hirdetés

Rendszerváltás gyerekszemmel

2010. június 5.
Az Ex Symposion legújabb, tematikus lapszáma a húszéves rendszerváltással foglalkozik, és az azóta felnőtt, huszonéves generáció gyermekkori emlékeinek felidézésével tesz kísérletet annak bemutatására. Szegő János, Kőszeg Ferenc írásait, Pályi Márk bevezetőjét ajánljuk ízelítőként.
hirdetés

Pályi Márk bevezetője


A rendszerváltás volt az egyetlen időszak a családunk életében, amikor az apám viszonylag aktív cselekvőként vett részt a körülötte zajló eseményekben is, nem csupán egymagában örvénylő íróként írt vagy utazott el a különböző alkotóházakba. Hat-hét éves voltam, vitt magával mindenhová, már végig a nyolcvanas években a Demszkyhez szamizdat-ügyben (mint nemrég nyilatkozta egy interjúban, a Krassóhoz is), a Színház című lap szerkesztőségébe, ahonnan a trolikat figyeltem a Kálmán Imre utcában, a Bős–Nagymaros elleni tüntetésekre a Parlament elé. Ez idő tájt jelent meg a két legfontosabb könyve, és nem csak a konyhában vagy az íróasztalánál láthattam, esetleg a Joliot-Curie téri közértben, ahol citromos, epres és meggyes joghurthabot vettünk desszertre, vagy a Saád Katit és a tejtestvéremet, az Eörsi Ritát látogattuk meg a tanyán.

Az anyám egy nagyon szép színésznő volt. Néhány éves koromig gyakran otthon hagyott kettesben az apámmal, hogy Debrecenben játsszon. Leutaztunk megnézni őt egy-egy darabban. Aztán otthon maradt, és mindent igyekezett interpretálni nekem és a közben megszülető két öcsémnek. Halász Juditot hallgattunk, beíratott egy alakulófélben lévő jungiánus iskola előkészítőjébe, ahol trappoltunk az avarban és cintányéroztunk, majd amikor az mégsem indult be, az újonnan alapított Rogersbe adott. Minden este megnéztem az esti mesét a kettesen 18.25-kor és utána az egyesen is. Egyszercsak beleszerettem a piros, lila, kék és zöld színű tévéújságokba, és éveken keresztül azokat bújtam, gyűjtöttem, másoltam, utánoztam írógéppel; azóta is fejből tudom a műsorukat nagyjából. A mese után azonban mindig lefeküdtem, a híradó utáni sorozat érdektelennek tűnt föl a számomra. Kivéve egyszer, amikor az óvodában a kedvenc barátnőm nem engedte, hogy velük játsszak, mert előző este nem láttam „A korona ékkövé”-t. Keddenként 20.05-kor vetítették.

1989 őszén megalakult az első szabad irodalmi lap, a Magyar Napló. Az apám sűrűn bevitt az Írószövetség épületébe, ahol a körben elhelyezett asztalok mögött kortárs írók üldögéltek, a fridzsider pedig tele volt kólával, a Soros Alapítvány támogatásával. Ugyanígy, a Rogersben is a Sorostól kaptuk a fénymásolót. A tavaszi választásokkor a pártokat bemutató röplapot készítettem, és ajánlószöveget írtam Nádas Péterről, a Magyar Napló ötödik kerületi jelöltjéről, ősszel pedig SZDSZ-plakátot rajzoltam: „Szavazz a Demszkyre, ki a tettek embere!” Az egész gyerekkoromat áthatotta a mítosz, hogy a Demszkyt gumibottal verik a rendőrök, ő pedig üvölt az utcán, hogy „azért visznek el, mert szamizdatokat készítek!”. És a személyes emlék, hogy ahányszor náluk voltunk, a macskájuk megkarmolt. A felesége, Rozi mesélte, hogy amikor már a Magyar Bálinttal élt, a macska akkor is mindig megkarmolta a gyereküket. Allergiás volt a gyerekekre. Én meg a macskákra, gondolom, azért huzigáltam a farkát.

