Robbanás – indul egy regény. Felrobban a könyvben, nem is a könyvben, valahol a Felvidéken 1918-ban egy cséplőgép, és a galántai vásárban meghal elbeszélőnk apja, id. Torma Béla. Kimerevített jelenet, épp egy fénykép készülne a Trianon előtti időkről az utókor és az emlékezet számára. A szereplők bukott angyalokká válnak, börtön vár rájuk, és néhány elvarratlan szál marad majd később utánuk. Groteszk és abszurd helyzet. Nevetni és sírni egyaránt lehet rajta, s ez így megy majd végig ebben a műben. Kérdés csak az: elég-e ennyi egy regényhez? Mármint, hogy elég-e összetapasztani jeleneteket, szereplőket, nőket és férfiakat, helyeket és határvonalakat, dátumokat, hogy aztán abból fejezetek és végül regény váljék?

\    Mindenesetre volt egy robbanás 1918-ban, Galántán, az Osztrák-Magyar Monarchia látszólag még egybetartott világában, amikor már tudvalévő, hogy mindenki Amerikába vágyik, angolul és nem németül tanul (amit kétkedve olvastam kissé); szóval ez az esemény nagyon fontos lehetett az elbeszélőnek, mert ezzel indít, s még számtalanszor elhangzik a mű folyamán: volt egy robbanás. Ahogy a szereplők is, akik ott voltak, a Kohn fivérek, Josef Halek, Imre testvére, Béla, a halottlátó anya, Egri Julianna újra és újra felbukkannak majd a szövegek és az anekdoták között, belekerülnek az eseményekbe, de ki is lépnek onnan. Ezért sokszor az az olvasó érzése, hogy a könyvben inkább bábok szerepelnek, mint hús-vér emberek, jellemek helyett figurák játszanak, a regény pedig nem történik, hanem íródik. Összefércelt darabokból áll össze, naplóból, versekből, levelekből, mindabból, amit az írói gyűjtőmunka folyamán meg- vagy kitalált a szerző. A mű megáll e munkánál, és közli önmagát. Csakhogy a szerző – és ez már akár zavaró lehet egy ilyen történelmi kincsesbányában "törtetve” ? semmit sem bíz a véletlenre, és nem is szívesen hagyja tudatlanul posztmodern olvasóját. Mindvégig vezeti őt, megvezeti, mondjuk úgy, mint egy gyereket, kézen fogja, és e mozdulattal úgy véli ártatlannak, hogy még csak meg sem adja neki az esélyt a felnőtté váláshoz. Pedig az olvasó az ilyen regényekről már sokat tud. De ne menjünk előre.

Jurij Lotman szerint például (aki a szemiózist fontos nyelv- és világteremtő ügynek tartotta, ld. Kultúra és robbanás című művét) a kultúra is tud robbanni. Méghozzá akkor, ha a világ úgy lesz nyelvvé mondjuk egy irodalmi műben, hogy a konkrét technikai változások nyomot hagynak az irodalom nyelvén, s ez utóbbi radikálisan megváltozik, megújul. A robbanás az Esővárosban éppúgy a cselekmény része, mint ahogy metaforikusan értendő; fordulópont, a mű ismétlődő esszenciája, s nem is annyira a játék részévé, mint inkább a tudatos írói munka eszközévé válik. A robbanás maga az írói bűvészmutatvány. Lotmannak már bebizonyosodott, hogy igaza volt, de az Esőváros, azt hiszem, csak részben teljesíti jóslatát.

A robbanás felől kapaszkodik természetesen az elbeszélőnk, Imre, aki ekkor még kisfiú, de már omnipotens, s aki nem (Bánki) Évi, a szerző. Mert Évi Imre unokája, mint kiderül a mű végén, aki szintén regényt ír. Ám amit itt olvasunk, az Imre műve, Évi művére igazából nem derül fény. Csak a végén lesz világossá, hogy ketten dolgoznak egy könyvön, helyesebben fejezeteket írnak saját családjuk, a Tormák és a Bujdosók életéről. "Bánki Éva” a könyv szerint egy egyetemista lány, aki meglátogatja nagyapját, mert anyagot gyűjt a regényíráshoz. Csakhogy, és ez kisebb következetlenségnek is hathat akár, Bánki Éva az Esőváros szerzője, ez áll a címlapon, sőt egy fényképet látunk a hátsó belső borítón. (Persze eddig ismeretlen, elsőkötetes szerzőről van szó.) Imre és Évi viszonya tehát épp fordított, mint ahogy a regény mondja nekünk, ugyanis Évi hozza létre (teremti meg) Imrét. A már említett betéttel (Gloria mundi II.) persze fel is számolja beszélőjét (Kertész Imre Felszámolásához hasonlóan, ahol valóban kibogozhatatlan paradoxonná válik írás, valóság és fikció viszonya), a játék erőtlen marad, hiszen a kislány, "Évi” nem lehet birtokában annak a tudásnak, amit Imre emlékezete ír meg nekünk.

