A tartalomból:

Vers : Meggyesi Péter, Móra Zoltán, Nemes Z. Márió,

Próza: Csigás Gábor, Fehér Csaba, Láng Zsolt, Mikó Csaba, Somogyi
György, Spielmann István, Uhrman Iván, Varga Illés

Képregény: Baranyai András, Dorcsinecz János, Gróf Balázs, Kárpáti
Tibor, Stark Attila, Szabó Balázs,

Illusztrációk: Benczúr Zsuzsa, Kis Róka Szabolcs, Györffy László,
Sirály Dóri, Szántói Krisztián, Stark Attila, Szöllősi Géza

Kritika: Bányai István, Györffy László

Galéria: Kárpáti Tibor

Lapterv: Stark Attila, Szöllősi Géza

 

 

Részletek:

 

 

 

Varga Illés

Zácher pincéje

Avagy a Kultusz misztériuma

részlet

Titkos rítusok

(Teleté)

3. Hangok

– Ez már az?

– Ki tudja?

– Mi ez a hulladékzörgés? Valami szeméttelep zajai?

– Tudod is te, mi a szemét, mi Fülöp?!

– Ja.

– A szemét szilárd települési hulladék. Tudtad?

– Hát, most már tudom. Ezt a részt valami ócska horrorfilmből vetted fel?

– Ö-őhm. Téves.

– Ahhoz képest…

– Vá’j ’e’ kicsit! Csönd! Ez egy kivételesen jó volt.

– Ez? Miért, mi a franc volt ez? Elnézést! Mi a csuda volt ez?

– Miér’?

– Elég gázos. Valami tizennyolc éven felülieknek balhéból való?

– Mondom, hogy saját ke…

– Ezt tekerd vissza! Ez mi volt?

– Mi?

– Ez a „ngflht”-szerű hang…

– Ez?

– Aha. Az eldugult mosogatót cseszteted a WC-pumpával?

– Ez? Ne röhögtess! Nem egészen. Kérsz füvet?

– Persze. Mi ez a fitymacsattogás?

– Te tiszta hülye vagy! Még hogy… Na jó! Ebből elég!

– Hé, most meg miért állítod le? Elég állatul szólt…

– Nem érted. Ez nem játék! Ez nem valami alternatív, kísérleti zene, hanem tanulmányanyag.

– Aha, a fitymacsattogás…

– Az épp táplálkozás volt!

– Mi? Blhögf…

– Basszus! Jézusom! Cseszd meg! Alig ittál valamit!

– Bröogáhr…

– Cseszd meg, haver, a perzsaszőnyegem!

– Bo… bocs… blhöghouághrh…

– Ilyen gyökeret! Idehány a szobámba, basszus! Hozok rongyot.

4.

Helyrajz

– Bocs, haver, igazán nem akartam.

– Felejtsd el! Úgyis visszaadom a lakásavatódon!

– Oké, megbeszéltük. Bár én nem fogok inni.

– Aha, azt jobban is teszed. Mindig ilyen könnyen feladja a szervezeted?

– Általában nem. Említettél valami füvet…

– Még csak az kéne!

– Jól vagyok, hidd el! Ráadásul, attól csak jobban lehetek, de komolyan!

– Jól van, majd legközelebb!

– Most mit rinyálsz… Á, sebaj! Azt hiszem, igazad van. Mára elég volt ebből! A lakásom még ott figyel. A bútorok lefedve nylonokkal, tiszta festék minden…

– Na ne siránkozz! Ha tudsz figyelni, mondanék valamit.

– Tudok. Azt hiszem…

– Jól van, mit mondtál, honnan is a nyelvtudásod?

– Hát, anyai részről félnémet vagyok. Az angol ráragad az emberre, az orosz kötelező volt…

– A latin meg az ógörög!

– Ja, a gimiben mindkettő kötelező volt két évig… A fontosabb élőket már tudtam, gondoltam mit veszíthetek, ha odafigyelek…

– Gimiben? Vannak még ilyen helyek?

– Nem is egy. Például Szentjakabkútkülsőn…

– Hol?

– Szentja…

– Az biztos nem metrómegálló. Hogy is lenne az? Úgyhogy nem is ismerem.

– Te pózoló! Az egy HÉV-megálló a Duna nyugati oldalán.

– Mi?

– Nem ismered Budát?