Igen jól éreztem magam Budapesten, szerettem azt a sok értelmiségi felnőttet, akiknél, ha fölbukkant egy gyerek a környezetükben, mindig ő lett az első, és amikor 1990 kora tavaszán, mint általában, a nagymamámtól, az unokatestvéreimtől vagy a bábszínházból jöttünk hazafelé a Roosevelt téren – az anyám kommunista dalokat énekelt az autóban, a kedvencem a Vörös Csepel volt –, a Lánchídon és az Alagúton át, a Krisztina téren nagyon otthonos volt a város: az első kerületi jelöltek plakátjai voltak a falakon, az MDF-es Szabad Györgyé, akinek a lánya a szerelmem volt, az SZDSZ-es Dornbach Alajosé, vagyis Lojzié, akinél mintha lettünk volna is, és a FIDESZ-es Ungár Kláráé, akiért az anyám rajongott. Az első forduló másnapján be is akart lépni a FIDESZ-be, elmentünk a Kiss János altábornagy utcai irodába, de végül megúszta: éppen aznap töltötte be a harmincötödik életévét, és ezzel átlépte a fölső korhatárt. A szüleim elvittek magukkal szavazni is. Elmondták, hogy az egyéni jelöltek közül mindketten a Ráday Mihályra szavaznak, listán pedig az apám az SZDSZ-re, az anyám a FIDESZ-re.

A választások utáni tavaszi szünetet a szigligeti alkotóházban töltöttük. Étlapokat írtam, amiken a „fideszvacsora”, „margithídi leves”, „kutyaberlini finomkenyér” és „vacsoramama” volt a menü. Ekkor már nem vittek át egymáshoz minket a Szabad Julcsival, mert váratlanul megszakítottam vele a kapcsolatot; egy idő után már jobban szerettem az apja könyvtárát és öröknaptárát, mint őt. Ebben az időben lett Wartburgunk, de még akkor találtunk egymásra, amikor a nagyszüleim Trabantjával lementünk a visegrádi ELTE-üdülőbe, ahol ők is töltötték a karácsonyt. Talán épp a Ceauşescut végezték ki a tévében, amikor egyszercsak mászni kezdtünk egymáson a társalgó székei közt.

Aztán mindennek vége szakadt. 1991-ben elmentünk diplomatának Varsóba, az apám a Magyar Kulturális Intézet igazgatója lett. Néha még jöttek hozzánk vendégségbe otthonról, például a Kis János vagy a Koltai Robi. De egyre távolodott önmagam szerves átélése is…

Aki a nyolcvanas években született, a gyerekkora egyet jelent a rendszerváltással. Nehezen felejti el az értő pedagógiával műsorra tűzött rajzfilmeket,     az új utcaneveket, a szüleik hirtelen aktivizálódását vagy Bródy János gyerekdalait; időről időre én még mindig azokból értem meg magam. Erről szól ez a lapszám – kortársak és néhány „akkori felnőtt” szemszögéből.



P. S. M.: Pártok (1990)



Szegő János

Télifagyi nyáron – Gyerekszemtelenség [részlet]

