Jánossy Lajos: Úgy döntöttünk, hogy mivel nekünk kettőnknek igen sok közös dolgunk volt, mondhatni, már a sajnálatosan hosszú múltra nézve közös a beágyazottságunk, Szegő János barátunk nyitja meg ezt a beszélgetést; neki tágasabb és figyelmesebb perspektívája lehet arra a történetre nézve, amit mindközönségesen az életednek nevezhetünk.

Péterfy Gergely: Hovatovább már csak ő kíváncsi rám…

Szegő János: Köztudott, hogy nagyapád, Jékely Zoltán és dédapád, Áprily Lajos nyomdokaiba léptél. Mennyire volt tudatos ez a választás, mikortól lett számodra reflektáltan komoly örökség ez a család, amely térbeli történetének is a része vagy, hiszen Kisorosziban ülünk, azon a telken, amelyet nagyapád a Makrancos Kata fordításából vett, szemben velünk az Áprily-völgy.

PG: Van egy nagyon fontos első tapasztalatom, amely ráadásul egyre fontosabbá válik, és ez egy álom. Abban a lakásban játszódik, a Tabán szélén, ahol születtem, és másfél éves koromig éltünk: fekszem a kiságyamban, és át akarok menni anyámék ágyába, hogy hozzájuk bújjak, ám ekkor megjelennek az ördögök, és megpróbálnak elkapni. Egészen klasszikusan gonosz, pokolbeli lények, és ahogy gyalogolok át azon a gyerek számára mérhetetlen senkiföldjén, ami a szobám és anyámék között húzódik, egyszer csak rájövök, tudok repülni; a plafonig szállok fel, az ördögök belém-belém karmolnak, de elcsípni nem tudnak. Végül a sikertelenségükbe beletörődve eltűnnek, és én eljutok a szüleim ágyáig. Azóta ez szinte mindennap eszembe jut. Sok mindennek a kezdeteként értem meg ezt az álmot, ami azóta is hűséges kísérőm.
A másik alapélmény, hogy tudom, nem tudok beszélni, de értem, amit mondanak, kristálytisztán értem a gondolatokat, és érzem, hogy mit kéne mondanom, de nincsenek meg rá a szavaim és a nyelvem, hogy kimondjam. Nagyon furcsa emlékem ez a szóról és a gondolatról: hogy volt egy ilyen nyelv előtti, tiszta kognitív érzékelés. Úgy rémlik egyébként, nagy szeretetbe érkeztem. Aztán ért egy rakás negatív tapasztalat, például úgy, hogy nagyanyámmal el kellett mindenhova mennem, ahol fellépett, és ahol mindig megcsípkedték az arcomat, arra való tekintettel, hogy én valakinek az unokája, dédunokája vagyok. A nevet, amit mondtak, hogy kié, nem nagyon értettem. A helyzet, hogy én valakinek a valakije vagyok, rémesen kellemetlenül érintett, pirulásra késztetett. Mogorván viselkedtem.
Arra nem gondoltam, hogy író akarok lenni, de első gimnázium tájékán eldőlt: engem a szellem világa fog érdekelni, semmi más.

JL: Ahol ilyen erős, egy irányból eredő hatások vannak, nem merült fel benned, hogy ezekkel szembemenj?

