hirdetés

Robert Menasse: A főváros – Prológus

2018. május 6.

Éppen végiggondolta az életét, a véletleneket, amelyek következtében ő, osztrák parasztok gyermeke most Brüsszelben él és dolgozik, olyan hangulatban volt, amelyben amúgy is minden őrültségnek és idegennek tűnt, de az, hogy lent a téren szabadon rohangáljon egy disznó, őrültségnek is sok volt, csak képzelete tréfája, emlékei kivetülése lehetett! – Robert Menasse A főváros című regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Prológus

Ott szalad egy disznó! David de Vriend akkor látta meg, amikor kinyitotta a nappali ablakát, hogy tekintetével még egyszer végigpásztázza a teret, mielőtt egyszer s örökre elhagyja ezt a lakást. Nem volt az az érzelgős fajta. Hatvan évig lakott itt, hatvan évig ezt a teret látta az ablakából, és most lezárja ezt a fejezetet. Ennyi volt. Ez volt a kedvenc szavajárása – bármit mesélt, állított, mondott is, két-három mondat után az következett, hogy: „Ennyi volt". Számára ez a fordulat volt élete minden egyes momentumának, minden egyes szakaszának egyetlen legitim összefoglalása. A költöztető cég már elszállította azt a néhány ingóságát, amit magával akart vinni az új lakásba. Ingóság – érdekes szó, de hidegen hagyta. Aztán jöttek a lomtalanító cég emberei, és elvittek mindent, nem csak azt, ami mozdítható, hanem azt is, ami nem, mindent az utolsó szögig kitéptek, leszereltek, szétszedtek és elszállítottak, míg a lakás – ahogy mondani szokás – „seprűtiszta" nem lett. De Vriend főzött magának egy kávét, amíg még ott volt a tűzhely és a kávéfőzőgép, nézte a szállítókat, és igyekezett nem a lábuk alatt lenni, még sokáig szorongatta a kezében az üres kávéscsészét, majd beledobta egy szemeteszsákba. Aztán a szállítók elmentek, a lakás üres lett. Seprűtiszta. Ennyi volt. Még egy utolsó pillantás az ablakból. Nem volt semmi odalent, amit ne ismert volna, és most el kellett költöznie– mert most más idők jártak –, és most meglátta... tényleg: odalent-egy disznó szalad! Brüsszel kellős közepén, a Sainte-Catherine negyedben. A Rue de la Braie felől jöhetett, végigfutott az építkezés kerítése mellett, de Vriend kihajolt az ablakon, és látta, ahogy a disznó a Rue du Vieux Marché aux Grains sarkán befordul jobbra, és néhány járókelőt kikerülve kis híján-kirohan egy taxi elé.
Kai-Uwe Frigge a hirtelen fékezéstől előrebukott, majd visszahuppant az ülésre. Vágott egy grimaszt. El fog késni. Ideges lett. Mi van már megint? Valójában még időben volt, csak ha találkozott valakivel, mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érkezzen, különösen esős napokon, hogy a mosdóban még gyorsan rendbe hozhassa magát, megfésülje vizes haját és megtörölje bepárásodott szemüvegét, mielőtt megérkezne, akivel találkozik. Egy disznó! Látta, monsieur? – kiáltotta a taxisofőr. Kis híján a kocsi elé ugrott! Előrehajolt, a kormány fölött: Ott! Ott! Látja?

Most már Kai-Uwe Frigge is látta. Keze fejével letörölte az ablakot, a disznó most elfutott mellettük, az állat vizes, piszkos-rózsaszín teste megcsillant az utcai lámpák fényében. Megérkeztünk, monsieur! Közelebb nem mehetek kocsival. Nahát, még ilyet! Hogy egy disznó rohanjon az ember kocsija elé! Csak annyit mondhatok, hogy malacunk volt!

