjút, amiben az emberi szenvedés okainak kutatásáról szinte szó szerint ugyanazt nyilatkozod: „folyamatosan foglalkoztat a rossz, a szenvedés oka, jelenléte a világban, hogy milyen kapaszkodókat kínál ma a világ, a szellemi környezet az egyes embernek, hogy megbirkózzék vele". Úgy tűnik, fontos kérdés neked, kell hozzá mély empátia, együttérzés a szenvedő emberrel... Mi jelenthet kapaszkodót, a vers is például?

Jelenthet éppen, akár az írása, akár az olvasása. De azt hiszem, itt inkább arról van szó, hogy az ember valamilyen világképet szeretne kialakítani magának, vagy talán van is neki, amin belül magyarázatot keres a szenvedésre. Miközben alakítja a világképét, ott van a szenvedés ténye, ami nehezen elhelyezhető egy vallásos világképben vagy...

...vagy egy ok-okozati rendszerben?

Ok-okozatiban elhelyezhető, csak azzal ebből a szempontból nem vagyunk előbbre. Azt lenne jó tudni, hogy van-e valami értelme a szenvedésnek, vagy csak véletlenek sorozata. Egy teljesen abszurd világban élünk, vagy van értelmes világ? Ha értelmes világ van, akkor hogy kerül bele az a sok megmagyarázhatatlan, meg nem érdemelt szenvedés? Ilyen szinten foglalkoztat inkább, persze együttérzés is van bennem, remélhetőleg, de esetleges, hogy az ember kivel-mivel bír együttérezni. Ha hall egy számot, hogy meghaltak tízezren, attól nem rendül meg jobban az ember, mintha lát egy embert szenvedni.

Ha véletlenek sorozata alakítja is az életüket, akikről írsz, azoknak sorsuk lesz. Mitől formálódik sorssá? Abban mégis csak feltételezünk valamit, ami valahonnan jön, és valahová tart. A kettő hogy fér össze?

A véletlen is egyféle világmagyarázat. Ha minden véletlen, akkor nincs értelme a szenvedésnek. A sors föltételez valamiféle transzcendenciát, erőt. Sorsnak azt nevezzük, ami többé-kevésbé eleve elrendelt.

De akinek a lelkébe vagy életébe mélyen belelát az ember, annak óhatatlanul létrehoz egy sorsot, megképződik a személyisége és az életének alakulásából sors lesz...

Lehet, de talán a régebbi szerepversekre volt ez inkább jellemző. Itt töredék-sorsokat mutatok meg, azért is történések, mert kiemelt pillanatok, szituációk jelennek meg.

Többször nyilatkozod, hogy ritkán sikerül olyan verset írnod, amilyet mindig is szerettél volna írni. Milyen az vers?

Hát, ha tudnám, akkor valószínűleg megírnám. Azt csak utólag látja az ember, hogy tetszik-e neki vagy sem.

Milyen viszonyban vagy a saját verseiddel?

Van, amelyikkel jóban, van, amelyikkel kevésbé. Az idő múlása annyiban játszik szerepet, hogy ha régebbi vers kerül a kezembe, elcsodálkozom, hogy fiatalon mi minden bírt foglalkoztatni, amiről most nem is értem: nem volt ennél nagyobb bajom?

Fordítasz még?

Már nem, verset elvétve egyet-egyet még hajlandó vagyok, de már vastag regényeket nem.

Egy időben sokat fordítottál: Tony Harrisont, Robert Frostot, Elizabeth Bishopot, Robert Browningot. Követed a külföldi kortárs lírát?

Jó ideje nem. Amikor fordítottam, akkor sem én találtam a költőket, hanem a kiadó. Régebben jártam irodalmi rendezvényekre külföldön, és beleakadtam egy-két fontos kortársba, most néha a neten megnézem, de nem nagyon találtam olyat, ami érdekel. Úgy gondolom, hogy már elég öreg vagyok ahhoz, hogy csak olyat olvassak, ami örömet szerez, meg érdekel.