PG: Közvetlenül apám és anyám felől semmiféle presszió nem nehezedett rám. Ráadásul apám festőnek tanult, aztán, amikor ’66-ban átjött Erdélyből, már leginkább szobrászként dolgozott. Volt benne egy finom ellenkezés apósával, Jékelyvel szemben, képviselte a saját, nem literátus világát, amelyben az anyag más jellege, a másként strukturált tér, a más szagok, a terpentinnek, a mésznek, a köveknek a szaga karakterisztikusan eltért az irodalom közegétől. Anyám pedig a József Attila Gimnáziumban tanított franciát és magyart, az is részben más dimenzió. Nagyapám, akitől jöhettek volna efféle szándékok, hihetetlenül elegáns lélek volt; maga is rettenetesen megtapasztalta a saját apjával való küzdelmei során az író felmenőkkel való viaskodást. Bármit ez ügyben csak épphogy, finoman pendítgetett meg nekem; gyerekkoromban egyáltalán nem. Aztán később, amikor kezdtem az önállóbb eszemre térni, akkor voltak határozottabb jelzései, aztán mire tizennégy lettem, meghalt. Abban, hogy én végül az egyetemi tanulmányiamban a klasszika-filológia mellett döntöttem, jelentős szerepe volt. Egyszer végigblattolta nekem a Requiem latin szövegét, miközben a Mozart-zenét hallgattuk hozzá, és ott valami egészen másképp csillant meg a költészetből, mint addig. Egyrészt a latin szöveg ereje, másrészt a nagyapám kommentárjai. Hirtelen megvillant, hogy igazából mi is az irodalom. Mert addig hogy jelent meg? Úgy, ahogyan az én isten áldotta, boldogult emlékű nagyanyám, Jancsó Adrienn interpretációjában megjelent. Nekem a világ legkínosabb emléke – és azóta képtelen vagyok színházba járni egyébként -, hogy a nagyanyám a színpadon áll, verset mond, és azon spekulálok, mindenki érzi-e, hogy ez mennyire ciki, vagy csak én?

SZJ: Nem mindenki érezte, mert tömegével jártak az emberek ezekre az előadóestekre…

PG: Igen, tudom, szemtanúja voltam. Ő ezt az erdélyi, éneklő-deklamáló nyelvjárást alakította balladamondó modorrá, és ez nekem borzalmasan nem tetszett. Miközben a legkülönösebb jellemvonása az volt, hogy élőben, civilben egy hihetetlenül bűbájos, jó humorú, lezser, nagy dumás, vagány nő volt, remek sztorikkal; imádta az életet. Amint azonban a színpadra lépett, nyomban felvette azt a modort, amitől én megőrültem. Nekem a költészet ebben az összhangzattanban hallatszott először, amit zsigerből elutasítottam. A Mozart-requiemben hullott le a költészetről az a csiricsáré jelmez, amit az ő hangja testesített meg. Egyébként az Áprily-lírát is az ő értelmezésében ismertem meg. Azt pedig, hogy ebben miféle Erdélyhez való viszony tükröződik, az abban a szomorú társaságban mutatkozott meg, akik ezekre az estekre minduntalan elzarándokoltak. A hatvanas-hetvenes évek deklasszált keresztény, többnyire Erdélyből átszármazott értelmiségében. Sötétzöld lódenkabátokat és Párizsból átcsempészett retikülöket kell elképzelni. Ezekre az alkalmakra nekem kötelezően kellett eljárnom, amihez még az is hozzátartozott, hogy én munkatársa voltam a fellépéseknek, be voltam vonva a családi minigazdaságnak ebbe az ágazatába; mivel egészen korán, hat-hét évesen megtanultam olvasni, én voltam a nagyanyámnak a felkészítője, akinek, mialatt ő tanulta a verseket, ellenőriznie kellett, nem követ-e el hibát.

JL: Az a koraérettség, ami per definitionem, már igen korán meghatározta az életedet, mennyire a családi minigazdaság szereposztásából következett? És mennyire tudod elkülöníteni a tehetségből adódó, rád más, irracionális irányokból háruló determinációkat?