Felmerül tehát, ki beszél, kié a hang? De nem az ismert kérdés vetődik fel, hanem az, hogy valóban cselről volna-e szó, s amennyiben igen, indokolt-e a cselszövés? Kissé szkeptikus maradok. Nem biztos ugyanis, hogy a sok írói fogás az Esővárosban a mű javára válik. Hiszen az említett példánál maradva, a regényt Imre beszéli el nekünk, sőt a betéteket, naplókat, verseket, eseményeket is ő kommentálja. "Évi” nem szólal meg, csak Imrén keresztül, Éva tehát a mű szerint nem maradna más, mint egy családfa-leágazás a könyv borítójának ágrajzán. A nyelv tehát Imre nyelve. A mű pedig Bánki Éva alkotása, Imre az ő fiktív figurája.

Azt hiszem, Bánki Éva könyvének erénye máshol keresendő, mint posztmodoros játékaiban. Ereje épphogy a férfi nyelvének teremtő ereje lesz. Az Esőváros Imre dilettáns logikáján belül gördülékeny mű, semmiképp nem akar utánzó lenni, mondataiban minden modorosságot kerül. A nőies beszédet Bánki Éva Imréje szerelmeire, Lilire, Ancira, Böbére és spiritiszta médiumaira hagyja, anyjára és Brenner Mariskára. A könyv legszebb "nyelvi” gesztusai e nők megteremtése. Kevés olyan mű létezik női szerzőtől, ahol ennyire paródia lesz maga a nő, és olyan árnyaltan jelennek meg a különböző női figurák, hogy valóban felmentődik a könyv a női írás vádja, egyoldalúsága alól. Azt hiszem, a paródia különbözteti meg ezt a könyvet Rakovszky Zsuzsa vagy Bódis Kriszta regényeitől is. (Ami lélektanilag persze lehet hátránya is, de ez más kérdés.)

Tehát végig egy férfi beszél, egy egész századot beszél el (már csak ezért sem tud Orlando módjára nemet váltani, Imre nem lehet Évi). Torma Imre magányosan öregszik meg, s talán legnagyobb bánata, hogy néhány kalandján és egy rövid házasságán kívül nem igazán tudott a nők nyelvén szólni. Imre ezért inkább megfigyelő, s akár egy interjúalany, amolyan közlőként funkcionál Bánki Éva számára. Imre Éva médiuma, aki így, ezúton lehetőleg mindent be akar építeni művébe, amit a Csallóközről, a háborúkról, a spirituális babonákról, a technikai fejlődésről és a kitelepítésekről talál. S valóban sok találat van a könyvben. Van, ami érdekességszámba megy, anekdota lesz, s van, ami igazi archiváris emlékezetté áll össze. De vannak a könyvben (sajnos) unalmassá váló, elnyújtott "közlések”, amelyek inkább mozaikszerűvé teszik az eseményeket, és nem segítik, sőt hátráltatják a "családregény” megírását. A családtagok – persze ez is talán a vállalt paródia része - inkább marionettfigurákká válnak, s kevésbé maradnak a könyvben emberek. Pedig a kultúra szerves része az ember. Különben nincs hiány a robbanás után. Furcsa számomra az is, hogy mindez nem azért történik így a könyvben, mintha rejtélyes akart volna maradni elbeszélőnk, mert másrészről épphogy mindentudó és cinikus a nézőpontja. Imre kiváló rétor, különösen felütései, sommázó mondatai nyűgözik le az olvasót, ám sokszor felszínesek maradnak megfigyelései, mikszáthian anekdotikus, de nem mikszáthian körültekintő vagy metaforikus; sőt, ahogy Imre maga is sejteti, ő nem elég tehetséges író. Ezért hasonlít műve pikareszk elbeszélésre, s nem egy jól formált családregényre. Tény, hogy ez menti meg mind őt, mind szerzőjét egy komolyabb mű megírásától. Csakhogy a könyv belső logikája okosabb, minthogy menteni kellene bármit is!

Imre lúzer, az Esőváros egy lúzer műve. Torma Imre megannyi csele rejlik a könyvben, melyekre, sajnos, mindig fény derül, mert Imre nem jó író, ez pedig őt, mármint Bánki Éva hősét fogja igazolni. Innen nézve pedig már jól látható, hogy nagyon tudatos regényről van szó, belső logikája ellenére mondhatnánk rá: igazi remekmű. Valóban benne van mindaz, amit a fülszöveg - egyébként kissé sommázóan - Márquez, Závada és Darvasi ízeinek nevez. Mondjuk én inkább mondtam volna Talamon Alfonz nevét. Csakhogy Bánki Éva nem egyszerűen Márquez, Závada vagy Darvasi. Még az a szerencse, hogy nem az. Hanem önálló író(nő). Van saját tudása, témája, írói eszközei és még saját szemléltető nyelve is; vagy ami még fontosabb, van tudatos és rafinált elbeszélője könyvének; igaz, annak meg van egy kissé bugyuta elbeszélői világa, amit hol nyersen, hol sután és önmagát leleplezően vagy felszínesen nyújt át az olvasónak. Tehát a lerobbant életnek és az elúszott Esővárosnak még akkor is van emancipált elbeszélője, ha az néhol kissé áttetszően tálalja rejtélyeit. Az Esőváros szerzőjének konyhájában önálló ízek vannak. Bánki Éva pedig nem epigon.