hirdetés

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

2015. január 7.

Itt van például William Shakespeare. Elmondok róla mindent. Mindazt, amit ildomos tudni Shakespeare-ről. Mr. William Shakespeare-ről. És ha már itt tartunk, elmondom azt is sorra, amit nem ildomos tudni róla. Hogy hol járt és mikor. Hogy mi volt ő és mivégre. – Robert Nye Gondolat Kiadónál megjelent, A néhai Mr. Shakespeare című művéből olvashatnak részletet, Bényei Tamás fordításában.

hirdetés

Itt van például William Shakespeare. Elmondok róla mindent. Mindazt, amit ildomos tudni Shakespeare-ről. Mr. William Shakespeare-ről. És ha már itt tartunk, elmondom azt is sorra, amit nem ildomos tudni róla. Hogy hol járt és mikor. Hogy mi volt ő és mivégre. És ez nem minden: emellett megválaszolok olyan kérdéseket is, amelyek talán már régóta nem hagyják nyugodni önöket, nyájas olvasók. Mint például azt, hogy ki volt a szonettek Sötét Hölgye. És hogy Shakespeare miért csak a rosszabbik ágyát hagyta a feleségére. Vagy hogy igaz-e, hogy halálakor pápista volt, életében meg szodomita. Vagy hogy mi okból vésetett átkot a saját sírjára. Mindezekre a kérdésekre – és még ki tudja, hányra – megtalálják a választ az itt következőkben. De jobb lesz, ha az elején kezdjük, amíg még lehet.
Hogy én ki vagyok? Rögvest elárulom, kedves olvasó. A nevem Robert Reynolds alias Pickleherring, mesterségemre nézve pedig csepűrágó volnék, és csak a színtiszta igazat mondom, amikor azt állítom, hogy ifjúkoromban felettébb közeli ismeretségben voltam a mi híres-neves Mr. Shakespeare-ünkkel. Játszottam a darabjaiban. Ismertem a rigolyáit. Amikor ő Oberont játszotta, én Puckot. Amikor ő Prospero volt, én Ariel. Alvajáróként mostam kezeimet, mint a skótok királynője. Mit ne mondjak, Mr. Shakespeare egyszer – a Blackfriars színházban történt – még a sapkámat is telerókázta. Igen, hölgyeim és uraim, szerettem azt a szeretnivaló gazfickót.
Mire végzek majd, kegyelmeteknek is muszáj lesz elismerniük: nem hord a föld a hátán olyan embert – sem férfit, sem nőt –, aki az öreg Pickleherringnél többet tudna a néhai Mr. Shakespeare-ről.
Arra például, amikor először pillantottam meg a drága jó Shakespeare-t, még most is olyan tisztán emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Olyan kalap volt rajta, amit copataine-nek neveztek. Ha még nem töltötték be az ötvenet, sosem hallottak ezekről a fejfedőkről. Pedig jófajta kalapok voltak. Akkoriban még jófajta kalapokat hordtak, és jófajta rímeket faragtak. Ez a copataine kalap magas és csúcsos alkotmány volt, formára pont olyan, mint egy cukorsüveg. Vannak, akik szerint igazából copotnik a neve, és a hollandusoktól származik. Én a magam részéről engedelmükkel copataine kalapnak nevezem a copataine kalapot. És elárulom, hogy Mr. Shakespeare is így nevezte. Sose hallottam tőle olyasmit, hogy a kalapja Hollandiából érkezett. Antonius és Kleopátra tragikus históriájában szerepel is a copataine szó. Azt a szerepet, barátaim, mármint a Kleopátráét, Shakespeare eredetileg az önök alázatos szolgájának írta. Én magam soha nem viseltem copataine föveget, de abban az időben, amelyről most szó van, még csak afféle ifjonc voltam.