1986. január 28. – felrobban a Challenger. Pontosan emlékszem. Arra, hogy január 28., arra egyáltalán nem. De arra, hogy az emelkedés után darabokra robban, arra tisztán emlékszem. És a döbbenetre, hogy ezt mi élőben láthatjuk. A Vigadó téren voltam az egyik óvodástársamnál. Sütött a téli nap, de ezt lehet, hogy csak hozzáképzelem. A képzelet kiegészíti az emlékezetet, elképzeljük az emlékeinket. Például emlékképemben a Challenger hamarabb robbant fel, rögtön a felszállás után. Az a hetvenhárom másodperc egyszerűen kiesett az emlékemből. Három, kettő, egy, start, robbanás. Valahogy így élt bennem az emlék. Mint egy állókép. Holott az a hetvenhárom másodperc bizony igencsak hosszú idő. Elmondhatatlanul hosszú idő. Közben pedig, hála a modern technológiának, minden századmásodperc külön egységként rekonstruálható. A hatvanadik másodperc után Michael J. Smith másodpilóta, vietnami veterán a következőket mondja: „Az anyját, hogy megy! Woooohoooo!” Ezek voltak az utolsó szavai. Majdnem napra pontosan egy évvel később, 1987. január 11-én, este fél kilenckor, az Esze Tamás Iskola megállóhelynél összeütközött két fogaskerekű. A két járművezető a helyszínen életét vesztette. Este a híradót a fürdés után nézem. Látom a képeket, ekkor jegyzem meg azt a szót, hogy katasztrófa. Utána évekig félek a fogaskerekűn, de közben ezért is vonz persze. Amikor pár hónapig a fogas közelében laktam, gyakran sétáltam a sínek mellett. Mintha az emlékeim elé akartam volna kerülni. A ’88-as szöuli olimpiából egy kék medence maradt meg. Hogy mindennek mi köze a rendszerváltáshoz? Alighanem semmi. A gyerekszemhez van köze. Ugyanis, amilyen élesen emlékszem erre a hetvenhárom másodpercre, még ha tíz másodpercnyire zsugorodott is össze a tudatomban, annyira vannak tompa emlékeim a rendszerváltásról. Foltszerű képek, impressziók, homályos pontok.

A gyerekszem egyszerre látja önmagában a dolgokat, és egyszerre költ hozzájuk külön mitológiát. Kiskoromban az alsógödi vasúti megállóhely végső pontját úgy hívtam, hogy a világvége. Ahol véget ért a peron, a Mikszáth utca és a Pöltenberg Ernő utca sarkánál, ott véget ért a világ is. Azon a ponton nem biciklizhettem sohasem túl. Most, amikor rekonstruálni próbálom a gyerekszemet (felnőttszemmel nézem a gyerekszemem), abba a módszertani dilemmába esem, hogy nézzek-e utána az emlékeknek, azaz igazoljam vagy akár cáfoljam képzelt, szubjektív emlékeimet; avagy hagyjam meg ezt az emlékhalmot a maga eredendő, rendeltetésszerűen rendetlen rendszerében. Az utóbbi mellett döntöttem. Emlékeim, melyek szükségszerűen képzeltek is, szanaszét hevernek. Ahogyan szanaszét hever minden emlék rögtön azután, hogy emlékké lett, és arra vár, hogy egyszer csak egy hívószó, egy mágneses pillanat, egy illat, egy hangfoszlány vagy akármi más összerántsa, feltámassza, újraformálja. Az emlékek mindig létező nemlétek. És mindig más és más alakzatba rendeződnek.

Rendszerezni pedig annyiféleképpen lehet. Kronológiai sorrend, fontossági sorrend. Jó emlékek, rossz emlékek. Privát emlékek, utcai emlékek. Mediatizált emlékek, történelmi emlékek. Éles emlékek, homályos emlékek. Felejtésemlékek. És ezek egymásba folyásai. Gyerekkorom egyik legrosszabb emléke, hogy a balatonszéplaki MÚOSZ-üdülőben a Twin Peaks törpéjével álmodom. Álmomban a gonosz törpe közelít felém, és egyenesen rám néz. Tekintete szinte öl. Verejtékes ébredés után hajnali ötkor édesanyámmal kimentünk a mólóra. Ott láttam életem legszebb napfelkeltéjét. Narancsos volt a nap. Tehát a rossz emlékből következik a szép emlék. Illetve agyam rögtön utána ebbe a formába rendezte ezt a két impulzust. Kádár halálára például úgy emlékszem, hogy nincsen hova kötnöm azt. Nem következik az emlékképből semmi. A Nyugati – akkor még Marx – téren külön buszok mennek a temetőbe. Megtört emberek szállnak fel a járatokra. Szürke minden. Szürke a nap, szürkék az emberek, még a buszok is szürkéknek tűnnek, pedig azok kékek voltak, arra emlékszem. És még járt a 12-es busz. Amúgy a 12-es busz egészen tavalyig járt, ma pedig 212-es néven létezik, de az a 12-es körforgalomban a Nagykörutat és az Alkotás utcát kötötte össze. És noha nem volt, mert nem lehetett végállomása, lévén körforgalom, mégiscsak volt végállomása a Karolina útnál. Ezt akkor nem értettem. Azóta meg nem is jártam arra. Ez a kis emlékfutam, melyben nem is az emlékek, hanem az emlékkeresés után futok, szólhatna akár a város felszedett-otthagyott sínjeiről is. Hiszen ezek a sínek pontos metaforái annak az emlékezés-helyzetnek, amikor az emlék van ugyan, de nem vezet sehová.