– Kit érdekel Buda? A jó öreg Pest az én otthonom! Ha már a hangokat nem bírja a gyomrod, tanulj egy kis helyrajzot! Biztos budai vagy, mi?

– Veszprémi. Amúgy tényleg Budán laktam; ez most baj?

– Az jó, hogy veszprémi vagy, de Buda nem kedvez. Ott minden olyan új, hogy szinte bűzlik a sekélyességtől.

– A Vár alatt húzódó alagutakra gondolsz, vagy a római kori romokra?

– Nagyon találó megjegyzés, de sajnos nem nyert! Habár…

– Habár…

– Ez az, megvan, jól figyelj!

– Mi az, újabb varázskönyv a Széchényi könyvtárból? Vajon mi lehet? Nagy, fekete kötet, olcsó könyvkötészeti technikákkal burkolva…

– Te még mindig részeg vagy. Túl sokat szippantottál a saját okádékodból, Fülöp. Zuhanj le alfába, tedd le magad az egyik fotelbe, aztán kagylózz a füleiddel, mintha csak itt volnál! És próbálj meg nem a padlóra hányni.

– Aha! Nem ez a baj. A hülye hangjaid nem mennek ki a fejemből. Azt hittem, csak én szortyogok, de most jövök rá, hogy azok visszhangzanak a fejemben. Á, engedj a mosdóba!

– Arra van.

– Most figyelsz vagy sem?

– Csupa fül vagyok!

– Szóval, aranyom, tudtad, hogy a kerület bérházainak, ezerháromszázötvenegy épületének mintegy hetven százalékát a századfordulón, húsz százalékát a Horthy-korszakot megelőzően építették, és csupán tíz százalékuk fiatalabb, a fiatalabbat idézőjelben értsd, tehát csak, ismétlem, tíz százalékuk fiatalabb hetvenévesnél?

– Miféle kerület?

– Hát hova költözött, Harkányi úrfi?

– Várj, hadd üljek le!

– Csak tessék!

– Neked nem kell ma dolgoznod?

– Még mindenki munkában van. Én délutános vagyok.

– És abból tartod fenn ezt a kérót?

– Aha.

– És abból happolod el az orrom elől e legjobb okkult könyveket, amelyeket amúgy nemzetközi könyvtárakból, és levéltárakból oroznak el, vagy gyűjtőktől lopkodnak össze kisstílű pupákok aprópénzért, hogy aztán olyan balekoknak adják el, mint Geldhoffer?

– A végállomás a lényeg, amely jelen esetben én vagyok.

– Én is lehetnék…

– Csakhogy te az uborkásüveg falán keresztül bámulod a tartalmat, ahelyett, hogy megkóstolnád azt az uborkát… Mit gondolsz, én véletlenül lettem antikvárius? Ismerek valakit, aki temetőőr lett, csak mert…

– Oké, értem a célzást, olvastam Rejtőt, de én csak író akarok lenni, világos?

– És miről akarsz írni, Fülöp? Amit másoktól összeolvastál? Olcsó utánérzeteket akarsz, rakosgatni a toposokat jobbról balra, amíg ki nem röhög valaki? Na és King-, Koontz- vagy netán Barker-utánzatokat akarsz írni?

– Még nem döntöttem el. Koontzot amúgy nem olvasok.

– Nahát, kedveli a horrort, és nem olvassa Koontzot! Valamiből meg kell élni, mi?

– Így van! Szeretem a rémregényeket, horroríró leszek; inkább azok, mint a szerelmes-erotikus füzetek.

– Hát, nem is tudom. A pornó jobban fizet, mint a horror…

– Ez igaz. Viszont engem nem az érdekel, hanem a…

– Hanem a?

– Te, honnan olvastál nekem az imént?

– Az Élet és Tudományból. Asszongya, mindjárt… Bingó! Az ezerkilencszázkilencvenhat január tizenkilencediki szám; hatvanhéttől hatvankilencedik oldalig. A címe: A pusztuló Erzsébetváros. Jó kis cím, mi?

– Jó. És ez igaz? Tamás, cseszd meg, te mindent beköttetsz?!

– Ja. Hogy igaz-e? Honnan tudjam? Alapszabály, hogy írott szövegnek sose higgy! Akarod, hogy megmutassam a kerületet?