Azokban a távoli, ámde feledhetetlen időkben egy agyagból és vesszőfonadékból tapasztott viskóban éltem Cambridge város északi kapujának tőszomszédságában. A viskó épp egy lápvidék mellett állt. Apátlan-anyátlan árva lévén két nővér viselte gondomat: Meg és Merry Muchmore, a két pofaszakállas szűz; vénlány mindkettő, hosszú orruk mintha csak arra szolgált volna, hogy mindenütt kiszimatolják a gonosztevőket.
Mindkét asszonyság kedvét lelte benne, ha a csupasz fenekemet náspángolhatta, miközben a másikuk figyelt. Alighanem azt szerették nézni, amikor megkeményedett az aprócska mozsártörő a lábam között. Meg ölének édesgyökér-illata volt, Merrynek viszont sehogy sem lehetett a kedvében járni. Gyermekkoromban alaposan kiporolták az irhámat, annyit mondhatok.
Ez a két vészbanya az ájtatosságnak és a jócselekedeteknek szentelte egész életét – márpedig mindketten jó sokáig húzták –, és mondhatom, hogy nálam, a pap fattyának fattyánál, aki gyóntatószékben fogant és temetőben született, aligha lehetett nemeslelkűbb cselekedetük. De komolyan: szolgálhat-e bármi is nemesebb célt, mint Pickleherring?
Posztumusz gyerek voltam. Apámról csak annyit árult el anyám, hogy hatalmas szája volt: még az öklét is el tudta tüntetni abban a barlangmélyben. Hogy milyen gyakran szórakoztatta anyámat ezzel a produkcióval, arról nincs tudomásom. Csak azt tudom, hogy a szájába tudta dugni az öklét, meg azt, hogy nem hagyták teljesen hidegen az okkult tudományok. Ezt az érdeklődését nem örököltem.
Nehogy félreértsenek, kedves olvasóim. Nagyon is hiszek a kísértetekben és a látomásokban. Csak azért fohászkodom, hogy nekem ne kelljen látnom őket.
Hétéves voltam, amikor meghalt az édesanyám. Anyám illatában keveredett a tej és a bundában sült nadálytő. A kandalló mellett mondott nekem meséket. Az ő édes ajka mesélt nekem először Rongyoskáról, Tirpe-Törpe-Gyurkáról, Jackről és az égig érő paszulyról. Énekelt is nekem az édesanyám – csupa régi angol dalt.
Emlékszem, hogy valahányszor álomba akart ringatni, mindig ugyanazt a balladát énekelte nekem, a Kicsi Pollyt. De aztán elragadta őt a láz, és vége lett a muzsikának. Az ágyam a zsúptető alatt volt, és csak kötélhágcsón lehetett felmászni rá.
Azelőtt soha senki nem méltatott a figyelmére, aki copataine kalapot viselt. Mr. Shakespeare magas volt és sovány; abban a süvegben maga volt a megtestesült tekintély. Párnázott selyemujjast viselt, olyan zöldet, mint a libafos, hozzá szürke bársonyharisnyát és skarlátvörös köpenyt. Ne higgyenek azoknak, akik szerint nem volt megrögzött piperkőc.
Első találkozásunk színhelye a Kiskakashoz címzett fogadó udvara volt. Finoman szemerkélt az eső, mintha fény hullana az égből. Istenem! Hetven év távolából olyan, mint egy álom!
Hadd áruljak el valamit, amit máshonnan aligha tudhatnának meg. Mr. William Shakespeare cseppet sem bánta, ha esett az eső. Csak ült ott a nyiladozó eperfa alatt a Kiskakas hátsó udvarának kellős közepén. Térdére damasztkendőt terített, kezében parányi ezüstkés: ezzel nyitotta fel az osztrigákat.
