Kettő plusz egy éjszaka történetei
Sammakko

Riku Korhonen műve, a Kettő és egy éjszaka történetei, a sanyarú lakótelepi létről szólnak. A regényt a zsűri hasonlatosnak tartotta Edgar Lee Masters Spoon River antológiájához, a Dekameronhoz, Raymond Carver novelláihoz. A regény szerkezetét tekintve epizódok és egymásba fonódó elbeszélesek elég rendkívüli szövete. A fásult betontömbnek központi szerepe van a műben, innen fejlődnek ki a történetek, valamint a helyszínek, ahol az emberi sorsok keresztezik egymást. Az írónak sikerült azonban kiterjesztenie a szociális problémákkal telített lakótelep sztereotípusát. Korhonen mesterien váltogatja elbeszélő stílusában a nosztalgikus iróniát és a groteszk költőiséget.
Riku Korhonen kiadója a már nyolc éve működő turkui Sammakko. Az elsősorban szépirodalmi műveket megjelentető kis Sammakko kivételes, üdítő jelenség a nagy hagyományokra visszatekintő kiadók által uralt könyvpiacon. Az áttekinthető szervezeti felépítésű, kiadói politikáját tekintve elfogulatlan Sammakko főként a hazai szépirodalomra és a jó minőségre koncentrál, de nem ijed meg a könyvkiadás szempontjából nehéz  műfajnak tartott költészettől sem. A Sammakko gondozásában megjelent már többek között versantológia, megzenésített versgyűjtemény, képregény, de a kiadó gyakran rendez költői estet, országjárást, és szívesen lát vendégül külföldi íróvendégeket is Finnországban.

Részlet a könyvből:

And maybe we're just kids who've grown, and maybe not,
And maybe when we're on our own, we don't have much,
But oh, we're young and not tiered of it...

Úgy lopakodott be itt északon a péntek este, mint holmi káoszjelző, odvas faló. A tükör előtt billegetem magam új nadrágomban. Pilvi a kanapén ül és engem bámul.
- És mi van, ha a levél mégiscsak igazi? - kérdem tőle.
- És mi volna, ha néha te is megpróbálnál igazi lenni?
Azt felelhetném Pilvinek, hogy péntek esténként vele az igazibbnál is igazibb vagyok. Ülünk a mocskos kanapéján és engedjük jönni-menni a szavakat. Az a beatzene szól, melynek hallgatása formált vagy éppen nem formált bennünket ilyen emberré. Az előttünk álló éjszakára való várakozás lassanként alkohol retusálta képekké tágul a fejemben, egy olyan élet képeivé, melyre mindig vágytam.
De ma zavaró gondolatok keringenek a fejemben:
- Tudom persze, hogy ez a világ nem igazságos. Mégsem szeretem, ha ezt az igazságtalanságot a szememre vetik, amikor éppen mulatni készülök.
A nap folyamán vásárolt nadrág megrontotta lelki békémet. A városban bóklásztam, hogy elverjem az időt, és beugrottam az egyik üzletbe, ahol olcsó ruhaneműt árultak fiatalok számára. A polcok között somfordáltam és bújtam a megafonok trance-harsogása elől. Huszonkilenc évem olyan súllyal nehezedett rám, mint bűnök közül a legsötétebb. Egyetlen eladót sem láttam, akiről lerítt volna, hogy a hetvenes években született. Lekaptam a polcról egy nadrágot és bemenekültem a próbafülkébe. Jól állt rajtam a nadrág, megvettem.
Az italboltban három üveg vörösbort választottam, melyek közül az egyiket nyomban kinyitottam, amint hazaértem. Feltettem egy lemezt és éppen a tükör előtt billegettem magam, amikor a nadrág zsebében ráakadtam egy koszlott papírlapra. Egy levél volt. Többször is elolvastam a rövid szöveget, felkaptam az üvegeket és elindultam Pilvi lakása felé.
- Valamilyen aktivista brancs kampánya lehet. Nagyon ravasz. Az életkorválsággal küszködő fogyasztóban még lelkifurdalást is ébresztenek - morgok.
- Ugyan hagyd már! - legyint Pilvi.
Felteszi a There Is a Light that Never Goes Out című The Smiths-számot. Az ablakhoz lép, közel az üveghez, melynek túloldalán Turku jelenkora sötétlik.

Sometimes we ride in a taxi to the ends of the city,
Like big stars in the back seat, like skeletons ever so pretty...