Érdekel egyébként a versírásban az elmélet, a technika, izgatnak a költészeti eljárások, a kísérletezés, rácsodálkozol egy versre, hogy jé, itt milyen virtuóz technikával alkot képet a költő?

Olvasni olvasói szinten szoktam, nem a műhelytitkokat nézem. A fordítás az, ami nem tudja békén hagyni az embert. Ha magyarul olvasok fordítást, menthetetlenül eszembe jut, hogy na, ez mi lehetett, vagy néha versfordításnál mulatságos, ha kötött formájú vers, hogy milyen megoldásokat találnak sokszor elég messze az eredetitől.

A külföldi lírában kik voltak számodra fontosak, kiket éreztél közel magadhoz?

Angolszakos voltam, angolul olvastam, nagyon szerettem T. S. Eliot, W. H. Auden verseit, közelebbi korban Philip Larkint. '89 tájban voltam Angliában, akkor tanulmányoztam a kortárs költészetet, mérhetetlen mennyiségű hasonló verset olvastam, kevés olyan volt, ami megmaradt volna.

És a magyar költészetben?

Arany és Babits gyerek-, illetve kamaszkorom óta, azok közül az idősebbek közül, akiket még személyesen ismerhettem, elsősorban Vas István, Kálnoky László, a majdnem-kortársak közül Petri. Aztán persze vannak változó kedvenceim is a klasszikusok és a kortársak között is.

Milyen mértékben szerkesztesz, vannak-e átiratok, első, második, sokadik verzió?

A prózát írom, ahogy jön, aztán kihúzok, betoldok mondatokat. A vers elég lassan keletkezik, olykor két sor van meg belőle, és akkor egyszer csak beüt egy rím, aztán kiderül, hogy tartalmilag is az a jó megoldás. A vers kirakós játék.

Hogyan tudsz visszatalálni a hangulathoz, ugyanabba az állapotba kerülni, mikor újra előveszed a verset?

Nem annyira hangulat kérdése. Ha az ember megtalálja a súlypontját, amit úgy szoktam hívni, hogy versmag – úszkálnak sorok, versszakok az ember fejében, és nem találják a helyüket, és amikor megvan az a középpont –, akkor maga köré szívja a szükséges anyagot, akkor könnyű, akkor már csak meg kell írni.

Ez a kötet mennyi idő termése?

Azt hiszem, elég rövid időé, egy év vagy ilyesmi.

És most mi készül, milyen történet vagy történés foglalkoztat éppen?

Van egy-két novellaötletem, és egy kész novellám. A fejemben úszkáló novellatémákat próbálom megírni. Bár némelyiknél úgy érzem, hogy nincs értelme, mert amire kifut az egész, az annyira triviális, hogy kár megírni. Talán valami új anyagra, új élményre lenne szükségem, de hát az ebben a korban már ritkán adódik.

Annyira bele tudsz varázsolni egy másik világba, hogy talán fontosabb a világ, amit teremtesz...

Az írásnak az a nagy előnye, hogy az ember egy párhuzamos univerzumban is létezik egy darabig. Ha az egyes számú unalmas, akkor ott a kettes számú, amiben azért történnek dolgok. A regényekben van csak igazán így. Amikor leülök mellé, átmegyek a falon vagy a tükrön, és egy másik világban vagyok az írás idejére, vagy ha üresjáratok vannak, elviszem sétálni a kutyámat például. Ilyenkor nem vállalok mást, mert ha vállalok, akkor azon töprengek a kelleténél többet, és kizökkenek abból, amit különben csinálnék. Ráadásnak nem szeretek felkérésre első személyben írni. Amikor ilyet próbálok, minden mondat után, amit leírok vagy csak kigondolok, az jut eszembe, hogy hátha nem is úgy van, és akkor feleslegesen kínlódom.

Nagy Gabriella – Sárkány Tímea

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.