Ami pedig engem illet, nos, én azért másztam fel a vörös téglafal tetejére, hogy szemmel tartsam Mr. Shakespeare-t. A barátaim hecceltek fel. Egyikük azt állította, hogy a kalapos férfi walesi illetőségű, ráadásul alkimista. Azt mondták, ért az aranycsináláshoz, és repülni is tud. Azt mondták, azért jött Cambridge-be, hogy vért szerezzen a lámpásába. Úgy tettem, mintha nem érdekelne. A varázstudományára nem voltam kíváncsi, de nem volt apám.
– Pickleherring megint megkergült! – fújták a pajtásaim.
Aztán mind elszaladtak, engem pedig ott hagytak egyedül a fekete mágussal.
Mr. Shakespeare biztosan észrevette, hogy figyelem. Mégis azt hiszem, egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét az osztrigákról.
Amikor megszólalt, a hangja lágy volt és simogató, de olyasfajta lágyság volt benne, amire muszáj volt odafigyelni; mint a teorba hangja.
– Fiam – szólalt meg váratlanul.
Kis híján leestem a falról. Aztán mégis válaszoltam inkább.
– Igen, uram?
Reszkettem, mint a nyárfalevél.
– Mondd utánam, fiam – folytatta. – Félek, de már csak ráadom fejem.
Hát ez meg miféle varázsige?
Néztem Mr. Shakespeare-t.
Ő felemelte a tekintetét az osztrigáiról, és engem nézett.
Volt valami a tekintetében, ami miatt muszáj volt őt komolyan vennem. Egy csapásra megfeledkeztem mindenféle varázsigéről, és elismételtem, amit mondott. Nem cifráztam. Nem hinném, hogy igazán jól csináltam, de nagyjából úgy ismételtem utána, ahogy ő mondta, vagyis könnyedén, nyelvemet pergetve; nem artikuláltam túl, és nem ágáltam közben.
Később megtudtam, hogy Mr. Shakespeare pont így szerette. Soha nem állhatta a ripacskodást. Az igazat megvallva azelőtt soha nem szerepeltem még, így aztán nem tudtam, hogy gyatrábban is lehetne csinálni. Egyébként pedig valóban féltem, ami nagyban megkönnyítette, hogy átérzéssel mondjam.
Úgy tűnt, a produkcióm elnyerte Mr. Shakespeare tetszését.
Még meg is süvegelt.
– Jó volt – mondta. Aztán: – Jól van, fiam. Aztán kisvártatva megint: – Jó fiú. – Ezzel fejezte be.
Lenyelt egy osztrigát.
– Mondd utánam ezt! Most pedig ezt!
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ma már nem emlékszem mindarra, amit Mr. Shakespeare aznap elismételtetett velem. Csak ült ott, és egyik osztrigát nyelte a másik után, miközben én szavaltam. Néha megszólalt, hogy „Jól van”, máskor annyit mondott, hogy „Jól van, fiam”, egyszer megismételte, hogy „Jó fiú”, de sokszor nem mondott semmit, csak megtörölte a száját a kendőjével.
Arra viszont emlékszem, hogy a végén megénekeltetett.
Én meg leültem a fal tetején, és énekeltem Mr. Shakespeare-nek.
Akkoriban jó hangom volt.
Elénekeltem neki a Kicsi Polly balladát.
Esett a mézédes eső, a vízcseppek végigcsorogtak az arcomon, én meg csak ültem ott a lábamat lógázva, és énekeltem a Kicsi Pollyt, amit valaha édesanyám énekelt nekem.
Mr. Shakespeare nemcsak a fülével figyelt, de a szemével is.
Miután befejeztem, bólintott, majd háromszor összeverte a tenyerét.
Ez volt az első eset, hogy valaki megtapsolt.
Aztán – Mr. Shakespeare útmutatását követve – leugrottam a falról.