Kádár halála azonban valahova mégiscsak vezet. Ez a halál egy szubjektív ívre (szubjektívre) fűződik fel ugyanis. A televízió már a rendszerváltáskor is élen járt a halálközvetítésben.Olykor élőben adta. Például a Ceauşescu-házaspár kivégzését. Ennek az emléke pedig valamiképpen felidézi a Marx téri aluljárót (hiszen akkor még nem volt Nyugati tér, így emlékemben csakis Marx tér lehet), ahol ruha- és ételgyűjtés folyt erdélyiek számára. Abban az aluljáróban ritkán érezni a melegséget, a melengető emberséget. A vöröses neoncsövek számomra az idő megállását, az úgynevezett késő Kádár-kort idézik ma is. Erre rakódott rá az elmúlt húsz év és a szolidaritást teljesen lenullázó kapitalizmus egyik, ha nem a legnagyobb botránya: a hajléktalanok, a mindenkori megalázottak és megszomorítottak tömeges megjelenése. Mindenesetre akkor még ezelőtt voltunk, talán olyanok is adtak egy-egy löncskonzervet, akik azóta oda kerültek. Valami olyasmit éreztem akkor, amit Nádas Péter ír le az Emlékiratok könyvében. Hogy a tömegnek létezik egy olyan pozitív egyesülése, amikor tényleg több lesz egy tömeg, mint egyének gyülekezete. Ráépül önmaga jelenléte. Testek története. Mert akkor ott nemcsak a romániai magyarok, hanem a romániai románok iránt is volt szolidaritás. Volt? Vagy csak így akarok emlékezni? De a Nagy Imre-újratemetésre nem emlékszem. A szovjet kimenetel annyi, hogy egy teherautó-konvoj végigmegy a Körúton. Létezik olyan, hogy rossz emlékező voltam? Másnak ezekről is vannak emlékei. Én mit csináltam akkor? Ettem a télifagyit nyáron. És nem tudtam, hogy emlékeznem kellene majd. Így marad a télifagyi emléke, és a tejbolté, ahol a fagyit vettük, és ami már régen nincs.

Hogyha rendszerezem az emlékeimet, azzal valahogy lekötöm, korlátozom is őket. Megszűnik a következetlen, univerzális szabadságuk. Úgy emlékszem, hogy az MDF-piacon ingyen adták a krumplit a kisteher platójáról. Az első McDonald’sra pontosan emlékszem. Főleg a sorra, ami előtte kígyózott. De a haláloknál tartottam. Azok valahogy megragadtak bennem. Déri Jancsi halála, haláltusája, bár ez elsősorban családi emlék, így arra emlékszem, hogy édesapám nagyon szomorú volt, mikor megtudta. De emlékszem arra a híradóra is, amelyben Csengey Dénes halálát jelentették be. A Szomszédok házmesterének, Böhm bácsinak a halálára is emlékszem. Most, amikor újra leadták azt a sorozatot, amely a magyar modernitás, a kádári modernizáció és polgárosítás, valamint a kádárizmusból egy új rendszerbe való átlépés, át-nem-lépés történetét a legautentikusabban beszéli el (akár volt ilyen célja, akár nem), bebizonyosodott, hogy nemcsak a figura halt meg, hanem a színész, Máriáss József is, aki valami egészen lélekemelő konoksággal, halálos betegen forgatott hónapokon át, és halála napján szegedi halálos ágyán az egész országtól köszönhetett el. Akkor az egész ország ezt nézte, így az egész országtól köszönt el. Ami ebben a tényleg megható történetben ironikus, az a diderot-i színészparadoxon, hogy Máriáss József mint Böhm bácsi, mint közös Böhm halt meg. Mindenesetre ez a nyilvános saját halál fényévekkel előzte meg a realityt. És akkor még a Walt Disney-történetről nem is beszéltem, de generációnk arról annyit beszél, lévén ez a legfőbb azonosságteremtő momentum, hogy ezúttal nem is hozom szóba. Annak a vasárnapnak a kivételességét több dolog együttes jelenléte tette ki.


