Kertész Imrével, nyolcvanadik születésnapja alkalmából, interjút készített a Die Welt. A beszélgetés MTI által lefordított változata a hétvégén azonnal viharokat kavart. (Egy nappal később Kertész Imre  felháborodásának adott hangot, miszerint meghamisították amúgy kritikai éllel közölt szavait. A későbbiekben az MTI új fordítást adott közre.) A Népszabadság hétfői számában Radnóti Sándor Kertész Imre, a sértett című jegyzetében reagált a Nobel-díjas író nyilatkozatára. A Litera Radnóti Sándor publicisztikáját vitaindító szövegnek tekinti, és ez alapján körkérdést intézett írókhoz, irodalmárokhoz, történészekhez. 

„Egy nemzeti kultúrának el kell tudnia viselnie, sőt, méltányolni kell tudnia azokat a nagy alakjait is, akik megvetéssel vagy semmibevevéssel fordulnak szembe vele. A Swifteket, Lichtenbergeket, Thomas Bernhardokat. Érettségének tesztje ez. „Wenn ich dich lieb habe, was geht's dich an?", „ha szeretlek, mi közöd hozzá?", hangzik egy híres Goethe-idézet.” - írta Radnóti Sándor a Népszabadságban leközölt jegyzetében. Ön miként látja: a Kertész Imre születésnapjára készült, s interpretációi révén elhíresült interjú mennyiben nevezhető tabusértőnek vagy leírónak?

Selyem Zsuzsa: Radnóti Sándor szívemből beszélt.

Vári György: Ami a Magyarországhoz való kötődés kérdését illeti: ezt előírni senkinek nincs joga senki számára. Abban a tekintetben, hogy az önsajnálat, a szabadságtól való félelem legrosszabb reflexeinek reneszánszét éljük, hogy védtelenek lettünk a saját rossz szellemeinkkel szemben, mert csalódnunk kellett a rendszerváltásban, Kertésznek igaza van. Abban, hogy 10 éve csak romlik a helyzet és hogy Budapest nehezen élhető város, aligha vitatható, szintén igaza van. A frusztráció és a hárítás, az önismeret elutasításának gesztusai nyilvánvalóak. A holocausttal, a Horthy vagy a Kádár-szisztémával szembenézni nem azonos a kommunistázással és a fasisztázással. Nem az a kérdés, ki volt Horthy, Kádár és a többiek, mert, ahogy egyszer Schein Gábor kérdezte egy magánbeszélgetésben, ha Kádár senki volt, akkor kik voltunk mi, évtizedeken keresztül. Szembenézni nem azért kell, hogy megtörjön a gerincünk, hanem hogy átéljük a megtisztulást és a gerincünk kiegyenesedhessen. Nem az a cél, hogy lesúnyt fejű, hanem hogy felvetett fejű nemzet lehessünk. Ez, persze, humanista konstrukció, álom a bildungról, de aligha lehet lemondani róla végleg, ha illúzió is. Attól, hogy mentesek lettünk az itt állomásozó idegen haderőtől, az elnyomástól, még nem lettünk szabadok, felelősek, önállóak és szolidárisak, nem lettünk alattvalókból polgárokká. Kertész Imre azt mondta a Duna Tv-nek, hogy megállapításait az aggodalom vezérelte és a segítés vágya. Bizonnyal így volt, bár az, hogy mindezt mégiscsak a kívülálló pozíciójából mondta, akkor sem segítette célját, ha, mint mondtam, aligha vitatható, hogy senki más nem illetékes kijelölni viszonyát szülőhazájához, csak ő. Radnótinak igaza van: meg kell próbálnunk ironikus szeretettel viszonyulni Kertészhez, ennél bölcsebbet nem tehetünk. Empátia és irónia – ezt most nem Kertésztől tanulhatjuk, hanem Kertész kapcsán kéne gyakorolnunk. Különben – és ez sem elhanyagolható felelősség – a fordítással is vigyázni kellett volna, reméljük, csak a vétkes slendriánság és nem a szenzációigény volt az oka, hogy Kertész szavai pontatlanul jelenhettek meg magyarul. 