Pilvi azt mondja, nem bírja nézni azt a palaszürke zsákutcát, amivé az élete változott. Reggelente egy meglepetésekkel teli nap határtalan hangjaira szeretne ébredni valamely idegen városban. Bólogatásomat együttérzővé varázsolja a bor, bár nem először hallom ezt a kifakadást.
- Tényleg el akarok menni - ismétli meg Pilvi és felhörpinti a borát. Rövid hallgatás után még hozzáteszi: - Hívnál taxit?
- Taxival mész? És még ma éjjel?
- Seggfej.
Amikor beülünk a hátsó ülésre, Pilvi olyan címet ad meg a sofőrnek, amelyen meglepődöm. A téli Uusimaa utcán déli irányban  robogunk.
- Azt hittem, a Dynamóba megyünk - csodálkoztam.
- Igen, oda - válaszolja Pilvi és felém nyújtja a borosüveget. - De előbb teszünk egy kis időutazást.
A hó borította sportpályák és a Vasara-domb családi házai mellett elhaladva az est sötétjében Kupittaaba tartunk. Rákanyarodunk a Peltola útra és elhagyjuk Petrelius emeletes házait. Hamarosan elérkezünk ahhoz a lakónegyedhez, ahol a barátságunk kezdődött.
- Az elé a ház elé hajts - szólal meg Pilvi a Tora-alho úton.
A sofőr bekanyarodik a vöröstéglás ház udvarára.
- Várj meg itt - kéri Pilvi és biztosítékként az első ülésre hajítja a táskáját.
Egy pillanatra megállunk az udvaron. Pilvi nekiindul, hogy felmásszon a ház melletti sziklára. Felérve a tetejére megfordul és a házat nézi. Mellette állok. Látom tükröződni az északi égbolton mint valami határon túli területen a városközpont sárgás fényeit.
- Milyen alacsony! Sokkal alacsonyabb, mint amilyennek emlékezetemben élt - jegyzi meg Pilvi.
Nézegetem az elemekből épült házat. A hetvenes évek végén ennek a tövében tépkedtünk füvet Pilvi kövér tengerimalacának. Ennek a légópincéjében gyötörtük halálra a műanyag katonákat, atomtüzet zúdítva rájuk, elképzeltük a gyerekszoba ablakában fellobbanó vakító villanást, a szilánkokra tört üveget és betont, az 1980-as évekből való, lángoló Lundia-polcot és a megolvadt Rubik-kockát, amelynek hat szurokfekete oldala volt. A gyerekszobákban most számunkra vadidegen nemzedék álmodozásai sarjadnak. A digitális Finnország időszámításában legrémesebb félelmeink is kivénhednek. S ez mindennél veszélyesebbnek tünik.
Pilvire nézek. Vékony kabátjában didereg a szeles dombon. Meghúzza az üveget.
- Emlékszel, hogy ez volt a világ legcsodálatosabb helye, ahonnan soha nem akartunk volna elmenni? - kérdezte.
Azt hiszem, emlékszem, de nem válaszolok.
- Ostoba dolog a gyerekkor, és soha nem ér véget. Menjünk - indul meg Pilvi és leereszkedik egykori játszóhelyünk hólepte lejtőjén.
A taxiból buszra váró tinicsapatot látunk. Lötyögő gatyás, taknyos kölykök sercintik sísapkájuk alól a hókupacra a nagyzolás örökzöld turháit. Az egyik srác kiált valamit, szavai mintha idegen nyelven szólnának. Vézna leánykák almaborral teletömött hátizsákot cipelve jobbra-balra pillognak lopva, arcukon make-up, amely még éjfél előtt szétmaszatolódik. A fiúkon és az emeletes házakon átnézve saját mélytelük hóviharába bámulnak.
Látom a tiniket figyelő Pilvi arckifejezését. Sejtem, min tűnődik. Az elmúlt néhány év alatt történt velünk valami. Megkaptuk a nosztalgia-betegséget, amely arra kényszerít bennünket, hogy azon idők után sóvárogjunk, melyekben semmi sóvárogni való nem volt. Bár a közös kór hozzásegít bennünket, hogy jobban megértsük egymást, mint valaha, mégis aggodalom fog el. Túlságosan fiatalok vagyunk ahhoz, hogy a tegnap hulladéka alá dermedjünk. A sötét lakónegyeden keresztülgördülő fehér Mercedes legyen a segítség, amely kimenekít a palaszürke zsákutcákból.

Tonight we'll go drinking, we'll do silly things
And never let the winter in...

Fordította: Pap Éva