"Mi ez a könyv?”, olvasom Sántha Attila, erdélyi költő új, Kemál és Amál című verseskötetének fülszövegében. Önmeghatározása szerint "Talán verseskötet”, amelyben a prűd, tétova, széplélek, elit, kritikus, értő, bulvár, valamint szabad olvasó is megleli a magának valót.

Az Ulpius-Ház www.kemalesamal.hu honlapjáról megtudható, hogy a Kézdivásárhelyen született, a kolozsvári egyetem bölcsészkarán végzett, ma az oktatási minisztérium ellenőreként tevékenykedő költő "költészetére a performance-stílusú polgárpukkasztás jellemző, formaérzékenysége és játékos kedve sajátos költészeti hangvételt teremtenek”. A kissé zavaros megfogalmazásban (noha minden bizonnyal az nem a költőnek köszönhető) tetten érhető az a műfaji és stiláris bizonytalanság, amely ha Sántha Attila költészetének egészére nézve merész állítás is lenne, de jelen kötetére erőteljesen jellemző. A performance művészeti kifejezésmód, műfaj, és vele egyetlen verseskötet sem védhető, sem írható körül önmagában. Viszont az is bizonyos, hogy bábái e könyvet nem merték csupán verseskönyvként piacra dobni. Ezért a konyhapszichológiai tipizálás, amelyből persze véletlenül sem maradnak ki a prűd, elit, bulvár, valamint – a könyv hatásait tekintve – a brutális, pofon és botrány kifejezések, amelyek hallatán az átlag vásárló állítólag halált megvető igyekezettel veti magát a könyvespolcra.

Ilyen és ehhez hasonló píár-fogások gardírozzák a Kemál és Amált, az Orbán János Dénes, szintén erdélyi költő (és könyvkiadó) szerkesztette kötet borítóján egy szadomazónak elképzelt női figura látszik bőrszerkóban (Amál?), ostorral és baltával, a hátsó borítón Sántha Attila orcája (Kemál?), mely alatt maga a szerkesztő helyezi el kedvcsináló sorait: "…ez az ember hülye. (…) ez az ember faszra vesz minket – de milyen jól”.

Vagyis Sántha Attila az Ulpius Cathrine M.-jét, a Rubyt és Bolgár György Vágyát követően piacra dobott opusa egyenesen a mazochista olvasót célozza meg, akit kifejezetten az indít be, ha "faszra veszik”.

Az olvasó azonban csalódni fog. Sántha Attila költészete ugyanis jóval szelídebb annál, mint amit menedzselői ígérnek.

Szerelem, halál, haza – klasszikusan és nem meglepő módon e témák körül forognak a versek. Az egyes ciklusokban foltokban felfedezhető némi történetszerűség, előrehaladás és motivikus kapcsolódás, ám a kötetben nem, pontosan fordított az íve, a brutál-trágár minimalista szövegektől jutunk el a szelíd vagy legalábbis értelemmel teltebbnek tűnő radikalizmusig ("Fucking for all” – Mikor az Isten).

A kötet két első ciklusa, a kötetcímadó Kemál és Amál (szado-mánia) és A szegény kismalac panaszai nem véletlen kerültek a könyv elejére, ezek hivatottak az alaphangütést megadni, amely szándékai szerint körülbelül a szexuális brutalitást, perverziót, véres szerelmi drámát bátor szókimondással ötvöző, nyelv- és szójátékokban lubickoló, ám lételméleti felismerésekig eljutó költészetet vetít elénk. A Kemál és Amál (anál?) leginkább indulati vagy gesztusköltészet, amely feltehetőleg direkt billen hol ide, hol oda, a művészeten innen és túl vagy éppen alá. Egyes számú poétikai eszköze e verseknek a kettős vagy több jelentés kihasználása (lében: 1. folyékony anyagban, 2. leben = élet [ném.]; kanál: 1. evőeszköz, 2. csatorna; lépre csal: 1. becsap, 2. kiprovokálja, hogy leverjék a lépét), aztán a csorbított-átképzett (tetova = tetoválás; humorva = humorkodva, viccelve), az egybekavart szóalakok alkalmazása (orángután és propánbután: Orán, Bhután; eszkifóka, eszkimóka), a lecsapás, slusszpoén vagy mondjuk így: fricska ("a babám faszába”) záróeffektként használata, ismert dalfragmentumokra, -sorokra, -ritmusokra való rájátszás ("mert gyors az élet”, "Darumadár fenn az égen”), később a költészeti hagyományok (Weöres-parafrázisok, "Sem rokona, sem kapcája” Ady-átirat) beépítése.