(…)

Az első szerep, amelyet Mr. Shakespeare keze alatt játszottam a londoni színpadokon, az ifjú Arthur herceg volt a János király élete és halála című darabban. Ezért kérte, hogy azt mondjam: Félek, de már csak ráadom fejem. Ezt mondja az a szegény fiú, mielőtt kiugrik a vártoronyból, ahol bezárva tartják; halálra zúzza magát.
Amikor a vörös téglafalról leugorva földet értem a Kiskakas fogadó hátsó udvarán, Mr. Shakespeare abbahagyta az osztrigaevést, majd kikérdezett, hogy mi a nevem, hol lakom, és kinek a fia vagyok. Én pedig meséltem neki a zsúptető alatti rozoga ágyról és apátlan árvaságomról.
Amikor az apákat említettem, megláttam az arcán patakzó könnyeket. Azt hittem, esőcseppek.
– Jaj, szegény kis Hamletem! – sóhajtott Mr. Shakespeare.
Én meg, amilyen ütődött voltam, utánamondtam.
Mr. Shakespeare arcát elfutotta a pír: egy szempillantás alatt olyanná vált, mint egy bíbor rózsa. Könnyeivel küzdve, haragosan pislogott felém. Szerintem azt hitte, hogy kigúnyolom. Aztán valószínűleg rájött, hogy szavait elismétlendő szereprészletnek hittem. Orrát bal hüvelykujja és mutatóujja közé fogta, s közben egy pillanatig a fejét rázta. Amikor újra rám nézett, már kitisztult a tekintete.
– Aztán tökéletes-e a hallásod? – kérdezte.
– Tökéletes bizony – feleltem. (Nem mondtam igazat.)
Ekkor Mr. Shakespeare megfogta a kezem, és – mosolytalan arccal – megígérte, hogy ha vele tartok Londonba, és belépek a társulatába, belőlem is olyan színészt farag majd, mint amilyen ő.
A torkomban dobogott a szívem. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen egy egész hüvelykkel magasabb lennék.
Namármost, kedveskéim, csodálkoznék, ha nem Arthur herceg szerepének lenne köszönhető, hogy Mr. Shakespeare felfigyelt rám, és az az ötlete támadt, hogy felfogad színésznek.
Azt hiszem, talán a fiát juttattam eszébe.
Tudják, aznap épp a fülescsizmám volt rajtam. Első találkozásunk idején mindenki ilyen csizmát akart magának. Puha bőrből készült, ami elvált az ember lábszárától, és lefittyedt, mint valami rojtos szegély. Alighanem a fülszerű szegély miatt nevezték fülescsizmának.
De ez most mellékes. Később megtudtam, hogy a halálos ágyán a kis Hamlet Shakespeare is ilyen csizmáért könyörgött. Tizenegy éves volt. Mrs. Shakespeare maga mondta el nekem, hogy amikor megvette a csizmát, a kisfiú már a haláltusáját vívta. Egyszer sem volt rajta.
Nem kizárt, hogy a fülescsizmám keltette fel Mr. Shakespeare érdeklődését.
Jó, jó (kérdezhetik), de mi köze van mindennek a másik fiúhoz, a János király Arthurjához?
Engedelmükkel elmesélem.
A kis Hamlet nem sokkal azelőtt halt meg, hogy Mr. Shakespeare és én először találkoztunk. Azt hiszem, azon a cambridge-i napon Mr. Shakespeare a fejében még mindig a János királyt írta, de egészen biztos, hogy a saját fiára gondolt, amikor a harmadik felvonás negyedik jelenetében Constantia királynő az alábbi sorokban siratja Arthur fiát:

Búm tölti bé távol fiam helyét,
Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
Felölti kedves arcát, szavait
Ismétli, minden tagja kellemét
Eszembe hozza, és üres ruháit
Növendék termetével tölti be:
Van hát szeretni ezt a bút okom.