PG: Borzasztóan rövid volt a gyerekkorom. Arra emlékszem, hogy ötödik osztályban, az első tornaórán az öltözőben, vetkőzés közben egyszer csak mindenki röhögni kezdett rajtam. Nem tudtam, miért. És akkor észrevettem, hogy tiszta szőr a hónaljam. Addig ez valahogy nem tűnt fel nekem. Ezzel véget ért a gyerekkorom, és elkezdődött a kamaszkorom; három-négy évvel előztem meg a pubertáskorban a többieket. A régiek ezt a koraérést mindig az isteni kiválasztottság bizonyítékának tekintették, én ezt nem osztom, mert ez egy elég szemét biológiai anomália. Most van egy csodálatos pali, aki belőlem atlétát akar faragni, mindenféle gépekkel az izomzatomat fejleszti, nagyon sokat tud az emberi testről, testépítő Európa-bajnok egyébként, ő mesél nekem sokat arról, hogy a tesztoszteron mikre képes, például arra, amit velem tett: huszonegy éves koromban úgy néztem ki, mint egy negyvenéves. Állítólag mostantól meg harminc-negyven évig már így fogok kinézni, ahogy most. Amit elvett az elején, azt állítólag visszaadja a végén. Isten bankja. Ez reményteli mítosz mindenesetre.
Az életemet ezek az adottságok tehát alaposan megkeserítették; egy felnőtt testbe voltam zárva már hatodikos koromban. Hetedikesen borotválkoznom kellett, amikor mi először a gimnázium elején találkoztunk, nagy szakállam volt.

JL: Igen, édesanyám tőled kérdezte meg, merre van a szülői értekezlet…

PG: Így van. Amúgy ez az egész inkább groteszk volt, mint felemelő. Csajozásban, na abban előny volt. Társasági értelemben pedig tekintélyt adott. Ez persze meg is bolondított; sosem voltam azoknak a játszótársa, akik velem korban együtt voltak. Olvasmányokban és érdeklődésben is meglátszott az őrületes különbség; amiben ők örömüket lelték, abban én már nem tudtam örömöt találni. Pedig sokszor szívesen leltem volna.

SZJ: A koraérettségnek a sok hátulütő mellett az egyik leglényegesebb következménye az infantilizmus. A gyermeki én bezáródik a fizikailag messze fejlettebb testbe. A te személyiségedben is van valami ilyesmi; néha kiszabadul, máskor elhallgat a gyerek. Van Karinthynak egy mondása: A gyermek bennem mostanában nyugtalan. Az elmondottak fényében azt a kevés gyerekkort, ami neked adatott, azt élvezted-e?

JL: Pluszban az ilyen jellegű családok kívülről, akár egy szociografikusan hasonló családból nézve, a szabadság szigetének, paradicsomának tűntek. Te megélted-e ezt, vagy az abroncsok ugyanúgy szorítottak?

PG: Ahogy elmondtam, én a gyerektudatomra nem igazán tudok visszaemlékezni, de amikor még tényleg az voltam, nagyon nyomasztó és fojtogató emlékeim is vannak. Nem a saját állapotom döntötte el, miként érzem magam, a szüleimnek és nagyszüleimnek voltam a függvénye. A gyerekkori barátságok kimaradtak, aminek csomó külső oka van; például az, hogy míg az osztálytársaim nagy része a nyarakat és a hétvégeket benn töltötte Budapesten, addig mi mindig mentünk a nyaralóba. Az öreg völgy látogatása elkerülhetetlen volt. Itt teljesen más emberek közé kerültem, aztán volt egy harmadik világom, az erdélyi, mert a nyarak egy részét apám családjánál töltöttük, ahonnan az egész Péterfy-ág származik, amúgy visszamenőleg a magyar reformációig, apa-első fiú hagyományt követve lelkészek. Ha odamentem, akkor visszamentem negyvenezer évet. Ott még működött a gépesítés és az elektronika előtti parasztgazdaság. Bronzkori társadalom. Például a készpénz nem tartozott alapelemei közé; nagyapám kepében kapta a fizetését, ami azt jelenti, hogy a pap természetben kapta a járandóságát; bort kapott, húst kapott, tojást kapott, de pénzt nem vett a kezébe. A készpénznek ezért mindig volt egy nagyon negatív, lenéznivaló státusa. Oda olyan élmények fűznek, hogy hívnak a gyerekek játszani, a pesti fiút, és nem értem, mit mondanak; én megszoktam a budapesti nyelvváltozatot, azt, amit ők beszéltek, nem értettem.
Erdély aztán jött velem Pestre is, mert apám a nyolcvanas években alapvetően semmi mással nem foglalkozott, mint az erdélyi tárgykultúrával. Ez bennem féltékenységgel vegyes gyűlöletet váltott ki, harcban álltam lelkileg Erdéllyel. Ezek a gyerekkor keretei.