Lát-e esélyt arra, hogy a születésnapi interjú körüli hírverés és polémia ne befolyásolja Kertész Imre műveinek magyarországi olvasatát? Milyen következményeket jósol?

S. Zs.: Elmúlik ez a kis téboly. Eddig is csupa cirkusz volt a magyar irodalmi Nobel-díj körül, nem ezen az aktuálison múlik Kertész Imre műveinek olvasása vagy nem-olvasása. Csak ámuldozom, hogy Herta Müller nobelének mennyire tudott örülni a román média.

V. Gy.: Én olvasásnak nyomát sem látom, olyan indulatokat és indulati paneleket látok, amik eluralták Magyarország mindennapjait, leváltva mintegy az önreflexiót, az öniróniát, a bölcsességet és az egymás iránti felelősséget és a gondolkodás kísérleteit. Kertész interjújának olvasását kinek-kinek az eleve mindentudása befolyásolja, mindenki arra figyel, ami megerősíti előítéleteiben.
Ami az olvasást illeti: szívesen mondanám, hogy mondani sem kell, de sajnos kell mondani: Kertész Imre műve, függetlenül személyes érzéseitől, a magyar irodalom része, ez független Kertész személyes identitásától. A figyelmes szem (ez esetben Margócsy Istváné) észreveszi Ottlik szabadság-koncepciójának negatívba fordított, de egészen mégsem érvénytelenített árnyképét Az angol lobogó lapjain, amihez mégiscsak egy Babits-mottó társul, látja Kertész és Pilinszky gondolkodásának kapcsolódásait, hosszan lehetne még sorolni. És látja nyilvánvaló hatását az egyik legfontosabb magyar költő-író, Borbély Szilárd munkáin épp úgy, mint másokéin. Aki ezt vitatja, az öncsonkításra buzdít, a magyar irodalmi kultúra halálos ellensége. Kertész Imrével nem bántak a mindenkori magyar államok bőkezűen, ő viszont gazdaggá tett bennünket életművével, ami közös kincsünk. Mit kéne még tennie? Ez a retorikai kérdés független attól, mit gondolok az interjúszövegről. Kertész minden kollektivitást elutasító gondolkodása, egzisztencialista etikája, ami szerint az ember csak az, aminek választja magát és semmi több, az interjúban nem veszi figyelembe, hogy bizonyos dolgokat nem áll módunkban választani: ilyen az anyanyelv például, amin megszólalunk, és írónak nem lehetetlen ugyan, de nagyon nehéz nyelvet cserélnie. A Kudarc főszereplője tudta ezt, nem ment el, mert regényt akart írni. Ez a momentum és az, hogy Kertész azt írja, a deportálásból hazajött, a kóbor kutya ösztönével, befolyásolhatná Kertész olvasását, de ennek előfeltétele – ez a helyzet szomorú iróniája – éppen Kertész Imre olvasása lenne. Az olvasás, a figyelem általában, az, hogy elvonatkoztassunk saját, roppant jogos sérelmünktől és felfigyeljünk a másikéira, roppant hasznos dolgok tudnának lenni. Ami várakozásaimat illeti: roppant pesszimista vagyok, de nem teljesen reményvesztett.  

„A magyarság régi terhei - a hazugság és az elfojtásra való hajlam - jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik.” - mondta Kertész Imre az ominózus interjúban. Ön szerint segíti-e ez a megfogalmazás a múlttal való szembenézést?

