hirdetés

Reményi József Tamás: Titorelli faiskolája

Tolnai Ottó tárlata elé

2017. szeptember 21.

A költői program: kis semmiségekben fölmutatni a létezés gyönyörűségét és egyúttal rettenetét. – Tolnai Ottó Titorelli faiskolája című, a szentendrei Ferenczy Múzeumban rendezett tárlatát Reményi József Tamás nyitotta meg.

hirdetés

Tolnai Ottó rég kisajátított magának egy szülőföldnyi világot, benne saját termésű mitologémák, saját gyűjtésű figurák, természeti és ember alkotta tárgyak, emlékek seregletével, amely elpusztíthatatlanul működik akkor is, amikor a valóság működésképtelen. A költői program: kis semmiségekben fölmutatni a létezés gyönyörűségét és egyúttal rettenetét (semmis kis dolgokban, semmikékben, ahogy ő nevezi; "nem győzök kicsit mondani", jegyzi meg másutt), versben, prózában, drámában, esszében – de leginkább e műfajok kevercsében. Tolnai szófestő, aki a képzőművészet gesztusait, kompozíciós megoldásait alkalmazza, írásaiban anyagszerűen használt tiszta, szűz, a formáknak/formázásnak ellenálló matériák (liszt, gipszpor, só, toll, karfiolhús) érzékeltetik a soha be nem fejezhető teremtés képlékeny állapotát.

Két korántsem militáns, sőt a fulladásig szelíd hadiszálláson élt/él. Úgy kell őt elképzelnünk, amint a kilencvenes évekig az újvidéki Virág utcában, majd a háború élet-cezúrájával a Szabadka melletti, palicsi házban, az úgynevezett Homokvárban dolgozik tárgyai, könyvei közt, egy örökké tárlat-megnyitó előtt álló múzeum kellős közepén. „Ülök itt a toronyszobában, akárha egy szerzetes, s nem előttem van a homokóra, hanem immár körülöttem", mondja Tolnai. Számára az életből előbányászható artisztikum köre végtelen: bármi lehet, bármiből lehet lenyűgöző látvány. Mindenből kivonható valamilyen esszencia, mint kedvenc bolti kékítőgolyójából nem is "pusztán" a tenger, hanem maga a kékség, a kék. Blau an sich. Vagy ahogy a Wilhelm-dalokban írja: „az első tiszta rózsaszín / rózsája nélkül csak a szín". A kibírhatatlan tökély. Az ő szecessziója a száz évvel korábbinak igazi örököse, mert radikális és túlfinomult egyszerre.

Tolnai kitartó újraolvasója és -nézője a dolgainak. „Sérvet kapok a sok ismétléstől" – mondja egyhelyütt, csupán félig tréfásan, hiszen nyelvi objektumokként gyűjtögetett kollekciójának, asszociációinak egész birodalmát fenntartani, a művészetet „termelni" éppoly (kényszer)munka, mint egykor a gyönyörűséges Adria szigeteinek egyikén elítéltként-száműzöttként követ fejteni.

Működése első percétől kezdve, az első Symposion-nemzedék indulásától folyamatosan fedezte föl magának a jugoszláviai s benne a vajdasági képzőművészet termését. A legfontosabb magyar képzőművészeti szakírók egyike, ugyanakkor műveinek, figuráinak hosszú sora bújik elő ebből a termésből, mint legemlékezetesebb alakja, Wilhelm Pechán József bácskai festő műhelyéből. Aranymosó, bármerre jár a világban. Nagy életút-interjújában (Költő disznózsírból) beszél egy kanadai svéd művészről („kanadai semmis svéd", ahogy nevezi), akinek egyik képén megvacogtatja az abszolút kihalt kanadai kisváros egyik realisztikus motívuma. Igen, mondja, „a hasonló képek eleve metafizikussá lesznek, hiszen a világ, amit festenek, abszolút üres, metafizikus, igen, akárha ő is Kafka festőjének, Titorellinek a három fáját festené egész életében, igen, egy pillanatra az volt az érzésem, nem is létezhet más festészet, csak Titorelli festészete, a többi, az ún. izmusok, az egy egészen más, specifikus kérdés". Amikor tehát a szófestő maga is fest, rajzol, a kéz ugyanazt a szerialitást követi, mint a költői gondolkodás. Az önkifejezés nem tűr szünetet, s ha az írásai reprodukált képek, a képei továbbírt versek, esszék, karcolatok. Nem időben egymás mellé állítható önarcképek mutatják őt, hanem egyetlen pillanat picit arrébb vont ismétlődései. Ahogyan Franz Kafka regényében, A perben Titorelli ágya alól is ugyanazok a képek kerülnek elő egymás után. Vagy ahogyan a kicsit mindig arrébb tolt szék drámai eseménye Tolnai visszatérő képzete. „Nem lehetséges már önarckép a modern festészetben. Csak egy ilyen visszavont arc merülhet föl a meszesgödörből" – mondja a szlovén festőről, Mušićról.