JL: A szubkultúrák, amelyek a te életedben keverednek, tehát ez a szociokulturális klíma a Kádár-korszak sűrűjében saját magát az ellenállás kultúrájaként is meghatározta, az összes szeparációs, osztálytudatos gesztusával együtt. Te mennyire élted meg az elszigeteltség tapasztalatát? Mekkora teher volt ez?

PG: Igen, voltaképp idegenségre neveltek. Arra kondicionáltak félig-meddig öntudatlanul. Nem hinném, hogy szándékosan alakították volna így. Annyira megvetni és gyűlölni való volt, amit a feltörekvő prolik és a rendszer emberei, vagy a kollaboránsok csinálnak, hogy ezeket csak árulónak bélyegezhették meg. És ugyanide sorolódtak a Tsz-parasztok is, akik három rézgarasért lemondtak a saját identitásukról. A magyar nóta gyűlöletes, az operett szintén; a kispolgár és a dzsentri is ellenség, a proli és a komcsi meg pláne. Ez a terep bizony nagyon erősen berajzolt volt. És feldolgozhatatlan szituáció, mert a morális alapvetéssel ugyan részben lehetett azonosulni; szívesen osztoztam a párttitkárok és az önkéntes rendőrök megvetésében, de amikor az ember saját fejével belekerült a dolgok sűrűjébe, akkor rettenetesen nehézzé vált ez az örökség, mert az idegenségtudat megmaradt, sőt bővült a már az otthonra, a szűk pátriára kiterjedővel is, azáltal, hogy a családilag idegenként tabusított területeket megpróbáltam integrálni. Tulajdonképpen szükségszerű volt, hogy az idegenné és ellenségessé nyilvánított területeket óriási kíváncsisággal járjam be, barátságok, szerelmek szövődtek az idegen terepen.

JL: Anélkül, hogy nemzedéki nosztalgiázásba fognánk, érdemes megemlíteni, hogy ezeket a korlátokat a csöves mozgalom törte át és fel; a Beatrice-koncerteken a szakmunkástanulók sokasága mellett a bel-budai gimnazisták és az egyetemi értelmiség egyként hullámzott a Nem kell című számra.

PG: Talán ez volt az első élmény, amely kiolvasztotta belőlünk az elzártságot. A szakmunkástanulókból feltehetőleg nem, de nekünk ebben a tekintetben az első komoly tapasztalatot jelentette. Csodálatos pár év volt, amikor ennek az akolmelegét, minden, az összetartozást szimbolizáló jelmezével, a csöves farmerrel, az alföldi papuccsal, a szimatszatyorral, átélhettük. Tagjává váltunk valaminek, ami rangot is adott, öntudatot is, magasabb rendűséget is az elkorhadt felnőtt társadalommal szemben.

SZJ: Ha már itt tartunk, számodra Budapest mit jelentett, és mit jelent ma?

PG: Az Egri József utcába, ahol tizenkét éves koromig laktunk, oda néha elzarándokolok még ma is, ha valami bajom van magammal. Az az egyetlen helyszín, ami családias értelemben otthonosnak tűnik. A Bartók mozi fölötti lakáshoz már barátságok és szerelmek kötődnek, a helyszín fontossága mérséklődött. Aztán ott volt az első önálló lakásom a San Marco utcában. Azt nagyon szerettem, ott írtam az első novelláskötetemet. De ha őszinte vagyok, akkor Budapest soha nem vált zsigerien fontossá számomra. Az emlékezetemnek csak egy parcellája. A kocsmák világát szerettem, ám az is elmúlt mindenféle visszavágyódás nélkül. Ha már nagyváros, akkor az nekem Bécs, minden gemütlichségével együtt, ahol fél évig ösztöndíjas voltam.