Turi Tímea: Gorbacsov (1990)



Kőszeg Ferenc

Kipörögnek a napvilágra – Gyerekek az ellenzékben és a rendszerváltáskor. A „gyerekek” (Fanni, Áron és Suri) kommentjeivel [részlet]

(„Nagyon büdös krimi”) 1982 júniusában zaklató módon kezdték követni a demokratikus ellenzék néhány tagját, mindenekelőtt azokat, akik szamizdatot készítettek, azaz engedély nélkül adtak ki könyveket, folyóiratokat. Demszky Gáborral kezdték, ha kilépett az utcára, nyolc-tíz férfi vette körül, a kocsiját három hatalmas luxusautó követte. Rám néhány nappal később került sor, előzőleg lefoglalták egy irodalmi antológia szedését, amelyet cenzúrázatlan írásokból állítottam össze, és amelyet a Szegényeket Támogató Alap javára próbáltam megjelentetni. A követők letáboroztak a könyvesbolt előtt, az utcán körülvettek, lökdöstek. A gyerekek ekkor érzékelték először az ellenzéket zaklató államhatalom létezését. Évával megbeszéltük, hogy a bolt zárása után a Szent István parkban találkozunk. Fanni vette észre először, hogy idegenek jönnek a nyomomban, amikor leültem az egyik padra, ketten mellém ültek, hiába kérte őket Éva, hogy üljenek át egy másik padra, hiszen a szomszédos padokon nem ült senki. Fanni akkor hétévés volt, akkor fejezte be az elsőt, riadtan kérdezte, miért jönnek utánunk a bácsik. Surin látszott, hogy forr benne a méreg. Kocsival mentünk haza, mögöttünk a három luxusautó. 1983 márciusában házkutatás volt a lakásunkban. A belügyesek késő este érkeztek, Éva éppen lefektetni készült a gyerekeket. A házkutatók humánusan igyekeztek viselkedni, először a gyerekek szobáját fogják átvizsgálni, mondták, hogy aztán a gyerekek nyugodtan alhassanak. A szobával valóban hamar végeztek, nem találtak semmit. A többi szobában aztán hosszabban időztek, főképp a hallban, ahol a szamizdatokat tartottam, csöppet sem rejtegetve, hiszen árusítottam őket, vásároltak belőle bőségesen az állambiztonsági szervezet ügynökei is. A lefoglalt írások jegyzékének elkészítése aztán további órákat vett igénybe, az éjszaka közepén jártunk, amikor beültettek a rendőrautóba, és bevittek a Budapesti Rendőrfőkapitányság Tolnai Lajos utcai épületébe. Meg voltam győződve róla, hogy letartóztatnak, legkevesebb két évet kapok. Én csodálkoztam a legjobban, amikor hajnalban mégis elengedtek. – Látod, Fanni – mondtam másnap –, nem kell nekünk a tévében krimit néznünk, ide jön a krimi, házhoz. – Fanni elfintorította az orrát. – Nagyon büdös krimi volt. – Én is utáltam a házkutatókat meg féltem is tőlük, de az orrom nem volt olyan finom, mint Fannié.