Fenia Xenopoulou ott ült a Menelas étteremben, a térre néző nagy ablak melletti első asztalnál. Bosszankodott, amiért túl korán érkezett. Nem vall nagy magabiztosságra, hogy ő már ott ül és vár, amikor a férfi megérkezik. Ideges volt. Félt, hogy az eső miatt dugó lesz, úgyhogy túl sok időt szánt az útra. Előtte már a második pohár úzó. A pincér olyan idegesítően dongta körül, mint egy darázs. A nő a pohárra meredt, uralkodnia kellett magán, hogy ne nyúljon hozzá. A pincér most egy kancsó friss vizet tett elé. Aztán egy kistányéron olajbogyót hozott – és azt mondta: Egy disznó!

Tessék? Fenia felnézett, és látta, hogy a pincér szinte megbabonázva bámulja a teret, és ekkor ő is meglátta: a disznó az étterem felé futott, mulatságos ügetéssel, rövid és előre-hátra lendülő lábaival kerek, nehéz teste alatt. Először kutyának nézte, egy olyan undorító dögnek, amilyet az özvegyasszonyok szoktak dagadtra hizlalni – de nem, ez tényleg disznó volt!

Mintha képeskönyvből lépett volna elő, az orrát, a fülét vonalaknak, körvonalaknak látta, ahogy a disznót szokták ábrázolni a gyerekeknek, ez viszont úgy nézett ki, mintha egy gyerek-horrorkönyvből ugrott volna elő. Nem vaddisznó volt, hanem egy mocskos, kissé megzavarodott, kissé fenyegető, de egyértelműen rózsaszínű házisertés. Az ablakon patakokban folyt le az esővíz, Fenia Xenopoulou elmosódottan látta, ahogy a disznó néhány járókelő előtt hirtelen megtorpan, kurta lábát kinyújtva csúszkál egy darabig, oldalra veti magát, megroggyan, aztán újra visszanyeri egyensúlyát és elüget, vissza, a Hotel Atlas felé. Ebben a pillanatban hagyta el a szállodát Ryszard Oswiecki. Már amikor kilépett a liftből és áthaladt az előcsarnokon, a fejére húzta dzsekije kapucniját, majd kilépett az esőbe, sietős, de nem túl gyors léptekkel, mert nem akart feltűnni. Az eső kapóra jött: kapucni, sietős léptek, az adott körülmények között teljesen normális, nincs benne semmi feltűnő. Senki sem vallhatja majd később, hogy látott egy menekülő férfit, körülbelül ennyi és ennyi éveset, kábé ilyen és ilyen magasat, a dzsekije színe pedig – természetesen azt is tudja... Gyorsan elindult jobbra, ekkor izgatott kiáltozást, visítást és zihálást hallott. Megtorpant, hátranézett. És észrevette a disznót. Nem hitt a szemének. A szállodabejárat előtti teret szegélyező kovácsoltvas oszlopok között ott állt egy disznó, leszegett fejjel, mint egy támadni készülő bika, volt benne valami nevetséges, egyszersmind fenyegető. Mindenesetre teljes rejtély, hogy került oda az a disznó, mit keresett ott. Ryszard Oswieckinak az volt a benyomása – legalábbis amennyire képes volt átlátni –, hogy a téren megdermedt és megfagyott az élet, az állat apró szemében tükröződtek a szálloda homlokzatának neonfényei – ekkor Ryszard Oswiecki futásnak eredt! Jobbra szaladt, még egyszer hátranézett, a disznó fújtatva felkapta a fejét, néhány lépésnyit hátrált, megfordult és keresztülrohant a téren, át a De Markten flamand kulturális központ előtti fasor felé. A járókelők, akik szemtanúi voltak a jelenetnek, a disznót figyelték, nem a kapucnis férfit – és ekkor Martin Susman is meglátta az állatot. Susman az Atlas szálló melletti házban lakott, éppen ebben a pillanatban nyitott ablakot, hogy kiszellőztessen, és nem hitt a szemének: jé, ez pont olyan, mint egy disznó! Éppen végiggondolta az életét, a véletleneket, amelyek következtében ő, osztrák parasztok gyermeke most Brüsszelben él és dolgozik, olyan hangulatban volt, amelyben amúgy is minden őrültségnek és idegennek tűnt, de az, hogy lent a téren szabadon rohangáljon egy disznó, őrültségnek is sok volt, csak képzelete tréfája, emlékei kivetülése lehetett! Figyelt, de már nem látta a disznót.