JL: A legkezdeteknél még nem gondoltam, de később megérett bennem, elmélyült a benyomás, hogy te alapvetően magányos vagy, egyedüli ember. A budapesti szcénában sem voltál soha szenvedélyesen jelen, nem fogott a hely.

PG: Sose voltam jó közösségi ember, radikálisan nem voltam az; mondhatjuk, hogy mizantróp jegyek vannak bennem; borzalmasan hamar megunom az embereket, általában egy óra beszélgetés után szabadulnék.

SZJ: Az a baj, hogy még van egy üres kazettánk…

PG: Na, nem erre a szituációra és nem rátok gondolok, hanem arra, hogy általában elég hamar megtelek, és akkor már mennék. Kisoroszi ezért talán a legmegfelelőbb helyszín, ha akarom, a családomon kívül hetekig nem találkozom senkivel.

JL: Azzal a koraérett kulturális felvértezettséggel, amivel a József Attilába érkeztél, kevesen „támadtak”. Egy ilyen űrtartalmú ember volt még Simon Balázs, a fájdalmasan korán meghalt költő. Itt dobjuk le a beszélgetés következő bójáját; az ő személye megkerülhetetlen. Sokáig azt hittem, mialatt kapcsolatotokat, küzdelmeiteket figyeltem, hogy két egyenlő súlycsoportú harcos van egy ringben, de aztán, ha máshonnan nem, a regényedből, A B oldalból kiderült, hogy te rettenetes küszködések és frusztrációk közepette élted meg ezeket az éveket.

PG: Balázzsal rettentő sokszor éreztem magam jól, persze az ő és az én idegrendszerem függvényében, mert ha az én labilitásomat egyesnek vesszük, akkor az övé ötven volt. Ő a végtelenségig, hetekig el lett volna egy beszélgetésben, amiből nekem legkésőbb egy nap múlva elegem lett, akkor még sokkal szélesebb volt a szakítószilárdságom, az érdeklődésem. De ez a reláció, közte és köztem nem formalizálható, aligse vázlatolható.
Számtalanszor előfordult, hogy elmentünk Szentendrére, leültünk valami parkban vagy egy templom kertjében, és olvastunk négy órát egymás mellett. Akkor még teljesen fűtötte az ember agyát a hév; minden olvasmány vagy gondolat képes volt megrázni, mindennek egzisztenciális súlya volt. Jóllehet a magányra való hajlamom akkor is megvolt, de akkor virtuskodott az ember. Olyan könyveket olvastunk, amiket senki nem olvasott, olyan zenéket hallgattunk, amiket senki nem hallgatott, és kimondottan élveztük, hogy mennyire tudjuk meghökkenteni a többieket. Azért az nagyon jó játék volt.
És egyáltalán nem kellett foglalkozni azzal, mi lesz a távoli, avagy közeli jövőben, másképpen: a felnőttkorban.

JL: Teljesen más időtudatunk volt; egy hermetizált időben, tehát térben éltünk, nem volt történelem.

PG: Igen, a zsigereinkben vert gyökeret, hogy el lehet lenni ezzel a végtelenségig, persze sok könyvet fogok írni, de hogy az életnek milyen formája lesz két év múlva, húsz év múlva, ez fel sem merült. Védőburokban éltünk; az otthoni, budai úrigyerekségünk védőburkában, a József Attila igazgatójának, Palotás Jánosnak a védőburkában, a szellemi magasabbrendűségünk tudatának védőburkában és az egészet oltalmazó kádárista szocializmus védőburkában. Pici makettvilág volt, mint egy palack belsejébe épített hajó.