(Fanni írja) A házkutatás éjszakájára jól emlékszem. A szokásos lefekvés előtti káosz közepette csöngettek, ami nem volt különösebben meglepő. Gyerekkorunkban a nap minden szakában jártak hozzánk ismerősök, félidegenek, sőt idegenek. Ezen az estén nyolc-tíz öltönyös férfi jelent meg. Nem hasonlítottak a tipikus látogatóinkra (például nem volt szakálluk), de ami a többségében pocakos, izzadtságszagú (igen, büdös!) férfiaknál jobban megijesztett, az az egyetlen egyenruhás rendőr megjelenése volt. Ő magas volt, vékony és fiatal (talán jószagú is?), és ellentétben egyik-másik kedveskedni próbáló öltönyössel meg se szólalt, de a gumibotja és pisztolya láttán beszaladtam a fürdőszobába, gondolván, megvárom ott, amíg elmegy. Aztán rám tört valamelyik testvérem, és visszamentünk együtt a szobánkba, ahol elképesztő rendetlenség volt, de a rendőrök átkutattak mindent, amihez hozzáfértek, beleértve az íróasztalomat. (Nagyon kellemetlen érzés volt – mi közük az én dolgaimhoz?) Amikor viszont az egyikük még a „Zongoraiskola 2” című kottámat is tüzetesen átlapozgatta, már csak nevetni tudtam. Milyen titkokat remélt felfedezni a tizenöt oldalas füzetkében? Talán még megjegyzést is tettem, hogy a kottába nem fér el semmi, de az is lehet, hogy csalóka az emlék, és csak szerettem volna (be)szólni, de nem került rá sor. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a térdhajlatom. Sírva mentem át anyámhoz, aki még nem volt ágyban, mert a házkutatók még mindig tevékenykedtek. Mama megnyugtatott és lefektetett az ágyába: „Aludj, Fannika. Biztos a növéstől fáj a lábad. Majd jövök én is nemsokára.” A villany égett még jó sokáig és az üvegajtón keresztül néztem, ahogy a másik szobában a könyvespolchoz állított létráról az egyik házkutató egyesével adogatta le a könyveket. Nem túl jó munka ez a házkutatóság sem, gondoltam még, mielőtt elaludtam.

Sok évvel később (1994-ben talán) joghallgatóként néhány évfolyamtársnőmmel együtt hostesskedtem és tolmácsoltam egy nemzetközi jogi konferencián. A konferencia vendégei között magas rangú legfelsőbb bírák és alkotmánybírák is voltak, úgyhogy őket kormányőrök vigyázták. A kormányőrök főnöke egy alacsony, valamikor talán jóképű, ötven körüli pasas volt, aki előszeretettel lebzselt körülöttünk. Amikor bemutatkoztam neki, felcsillant a szeme: „Fanni, Fannika! Még mindig a Párizsi udvarban laktok? Hogy van a kisöcséd, hogy is hívják? És volt egy kishúgod is, ő még nagyon picike.” A pasi úgy viselkedett, mint egy rég nem látott nagybácsi. Az évfolyamtársaim nem értették a helyzetet. „Ti ismeritek egymást?” – kérdezte az egyik lány. Akkor lassan leesett, hogy azért tudja, ki vagyok, mert egy ex-házkutató. Döbbenten néztem rá, ő meg zavartan heherészett, lapogatni próbált, de én udvariasan hárítottam a további barátkozást, és úgy tűnt, egy pillanatra elszégyellte magát. Másnap újból odajött hozzám, és könnyezve elmesélte, hogy a rendszerváltás óta összeomlott az élete, a felesége elhagyta, ő meg ezt a szar munkát csinálja már mióta, pedig ezredes. Jó pszichológiai fogás volt. Őszintén megsajnáltam.