S. Zs.: Meglep ez a retorikai kérdés a litera.hu részéről.

V. Gy.: Kertész némely nyilatkozata, sajnos – és Radnótinak ebben is igaza van – a sértettség olyan, jellegzetes tüneteit mutatja, amiket ostoroz és a jellegzetesen magyar betegségek tünetei rajta is megmutatkoznak. Ez a sértettség emberileg nagyon érthető, de radikális terápiás javaslatból visszaminősíti megszólalását a fentebb jellemzett honi közbeszéd részévé. Ez azért kár, mert nagyon nagy szüksége volna éppen most Magyarországnak a legjobb formában lévő Kertész Imre valódi radikalizmusára, rezignált, mégis felelős ön és emberismeretére. Amit a Die Weltnek a magyar irodalomról mond az író, az olyan roppant árnyalatlan, hogy egy honi típuspublicisztikában is meghökkennénk tán rajta. „A szocializmus évei alatt egyetlen államilag engedélyezett könyvet se olvastam el. Az én ízlésemnek ez nem felelt meg. Ha ezzel időnként meg is próbálkoztam, mindig kifordult a gyomrom” – áll a fordításban. Ha ezt komolyan vesszük, ami nem könnyű feladat, akkor azt kell gondolnunk, hogy nem érzékelhető a különbség Berkesi András és Mészöly Miklós, a legrosszabb Moldova György és Ottlik Géza, Váci Mihály ás Garai Gábor valamint Weöres, Pilinszky és Tandori közt. Azt továbbá (effélét Vas és Déry esetben mondott már Kertész), hogy semmiféle értéket nem találhatni olyan írók műveiben, akik nem viselkedtek makulátlanul, mint Illyés, Németh, Déry, Vas stb. Anélkül, hogy kétségbe akarnám vonni Kertész radikális és példamutató függetlenségét azokban az időkben és egy másodpercig is védeni kívánnám a korszak kultúrpolitikáját, azért ez a kijelentés, bármilyen meghökkentő, nem radikális, hanem szimpla csacsiság. Kornis, Spiró, Pályi András, Tar, Csalog, Hajnóczy, Lengyel, az emlegetett Nádas és Esterházy is megjelenhetett – és mások, minek sorolni, például a Sorstalanság is, ha nem is zökkenőmentesen.

Az a mondat pedig, hogy az irodalmi moderniznust Kertész és Nádas csinálták volna kettesben, bármit is értsünk e további meghatározásra szoruló óriásfogalom alatt, feltéteti a kérdést, hol van Móricz, Kosztolányi, Déry, Füst, Szentkuthy, Ottlik és mások?
Máshogy azonban aligha lehetne zárni az empatikus és hálás szeretet nevében, mint azzal, hogy Isten éltesse a 80 éves Kertész Imrét.   

(Grendel Lajos és Lengyel Péter kérdéseinkre  összevont választ adott.)

Grendel Lajos: Megpróbálok nem külön-külön, hanem együtt válaszolni a három kérdésre, mivel, úgy vélem, összetartoznak. Kertész Imre nyilatkozatának egyes passzusait még akkor sem tartom szerencséseknek, ha véletlen vagy tudatos félrefordítás következményei. Nekem nem a fordítással vannak problémáim, hanem az író sommás, általánosító szemléletével. Mint szlovákiai magyar, ismerni vélem azt a keserűséget, amely Kertész Imrét is eltöltheti a valóban szélsőjobboldali, vagy mondjuk ki egyértelműen, a náci beszéd hallatán, vagy látva a Magyar Gárda „akcióit”. Szlovákiában sem ismeretlen ez a jelenség, nem is beszélve Slota és mások magyarellenes gyűlöletbeszédéről. Mégsem állítanám azt, hogy Szlovákiában a szélsőjobb a hangadó, s az antiszemitizmus az, ami meghatározza a közbeszédet. Pedig van itt is antiszemitizmus, cigányellenesség, homofóbia dögivel. És Csehországban is. Azt is sommás ítéletnek vélem, miszerint modern magyar irodalom nem volt, amíg azt Kertész Imre, Nádas Péter és Esterházy Péter meg nem teremtették. Na ne…! Az irónia sem hiányzik belőlünk és az önirónia sem. És szembenézés is van. Ez utóbbit illetően kíméletlenebb őszinteséggel, mint a csehek vagy a szlovákok.
Mindez természetesen nem változtat azon a meggyőződésemen, hogy a Sorstalanság, a Kaddis…, a Gályanapló és számos kiváló esszé szerzője a kortárs magyar irodalom egyik nagy alakja.

Lengyel Péter: Más szemében a szálkát, a magáéban a gerendát se... Ki-ki söpörjön a saját portája előtt...
Ki nézzen szembe az ország tegnapjával és holnapjával, ha nem mi magunk?

Aki Kertész Imrétől elvitatja a jogot, kizárólag a náci nürnbergi törvényekre építene, azok pedig nincsenek.
Min lehet itt vitatkozni?