A szegény kismalac panaszaiban (lásd: A szegény kisgyermek…) A szeretőm fiúja stb. sorozat népdal egyszerűségű strófáihoz a szerző megjegyzéseket (megj.) fűz, illetve megoldásokat biggyeszt mögéjük: "1. A költő lelövi magát, 2. A költő, szokás szerint, lelövi a drámai hangulatot és megjegyzést fűz a vershez”. Az utólagos prózai magyarázatok mint a versek szerves részei ellenpontozásra szolgálnának, például kinyilvánítják a szerző művel kapcsolatos averzióit ("Bazmeg, ez vers?”), belövik az olvasóra gyakorolt hatást ("Az olvasó érintetten érzi magát”), értékelik a verset ("ez a legbörtönmélyebb magyar költemény”), és kifejtik a versíró és a megjegyzést jegyző különvalóságát ("a költő tudja [ellentétben e megjegyzés írójával – szerk. megj.], hogy a túl könnyen kínálkozó rímeket, ötleteket, megoldásokat kerülni kell”).

Noha nem újdonság egy művön belül a költői és olvasói szemszögek egymás elleni kijátszása (csavart, dupla reflektáltság, az olvasási helyzet provokatív felrúgása), avagy a különféle nézőpontok egymás szolgálatába állítása: kérdés, Sántha Attila könyvébe nem éppen azért kerültek-e, mert a szerző mégsem tartotta elég erőteljesnek, áthatónak és önmagukban is alkalmasnak verseit, hogy a saját jelentéstömörítő, sőt -halmozó, sőt jelentésfojtó, -kioltó, többértelmű minőségeikben hassanak. Túlmagyarázó, egyértelműsítő, laposító megjegyzései (avagy ugye a másik én, vagyis a szerk. megjegyzései) még azt a kevés titkot és mélységet is elveszik a művektől, amelyeket a prűd, tétova, széplélek, elit, kritikus, értő, bulvár, valamint szabad olvasó beleláthat.

A kötet legjobb darabjai később következnek. A Székely Árti és Kovács Rózsi, valamint a Gajdó Máris történetei (székely rémcirkák) csalafinta szövegek. A "Két bőcs riskó megkente”, "hirikelt szegény a jedtségtől, / hiába szeplete”, "Szupulyka Máris, de nyikhác nem: / teste fáintos, parapács a nyelve, / keziben jól állt a küpüllő, így / az uszturangahajtónak megtetsze”, "Máris forcsokán egy gusa kecmereg, / s még mámi es hutyuruzza erőssen” sorokban ízes székely szavak-kifejezések-fordulatok keverednek hangulatukban hasonló, de feltehetőleg saját szógyártmányokkal (Sántha Attila szerkeszti a szekelymagyar.transindex.ro oldal fantasztikus szószedetét), az autentikus keveredik a rontottal, ahogyan Sántha irtózik a sorvégek összecsengetésétől is, fals, disszonáns rímeket használ (vagy azt sem), megtöri a mondat- és szóalakzatokat, szétfaricskálja a szavakat, baltával aprítja miszlikre a gondolatíveket.

Tudatos, mondhatni, elméleti alapjait egy versének zárása jelzi is: "Sirass Darumadár, / ma éjszaka meghalok, / a csillagok búsan néznek, / megfeszül a doctusuk // az intertextuson”. Nem mondom, hogy elementáris vagy jól szóló sorokat eredményez a poéziselméleti hozzáállás, ahhoz nem elég kifent, ravasz, szabad és urambocsá okos ez a költészet, de érdekes, ahogyan széjjelszadomazózza a verset, annak minden alkotóelemét, és persze, sokszor ama lírai ént, az embert, aki mögötte áll (ír vagy ért vagy olvas).

Utolsó verse (Sír[ra]felirat) és a hozzá, avagy az egész kötethez zárszóként csatolt ars poetica meghozza az olvasó számára a vigaszt, mert bármennyire is más sugalmazódott, e befejezésben – noha játéknak is veendő módon – egy talán túlságosan is naiv, tiszta, hittel teli én mutatja meg magát: "a költészet, önmagunk Isten felé törtetésének e paródiája, segít abban, hogy ne essünk kétségbe, hogy szelíden tudjunk nevetni ezen a világon, mely abszurd lenne, ha nem volna mégis valamilyen titokzatos célja”.

Sántha Attila könyve nem jó kötet, de hibái elsősorban kiadójának és szerkesztőjének róhatóak fel, akik ahelyett, hogy egy feszesen szerkesztett, radikalizmusra törő, egyéni színeket és világot kibontó (sok helyütt, lehet, provokatív) költészet bemutatására törekedtek volna, fontosabbnak tartották, hogy egy vérnősző kéjgyilkos, polgárokat bazmegeléssel és faszra vevéssel pofozgató botrányköltő imázsát megteremtsék. Ekképp egy ingadozó színvonalú, műfaji, stiláris bizonytalanságokkal küzdő, saját radikalizmusát felszámoló, megfojtó kötet született.

Úgyhogy méltán tehető fel újra a kérdés, hogy tényleg: "Mi ez a könyv?”