(Ritkán jöttek, de állandóan voltak) A zaklatások, házkutatások, kihallgatások ellenére, a szorongások és lebukások ellenére, amelyekért az ember csak önmagát, a saját ügyetlenségét és felelőtlenségét okolhatta, az ellenzéki élet kalandosan jó volt, mint egy végtelenbe nyúló vízi túra nyár derekán. Tényleg úgy éreztem magamat, mint a bálozó magyar jakobinusok, s végül még a nyakazás is elmaradt. Meghívott vendégek ritkán jöttek hozzánk, de a lakásunkban állandóan volt valaki, szamizdatkészítők és szamizdatvásárlók, köztük a besúgók, rajongók, panaszosok és paranoiások, aztán, 1988–89 táján, pártalapítók meg a börtönökből amnesztiával szabadult elítéltek, köztük olyanok is, akiket azért zártak börtönbe, mert szidták a rendszert, de közben azért elloptak egy villanyfúrót. Nem is beszélve a fogorvosokról és a fogbetegekről, akik a lakás bérbe adott részében tanyáztak: a vékony falon áthallatszott a fúró sivítása, a kezeléstől rettegő gyerekek zokogása, a rendelés befejezése után pedig olykor boldog sikolyok, a fogorvos és – a szigorú, idős asszisztensnőt időnként helyettesítő – csinos pót-asszisztensnő, vagy a szép fogorvosnő és valamely jóképű páciens örömének félreérthetetlen hangjai. A Beszélő szerkesztőségi megbeszéléseit ugyancsak a rendelés után, a fogorvosi várószobában tartottuk attól az önkényes feltételezéstől vezérelve, hogy ott nincs lehallgató berendezés. A konyhaajtón kopogtató Nagy Bálintnak az akkor hatéves Áron nyitott ajtót, megrettent a szakállas, erőteljes alaktól, akinek testtömege legalább az ötszöröse volt az övének. Nyitva hagyta az ajtót és riadtan kiabálta: – Jött egy szakállas bácsi! – Aztán Iványi Gábor érkezett meg, Áron ismét berohant a szobába, és elképedve újságolta: – Még jött egy ugyanolyan!

A lakásunk négyzetméterek számát tekintve (176 négyzetméter) igen nagy volt, de a harmadát nem használhattuk, mert ott működött a fogorvosi rendelő, amelynek bérleti díja megélhetésünk nélkülözhetetlen pillére volt. (A rendelő kiadását 1991-ben szüntettük meg, pedig most, nyugdíjas éveimben, milyen jól jönne megint ez a bevétel.) Így hiába volt a lakásban tágas – ablaktalan – hall, hosszú előszoba, sőt a csöpp cselédszoba is, az immár öttagú családnak valójában két szobája volt. Kézenfekvő volt az ötlet, hogy a régi építésű, azaz nagy belmagasságú szobában galériát lehetne építeni a gyerekeknek. A szamizdatkészítésben fontos szerepet játszó Gyarmathy Katalin közvetítésével kerültünk 1985-ben kapcsolatba fiatal építészekkel, a ma már országos hírű tervezőépítész Borza Endrével, Novák Zsuzsával és a mindenhez értő ezermester Taksás Misivel. Épült is – viszonylag olcsó anyagokból, aránylag kevés pénzért – olyan csodagaléria, hogy a Lakáskultúra című lap több oldalt szentelt a bemutatásának: mindhárom gyereknek külön szobája volt – fent a magasban. Csak hát a baráti munka áraként az építkezés a tervezett három hét helyett hat hónapig tartott. Az építkezés folyamatos házibuli közepette zajlott, a fiatal építészek megállás nélkül szórakoztatták a gyerekeket, meg hihetetlen mennyiségű sört ittak meg, a gyerekek föl-alá szaladgáltak az épülő galéria lépcsőin, átmásztak egyik „szobából” a másikba, halálos rémületbe ejtve a mutatványaikkal szüleiket. Olyan is megesett, hogy amikor Éva hazaért a gyerekekkel, az egyik építész egy addig ismeretlen lány társaságában kászálódott elő a félkész galériára felcipelt pokrócok közül. Ennyi év után sem sikerült felfedeznem, hogy ez az élmény traumatikus hatással lett volna a gyerekek lelki és erkölcsi fejlődésére.

