hirdetés

Rakovszky Zsuzsa: Az ok

2018. május 6.

Isten, ki egyedül / látja át lelkünk bonyolult / mintázatának színét és fonákját, / tudja, hogy nem vagyok se jobb, se rosszabb, / mint az a pék, amelyik készakarva / svábbogarat csempész a konkurens pék / kenyértésztájába, vagy az a lány / a tánckarban, aki a záróképben / igyekszik csinosabb társnőjét kitakarni – egy ember, mint a többi... – A hónap szerzője, Rakovszky Zsuzsa verse.

hirdetés

Az ok

Emlékszem, akkor, akkor –
azokban a dicső és félelmetes napokban,
mikor lélegzet-visszafojtva vártuk,
mi lesz – hogy akkor az én szavam nyomta le
a mérleg serpenyőjét! „Most, azonnal
lépnünk kell, Felség! Mert ha nem mi,
akkor ők lépnek előbb, és nekünk
befellegzett!" És ezzel minden eldőlt.

Lehet, hogy így utólag
azt mondhatják, túloztam egy kicsit.
A veszély kisebb volt, mint hittem akkor,
de hát utólag persze könnyű okosnak lenni.
Akkor mindenesetre úgy tűnt,
én látok jól, és nem a békepárt,
vezére, NN – nyilván ismerik ezt a típust:
afféle józan, óvatos
hivatalnok: ha őrá hallgatunk,
hetekig várunk a mozgósítással

Mi több, állíthatom, hogy a közvélemény is,
valamint a legbefolyásosabb körök,
mellettem álltak: D. grófnő, mikor
a bálon velem táncolta a négyest
(fehér orchideák holló hajában!)
azt suttogta: Mi mind abban bízunk, hogy
Ön megvédelmezi szegény hazánkat!

És Z. tábornok is,
vállon veregetett: Ön a mi emberünk!
(NN-t nem kedvelték a hadügynél sem!)
Ön megvédi országunkat a rémtől,
mely rárontani készül!
(Igen, akkor, állíthatom,
mindenki így látta – azóta
napvilágra került pár dokumentum,
amelyből kiderült: abban a pillanatban
még nem döntötték el: támadni fognak,
csak mikor mi megléptük azt , amit,
akkor került felül náluk a háborús párt...)
Aztán, jött, ami jött.
Egy félszívvel adott parancs, egy tétova
aláírás után az
okozatok mennydörgő lavinája.
Fölpattant egy ajtó, amely mögül
vér, láng s tömeghalál dőlt a világra
éveken át. Kidőltek a világ
tartópillérei, s mi ott maradtunk
az omladék alatt. Itt, hol száműzetésben
tengetem napjaim, tenger és pálmafák
üres derűje közt, nem egyszer
megkérdeztem magamtól, lehetett volna másként?
Tehettem volna másképp? Kicsit több bizalom
az ellenfélben és kevesebb önmagamban –
talán helyénvaló lett volna. Vagy ki tudja.
Nem járt volna-e még több áldozattal
az érzelgős és könnyelmű jóhiszeműség?
Vannak helyzetek, amikor
nincs jó döntés – és mégis döntenünk kell.

Isten, ki egyedül
látja át lelkünk bonyolult
mintázatának színét és fonákját,
tudja, hogy nem vagyok se jobb, se rosszabb,
mint az a pék, amelyik készakarva
svábbogarat csempész a konkurens pék
kenyértésztájába, vagy az a lány
a tánckarban, aki a záróképben
igyekszik csinosabb társnőjét kitakarni –
egy ember, mint a többi... Csak a helyzet
lángfénye nyújtotta gigászi méretűvé
árnyékom az idők falán. Ijesztő
gondolat, hogy nem pokolbéli szörnyek,
nem a titáni, öncélú gonoszság
karmai közt veszünk el, nem az borítja lángba
a kontinenseket, hanem legköznapibb
hibáink, egy kevés hiúság és makacsság,
önismeretünk vakfoltja, ilyesmik,
mint amikor egyetlen
kiáltástól indult hógörgeteg
falvakat temet el, vagy gesztenyét sütő
kisfiúk gyújtotta tűztől leég a város.