Refrének hálózzák be az életművet. Refrén például a szerzetesi élet motívuma. „A költő szerzetes", idézi egy helyütt Németh Lászlót legkedvesebb Tolnai-kötetemben, a Virág utca 3-ban. A szerzetesi élet mintája didergeti egy szerb kolostorban, a palicsi Homokvárban, de magába záródó szerzetesi sors Wilhelmé, az áldozati falubolondjáé is, és persze rárajzolódik egy újabb szerep, a palicsi P. Howard, a bujdosó rejtőjenői illusztrációja. Vissza- és belemenekülve a minimalizmusba, az alapjáratra redukált sors groteszk maszkjaiba. Önmaga homokórája lett. Szerzetes-portrésorozatában a szakáll akár az alápergő homokszemek. Nincs Wilhelm, és nincs az Adria eufóriája, nincs meg az egykori legendás ciklámenceruza sem, amelyet hajdan az újvidéki Virág utca 3. számú házban lehetetlen volt kettétörni, s amely győzelmesen és tündöklőn uralkodott kötetek egész sora fölött – most „kitolt belű" lény lett belőle, a háború iszonyatának metaforájaként. Az újvidéki Telep vakvágánya a tenger felé „vak" vágány lett. Ám a világtalanságban is születnek képek, s noha a motívumok immár kétségbeesett halmozása a háború utáni évtizedben mindinkább a megszakadást, a törést jelzi, a korábbi szerves (organikus) képvilág helyett egyre inkább szórt felületet mutat egyfajta katalektában, az örvényből kihalászott töredékek gyűjteményében, a roncsolódás is megajándékoz talált tárgyakkal: a tépések és ragasztások, elfoszló anyagok, elfakult felvételek életre kelnek. Tolnai kedvelt „formátlan formái". Fák helyett a fák jelei. Meddig él egy fa? – Örkény másképpen. Meddig elégséges egy jel? Már csak a szín, már csak egy görbület, már csak a hiánya.

Az elsüllyedt Jugoszlávia nem rántja magával azt, aki korábban is nyelvi élményként élte meg a bácskai, balkáni és adriai képzetek konglomerátumát, egyedül termékeny, gazdag szellemi létmódot találva benne. Az elhasznált tea-filter fölöslegessé vált csomagolópapírjának elég, ha a neve jázmin, s a név gyöngédsége művészi mozdulatra ösztönöz. Meg kell dolgozni. Ha – képletesen – kifogyott a festék, hát a tubus szájával. Karcolva inkább, mint festve. És lám, csodák így is teremnek: az új Titorelli fáinak egyike légies, káprázatos szitakötő (vagy tiszavirág?) képét ölti, egy másikon pedig lombformaként Tolnai Ottó néz ránk, egy visszavont arc merül föl – keresse meg a Kedves Tárlatlátogató! És ott a legközvetlenebb hatású kép, a Tánc a megsokszorozott ember önfeledtségével. A szerialitás itt kilép önmagából, ógörög karokat, festészettörténeti előzményeket és balkáni körtáncokat egyszerre idézve. Bár magánmitológiájának kegyetlen és véres játékaiból a kor kivonta a játékot, Tolnai Ottó mégiscsak visszacsempészi.

A kafkai bíró-világ festőjének a nevében (Titorelli) – nem lehet nem asszociálni rá – benne van az egykori jugoszláv főbírónak, élet és halál urának a neve. Ma már ez a főbíró nincs, és nincs Jugoszlávia sem, de a romok fölött Titorelli, azaz Kafka bölcsességét halljuk: „Az emberek felmentésre várakozva bizakodóbbak, mint a felmentés után".

 

(Fotók: Deim Balázs
Kurátor: Szilágyi Zsófia Júlia
Intézmény: Ferenczy Múzeumi Centrum
Helyszín: Ferenczy Múzeum, 2000 Szentendre, Kossuth Lajos utca 5.)

Reményi József Tamás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.