(Áron írja) Nem volt. Kicsit talán zavarba jöttem, de, ha jól emlékszem, szórakoztatónak is találtam a helyzetet. Ennél talán emlékezetesebb és meghatározóbb élmény volt, amikor egy délután anyámmal együtt értünk haza, és a konyhában egy sündisznó fogadott minket. Továbbmentünk a fürdőszoba felé, ahol apám ült a fürdőkádban egy számomra ismeretlen nővel. Anyám egyesével törte szét az összes tányért a konyhában, és sírt, kiabált. A nő és a sündisznó elpárolgott. Apám pedig felöltözött, és húgommal, Surival együtt elment otthonról. Néhány órával később egy teljes, új konyhakészlettel jöttek vissza. Én úgy éreztem, ezután hamar visszaállt a családi béke. El is könyveltem magamban, hogy hát ez így van rendjén, ennyi belefér, egy férfinak ennyit szabad. Első komoly kapcsolatomban folyamatosan úgy éreztem, hogy meg akarom, hogy meg kéne csalnom a barátnőmet, és borzasztóan frusztrált, hogy ez nem jött össze. Azóta eltelt még egy-két kapcsolat, és túltettem magam ezen a frusztráción. Ma már egyáltalán nem gondolom cikinek azt az elképzelést, hogy hűséges akarok lenni a csajomhoz.

A kisszoba váltakozó lakóin kívül alkalmi vendégeink is voltak, akik néhány napra vagy hétre költöztek hozzánk. A legemlékezetesebb közülük Háy Ágnes volt, aki maga is gyereknek tekintette magát, elvárta, hogy kiszolgálják, viszont gyakran énekelt a gyerekeknek, egy bolond királyról például. A gyerekek megtanulták, és hosszú ideig énekelgették ezeket a dalokat. Meg persze rajzolt nekik, és nekünk, felnőtteknek is. Mosonyi Alíztól a születésnapjára mindenki egy-egy szekrénymesét kapott. Fanni meséje egy tökéletes, szépséges, okos királykisasszonyról szólt, akinek a kezéért fényes lovagok versengtek, mígnem ő meg nem szökött a királyi udvarból, hogy egy libapásztor felesége legyen. Krassó Gyuri, az idő tájt Háy Ági szerelme, élettársa, azzal nyűgözte le a gyerekeket, hogy élethűen tudott ugatni. A gyerekek egy ideig elbűvölten nézték, aztán érezhetően megrettentek a dühös ebbé változó Krassótól.

 

Ex Symposion – Rendszerváltás gyerekszemmel (2010/70.)

Húsz év telt el a rendszerváltás óta, és most először szavaztak azok is a választásokon, akik 1990 után születtek. Az idei választással mintha le is zárult volna a húszéves évforduló, ami oly sokakban keltette föl a nosztalgikus érzéseket, a nyolcvanas években születettek között pedig intenzívebben fölszínre hozta a gyerekkori emlékeket. Az Ex Symposion e köré épült tematikus száma e konkrét társadalmi esemény vonatkozásában kutatja a gyermeki emlékezetet. Sok huszonéves szerzőnk visszaemlékezése mellett, akik az utóbbi években léptek be a publikációs közegbe, néhány „akkori felnőttet” is fölkértünk, mutassa be a saját látószögét. Így teoretikába hajló beszélgetés olvasható Szilágyi Ákossal az ’56-os és a ’89-es gyerekszem jellegzetességeiről és eltéréseiről, Vajda Júlia pedig megírta a rendszerváltáskori gyerekkor előzményét: milyen volt felnőni a demokratikus ellenzék világában. Az anekdotikus beszámolókat a korai popkultúra kis fogyasztóinak kedvelt témája övezi: Dobay Ádám a rendszerváltáskori rajzfilmeket és számítógépes játékokat elemzi. Számunkból nem hiányzik fiatal kortárs szerzők, többek között Krusovszky Dénes vagy Gerőcs Péter prózája és lírája sem. – A számot még tavaly állítottuk össze; a 2010-es választások után kezd talán a rendszerváltás félmúltból múlttá válni, azok pedig, akik akkor gyűjtötték első emlékeiket a világról, felnőni. Mindez pedig a lapunk szerkesztőségében végrehajtott fiatalítást is leképezi. Anyagunkat korabeli gyerekrajzokkal illusztráltuk. Az alábbiakban Pályi Márk bevezetője, valamint Szegő János és Kőszeg Ferenc írásának egy-egy részlete olvasható.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.