Az ok
Emlékszem, akkor, akkor –
azokban a dicső és félelmetes napokban,
mikor lélegzet-visszafojtva vártuk,
mi lesz – hogy akkor az én szavam nyomta le
a mérleg serpenyőjét! „Most, azonnal
lépnünk kell, Felség! Mert ha nem mi,
akkor ők lépnek előbb, és nekünk
befellegzett!” És ezzel minden eldőlt.
Lehet, hogy így utólag
azt mondhatják, túloztam egy kicsit.
A veszély kisebb volt, mint hittem akkor,
de hát utólag persze könnyű okosnak lenni.
Akkor mindenesetre úgy tűnt,
én látok jól, és nem a békepárt,
vezére, NN - nyilván ismerik ezt a típust:
afféle józan, óvatos
hivatalnok: ha őrá hallgatunk,
hetekig várunk a mozgósítással
Mi több, állíthatom, hogy a közvélemény is,
valamint a legbefolyásosabb körök,
mellettem álltak: D. grófnő, mikor
a bálon velem táncolta a négyest
(fehér orchideák holló hajában!)
azt suttogta: Mi mind abban bízunk, hogy
Ön megvédelmezi szegény hazánkat!
És Z. tábornok is,
vállon veregetett: Ön a mi emberünk!
(NN-t nem kedvelték a hadügynél sem!)
Ön megvédi országunkat a rémtől,
mely rárontani készül!
(Igen, akkor, állíthatom,
mindenki így látta – azóta
napvilágra került pár dokumentum,
amelyből kiderült: abban a pillanatban
még nem döntötték el: támadni fognak,
csak mikor mi megléptük azt , amit,
akkor került felül náluk a háborús párt...)
Aztán, jött, ami jött.
Egy félszívvel adott parancs, egy tétova
aláírás után az
okozatok mennydörgő lavinája.
Fölpattant egy ajtó, amely mögül
vér, láng s tömeghalál dőlt a világra
éveken át. Kidőltek a világ
tartópillérei, s mi ott maradtunk
az omladék alatt. Itt, hol száműzetésben
tengetem napjaim, tenger és pálmafák
üres derűje közt, nem egyszer
megkérdeztem magamtól, lehetett volna másként?
Tehettem volna másképp? Kicsit több bizalom
az ellenfélben és kevesebb önmagamban –
talán helyénvaló lett volna. Vagy ki tudja.
Nem járt volna-e még több áldozattal
az érzelgős és könnyelmű jóhiszeműség?
Vannak helyzetek, amikor
nincs jó döntés – és mégis döntenünk kell.
Isten, ki egyedül
látja át lelkünk bonyolult
mintázatának színét és fonákját,
tudja, hogy nem vagyok se jobb, se rosszabb,
mint az a pék, amelyik készakarva
svábbogarat csempész a konkurens pék
kenyértésztájába, vagy az a lány
a tánckarban, aki a záróképben
igyekszik csinosabb társnőjét kitakarni -
egy ember, mint a többi... Csak a helyzet
lángfénye nyújtotta gigászi méretűvé
árnyékom az idők falán. Ijesztő
gondolat, hogy nem pokolbéli szörnyek,
nem a titáni, öncélú gonoszság
karmai közt veszünk el, nem az borítja lángba
a kontinenseket, hanem legköznapibb
hibáink, egy kevés hiúság és makacsság,
önismeretünk vakfoltja, ilyesmik,
mint amikor egyetlen
kiáltástól indult hógörgeteg
falvakat temet el, vagy gesztenyét sütő
kisfiúk gyújtotta tűztől leég a város.

Rakovszky Zsuzsa

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.