Természetesen tévedhetek. Azáltal, hogy összekapcsolom ennek a monológnak a születését mindazzal, amit Mr. Shakespeare érezhetett a fia – az egyetlen fia – halála után, talán elvitatom tőle a képzelőerejét, de legalábbis megsértem őt. Az is lehet, hogy teljesen félreismerem vagy félreértem a költők elméjének működését, ahogyan feldolgozzák mindazt, ami történik velük.
Bevallom, soha nem tudtam összeszedni a bátorságomat, hogy nekiszegezzem a kérdést Mr. Shakespeare-nek. De tisztán emlékszem egy éjszakára, amikor a Sellőben elszavaltam az érzelmes sorokat, amelyeket Mr. Shakespeare Constantia királynő szájába adott; utána kifejtettem az elméletemet, és megkérdeztem a többi drámaíró véleményét.
Mr. Beaumont azt mondta, igazam van, és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.
Mr. Fletcher azt mondta, tévedek, és hozzátette, hogy a feltételezésem szívtelenséggel vagy a képzelőerő hiányával vádolja Mr. Shakespeare-t, vagy mindkettővel egyszerre, és csak arra jó, hogy ebből is kiderüljön a saját középszerűségem.
Mr. Ben Jonson egy szót sem szólt, csak jókorát böfögött, majd felém hajított egy borostömlőt.
A tömlő természetesen üres volt.

(…)

Tizenhárom éves voltam azon a réges-régi nyáron, amikor először találkoztam Mr. Shakespeare-rel, majd debütáltam a londoni színpadon. Most 81 éves vagyok, vagy talán 82, esetleg 83. Nem emlékszem, és nincs is jelentősége. Egyébként sem biztos, hogy ilyen öreg vagyok. Lehet, hogy tizenhárom éves fiú vagyok, aki 83 éves maszkot hord. Néha legalábbis így érzem. Gondolják csak meg: hány évesnek hinnék magukat, ha nem tudnák a korukat?
Most mindenesetre itt vagyok: töpörödött, viharvert kis majom, piros pamut hálósipkában.
S hogy mit láttam, amikor utoljára néztem a tükörbe?
Nyomorult kis manót láttam, két beesett szemgödröt, repedezett bőrt, kiálló járomcsontot.
Petyhüdt és duzzadt ajkú vén bohócot. Beteges arcot láttam, aszott csirkenyakat.
Van, hogy álszakállt viselek, ma azonban nem. Az ember nem ragaszt álszakállt, amikor William Shakespeare Életét írja. Viszont hegyes a fülem, és hosszú, hegyes orrú papucsot hordok, amely elöl felkunkorodik. A köldök alatt kidomborodik a hasam. Valamikor képes voltam behúzni, mint mindenki más, de ez már régen volt. A férfiasságomat csak akkor látom, ha előregörnyedek. Talán már egy éve is megvan, hogy utoljára vettem a fáradságot.
Ha még mindig lenne tükröm, vajon mit látnék benne? Fehér férget, semmi mást.
De elég is ennyi a képzeletem szülte tükrökről. Nagyapám, a püspök mondogatta, hogy aki sokat nézegeti magát a tükörben, az előbb-utóbb belebolondul. Ezennel közlöm, uraim, hogy olyan témám van, amely beláthatatlanul hatalmas, és az nem én vagyok. Bizton állíthatom, hölgyeim, hogy már nem sokáig kell elviselniük kellemdúsnak korántsem nevezhető társaságomat.
Hadd fogalmazzam meg így: olyan ember vagyok, aki a Mr. Shakespeare-rel kapcsolatos történetek egész tárházát mondhatja magáénak. Ezer történetet tudok, hölgyeim. Ezeregyet, jó urak. És ha nincs ellenükre uraságotoknak, Pickleherring most elmeséli mindet egytől egyig.
Mesélek, hogy elámítsam mindannyiukat.
Mesélek, hogy életben maradjak, amíg ki nem fogyok a történetekből.
A történetek közül nem mind az enyém. Hogy mire gondolok? Elárulom: egy efféle könyvről nyugodtan elmondhatjuk, hogy sokáig készült, és hogy számtalan nemzőatya közreműködése segítette világra. Az én elmém pont olyan, amilyennek Mr. Shakespeare nevezte az ő Sötét Hölgyét. Öböl, ahol mindenki horgonyt vet, az egész kerek világ gyülekezőhelye és köztulajdona. Pedig mindent összevéve nem szajha vagyok, hanem a mi Shakespeare-ünk hűséges és igaz szolgája. Először a színpadon szolgáltam őt, a Curtainben és a Globe-ban. Az ő kedvéért most újra színpadra lépek. Ez a könyv az én színházam. És a darabnak még nincs vége.