A disznó a Sainte-Catherine-templom felé futott, átkelt a Rue Sainte-Catherine-on, balra tartva kitért a templomból kijövő turisták elől, elhaladt a templom előtt, és a Quai aux Briques felé rohant, a turisták nevettek, a zaklatott és a kimerültségtől már-már összeeső állatot a folklór részének, valami helyi specialitásnak gondolták. Akadtak olyanok is, akik később az útikönyvben keresték a jelenség magyarázatát. Végtére bizonyos ünnepeken a spanyolországi Pamplonában is bikákat hajszolnak végig az utcákon. Lehet, hogy Brüsszelben disznókkal csinálják ugyanezt? Ha az ember olyan helyeken találkozik felfoghatatlan dolgokkal, ahol a legkevésbé sem várja, hogy mindent megértsen – ettől vidám az élet!

Gouda Mustafa ebben a pillanatban fordult be a sarkon, és majdnem összeütközött a disznóval. Majdnem? Nem ért hozzá, vagy mégis, nem súrolta a lábszárát? Egy disznó? Gouda Mustafa pánikba esett és félreugrott, elveszítette egyensúlyát és elesett. Most ott fetrengett egy pocsolyában, de a legrosszabb nem is a csatorna mocska volt, hanem az, hogy hozzáért már ha tényleg hozzáért – egy tisztátalan állathoz, és úgy érezte, beszennyeződött tőle.

Ekkor meglátott egy felé nyújtott kezet, és egy arcot, egy idősebb úr szomorú, aggódó, az esőtől csuromvizes arcát, az öregember úgy nézett ki, mintha sírna. Az illető Alois Erhart professzor volt. Gouda Mustafa nem értette, mit mond, az egészből csak az „okay" szót értette.

Okay! Okay!, mondta Gouda Mustafa.

Erhart professzor folytatta angolul, elmondta, hogy aznap már ő is elesett, de zavarában „fell" helyett azt mondta, „failed". Gouda Mustafa nem értette, és még egyszer azt mondta: „okay".

Ekkorra már villogtak a kék fények. A mentők, a rendőrök. Az egész tér kék fényben villódzott, vibrált, remegett. A rohamkocsik szirénázva száguldottak a Hotel Atlas felé. Az ég Brüsszel felett tette a dolgát, zuhogott az eső. Úgy tűnt, mintha kéken csillogó cseppekben esne. Mindehhez még egy erős széllökés is jött, amely egyik-másik járókelő kezéből kitépte és kifordította az esernyőt. Gouda Mustafa megfogta Erhart professzor kezét, és hagyta, hogy a professzor felsegítse.

Gouda Mustafát az apja óva intette Európától.

Győri László fordítása

Robert Menasse új regénye 2017-ben megkapta a német irodalmi életben minden évben a legnagyobb izgalommal várt Német Könyvdíjat.
A könyv szereplői Európa különböző országaiból származnak, különböző mentalitású, társadalmi és kulturális hátterű emberek, van köztük hideg, számító karrierista, lelkes idealista, pragmatikus gondolkodású szakember, cinikus gazember, gyilkológép és széplélek, görög, angol, német, vallon és flamand, lengyel és magyar, keresztény és zsidó. Személyes történetük, előtörténetük, sorsuk alakulása, eltérő mentalitásuk és kultúrájuk megerősíti vagy éppen kioltja szándékaikat. Így működik a világ, és így működik benne Európa, benne az Európai Unió. A rá jellemző szarkazmussal, iróniával, ugyanakkor végtelen komolysággal megírt művében Menasse egy korszak végét írja le, egy olyan Európáét, amelyben annyi jó történt, amely annyi reményt és biztonságot adott, és amelynek szétverése éppen most zajlik. Ha nem vigyázunk.
A Német Könyvdíj zsűrijének döntése vitathatatlan, remekművében a bécsi születésű szerző, a német nyelvű irodalom jelentős mestere teljesen új műfajt teremtett: az európai regényt.

Robert Menasse: A főváros, Geopen Könyvkiadó, 2018, Győri László fordítása, 398 oldal, 4500 Ft – Portréfotó: Kis Norbert.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.