JL: Miközben a műveltségnek volt valami, a mai összefüggésekben alig érzékeltethető súlya és etosza. A Herczeg Ferenctől Szilvási Lajosig húzódó viadukthoz képest Thomas Mann, Lukács György, a mezopotámiai folyami kultúrák, Byron ismerete szintén az ellenállás sáncait jelentette. Simon Balázs és a te jelenléted ezért is volt szellemileg imponáló és csábító. Balázsban mindig volt harci kedv, a másik legyőzésére törő hajlam, amit én már rég nem kérek tőle számon gondolatban sem, hiszen alapállásban ő is kamasz volt, miért reflektálta, korlátozta volna fölényét?! Benned az ellenfél vagy a barát képe maradt meg? Helyén van már az ő alakja?

PG: Rettenetesen frusztrált egyrészt, ugyanakkor nélkülözhetetlen figura lett, volt. Amikor falni kezdtem a könyveket, egy darabig csak a beton pingpongasztalok fölött magyarázhattam róluk a tátott szájú csöveseknek, aztán a Budafoki úti fagylaltozóban belebotlottam valakibe, aki nemhogy ugyanennyire, hanem még avatottabb volt ezekben a kérdésekben, mint én. Őrült kihívás volt, választ követelt, versenyre serkentett. És ehhez még az is hozzátartozott, hogy Balázs akkoriban már nem volt csöves, hanem épp hippire váltott, és akkor én gyorsan rájöttem, hogy ez a csöves sztori már nem játszik, hiszen nem különbözöm el így eléggé. Áttértem a bő nadrágokra. Nyolcadikban, hogy így mondjam: szakítottam a csöves mozgalommal.
Amikor viszont gimnáziumba jártunk, akkor egyre komolyabb feszültségek gerjedtek; Balázsban feltétlen dominanciaigény lüktetett, amit csillapítani, pacifikálni nem lehetett. De a személyisége olyan sodró, elragadó és szuggesztív volt, hogy ebből az erőtérből kikeveredni sem volt egyszerű. Olyanok voltunk, mint két kölyökkutya, akik állandóan verekszenek, noha nem ölik egymást, mégis ölre mennek mind a szellemi dolgokban, mind közvetlen értelemben; órákig tudtunk birkózni.
Amikor azonban elkezdődött a csajozás, akkor a vitákat már kimondatlan féltékenység generálta. Balázs azt érezte, hogy elárulom a szellemet magát, hiszen, az ő csajait kivéve persze, a nő maga volt a matéria, a hülé. Úgyhogy a mi kapcsolatunk eróziója innen indult, s a barátság -  mondjuk így, jóllehet már inkább csak arról volt szó, hogy ha megláttam az utcán, átmentem a másik oldalra - az egyetemi évek során végleg meg is szakadt.

SZJ: Ha megengeditek, javasolnék egy hajtűkanyart bevenni; a te halálhoz való, a művekben is hangsúlyosan megjelenő viszonyodra szeretnék rákérdezni. A halottaknak árnyéka összefügghet-e azzal, hogy az ún. holt tudományok felé fordultál igen korán?

PG: Az elmúlt években nagyanyám halálával elindul valami rossz sorozat. Amúgy nagyon nem vagyok akkora barátja a halálnak, mint Jékely nagyapám, aki egész életében ezen a hangszeren játszott, de volt öt-hat évem, amikor nagyon sötéten láttam; az élettörténeti és a pszichológiai okokra most nem térnék ki. A Halál Budán születésénél viszont tényleg kattogott a fejemben minden nyelven ez a szó. A holt tudományok meg számomra sosem voltak élettelenek, sőt, igencsak virulensek mind a mai napig, bár tudományként már rég nem művelem őket, csak élvezem a latin meg a görög szövegeket, és a tudásnak azokat a szegmenseit, ahová a segítségükkel eljuthatok.  Mint amikor tényleg a vulkán kráterénél sétálsz, s nem csak a tévében nézed. És hát persze szellemvilág ez is, mondjuk a klasszikus műveltség, a jelenem tudattalanja, álomban ízlelt, elsüllyedt világ.
                          

Hamarosan folytatjuk a nagyvizit-beszélgetés második részével!

A fotókat az interjú szerzői készítették.

Jánossy Lajos - Szegő János