Bényei Tamás fordítása

Mire végzek majd, kegyelmeteknek is muszáj lesz elismerniük: nem hord a föld a hátán olyan embert – sem férfit, sem nőt –, aki az öreg Pickleherringnél többet tudna a néhai Mr. Shakespeare-ről.

Egy londoni bordély manzárdszobájában egy öreg komédiás William Shakespeare első életrajzán dolgozik. Ki volna alkalmasabb erre a feladatra, mint ő, Robert Reynolds, alias Pickleherring, aki zsenge ifjúságától kezdve olyan fontos női szerepek első megformálója volt a Mester társulatában, mint Kleopátra, Júlia, Rosalinda vagy Lady Macbeth? És aki igen közel állt Shakespeare-hez, barátja, sőt tán szerelme volt?

Megtudhatjuk e könyvből, hogy milyen szerepet játszott Erzsébet királynő Shakespeare fogantatásában. Vagy hogy mivel foglalkozott Will, mielőtt drámaírásra adta volna a fejét. Avagy hogy kiről mintázta Falstaff alakját. És hogy ki(k) volt(ak) a szonettek titokzatos Fekete Hölgye(i). Meg hogy pontosan hogyan is halt meg Shakespeare, s melyek voltak az utolsó szavak, melyek elhagyták ajkát. Nem is beszélve egy teljes szonettről és elveszett drámarészletekről, melyek műveinek egyetlen kiadásában sem láttak még napvilágot. És sok-sok egyébről: mesékről, balladákról, dalokról, ízes káromkodásokról, mondókákról, szaftos pletykákról és bölcs elmélkedésekről.

Pickleherring írása rendkívül tudós mű, ugyanakkor rendkívül pajzán is; egyszerre a nagy drámaíró életrajza és egy cseppet sem szégyellős bohém önéletrajza. A Robert Nye életművét megkoronázó regény végtelenül összetett játék mindazzal, amit valaha írtak Shakespeare-ről, és mindazzal, amit Shakespeare valaha írt: komolytalan, szellemes, szókimondó és frivol, mélyen emberi és megindító szöveg, mely Bényei Tamás ihletett fordításában szólal meg magyarul.

„E könyv méltó párja Anthony Burgess Nem fénylik, mint a napjának. Színtiszta szórakozás.” (Kirkus Review)

„Fantasztikus, megindító, bizarr… Nye biztos kézzel eleveníti meg Pickleherring korának látványait, hangjait és nyelvezetét.” (Los Angeles Times)

Robert Nye (1939) angol költő, író, drámaíró, kritikus. Írországban él. Tizenhat évesen, miután első verse megjelent a London Magazine című lapban, otthagyta az iskolát; azóta írásaiból él. Második regénye, a Falstaff (1976) igen kedvező kritikai fogadtatásban és számos elismerésben részesült (többek között elnyerte a Guardian Fiction Prize-t). Nye gyerekeknek szóló könyvek, a BBC számára írt rádiójátékok és színdarabok mellett összesen kilenc regényt jelentetett meg, közülük ez idáig egy, a Faust (1980) volt olvasható magyarul.
Robert Nye egyedülálló jelenség a kortárs irodalomban. Munkái ahhoz a Rabelais-tól és Sterne-től James Joyce-on át vezető irodalmi hagyományhoz csatlakoznak, melynek meghatározó jellemzője a rendkívüli filológiai és történelemi tudásanyagot megmozgató, ugyanakkor szellemes, kegyetlenül ironikus, szókimondó és olykor a pornográfiáig pajzán szöveg.

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare, fordította: Bényei Tamás, Gondolat Kiadó, 2014, 450 oldal, 3990 Ft.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.