– Kösz, de ismerem, eleget járok villamossal, és rosszul vagyok a rohadt sok szmogtól! Elgyöngülök tőle.

– Ugyan, fafej! A szemére jobban hagyatkozhat az ember… Nem azt az idealizált, klasszicista stílusban épült, fővárosi lakónegyedet akarom megmutatni neked, amely minden pesti agyában meg úgy a köztudatban él! Hanem az igazit.

– Az igazit…

– Az igazság odaát van.

– Jó, hogy emlékeztetsz, még sok a tennivalóm az új lakásban.

– Ahogy gondolod, én nem tartalak fel! De ha mégis meggondolnád magad, csak szólj!

– Aha, kösz!

– És Fülöp!

– Igen?

– Mikor jársz haza munkából?

– Éjszaka.

– Aha. Értem. Spájzod van?

– Van. És ha ez érdekel, a kerékpáromat mindig a lakásban tartom.

– Ez nagyszerű. De azért ne menj a pincébe!

– Miért?

– Csak ne menj a pincébe, jó?!

 

 

Mikó Csaba

A nagy napok vége

A nagy napoknak végére értek.

A lovag leszállt lováról, és kezét ernyőként tartva a szeme fölé az előttük elterülő messzeséget kémlelte.

– Túlságosan kies… – mormogta.

– Hogyan, uram? – moccant a köpcös két méterrel hátrébb. Pufók arca fényesen csillogott. Tűzött a nap, a bőrökkel és vasakkal jócskán megpakolt két alakról patakokban ömlött a víz.

Vasárnap volt. A harangok delet ütöttek, de ezt ők itt nem hallhatták. A puszta, akár egy hatalmas tányér feküdt alattuk. Körbe, ameddig a szem ellátott, üresség.

A lovag most hátrafordult. Nem volt célja mozdulatának. Nem helyezkedni akart, csupán megbizonyosodni arról, amit már úgyis tudott, de ami itt, a kietlen róna közepén újra feltört benne és újra bizonyosabb lett mindennél, hogy nincs cél, csak út van. Állt a lovag a kék ég alatt, a tűző naptól gyötörten, s megrezzent ösztövér, hórihorgas alakja.

Nyögött egyet, fáradt szemét lehunyta.

A köpcös a lovagot nézte. Látszott, ismeri minden mozdulatát, rezdülését. Lecsusszant az aprócska állat hátáról, majd akár a lovag, ő is nyögött egyet.

Egyik napról a másikra éltek. Okosan néztek maguk elé, mint akik mindent tudnak a világról, s valóban tudtak is mindent. Szőrösek voltak és vidámak. Néha csak ültek egy árokparton, nagyokat hahotáztak, ahogyan csak a gondtalanok tudnak, aztán néha mégis hosszan, csöndben néztek maguk elé. Ilyenkor megfagyott a világ, szél se fújt, csak azok a tágra nyitott, okos tekintetek éltek. Tulajdonképpen mégis a világ volt az, ami változott ilyenkor; bennük ugyanazok a szólamok csendültek fel, mint máskor; talán csak kicsit szomorúbban. De nem azért, mert bánkódtak valami után. A bennük bujkáló rebellis akarta így.

Fűcsomók bánatos bölcselkedése. Erre gondolt most a köpcös. E szavakat morzsolgatta, amint a lovag mellett állt, osztozva annak mozdulatlanságában.

Szomjasak voltak és kimerültek. Utolsó szállásuk egy kereskedő aprócska padlásszobája volt, ahol a helyen cukorral és aszalt szilvával tömött zsákokkal osztoztak. A levegő fojtogatóan édes párával volt tele, a zsákok, mint megannyi kémény eregették a számtalan cukros főzet sűrű illatát.

A kereskedő szerette a regényeket, és szerette a regények hőseit is. Tudta, hogy van, akinek minden napja farsang. Tiszteletben tartotta, hogy vannak emberek, akik másképpen gondolkodnak.

A meleg, napsütötte utcácskában, ahol a szatócsbolt is állt, számolatlanul jártak és keltek az emberek, mindig zsivajtól volt hangos a környék, a lovag pedig szerette ezt. A köpcös pedig azt szerette, amit a lovag szeretett. Dologidőben, amikor a szatócs izzadtan és mosolyogva a vevőit szolgálta ki, a lovag a padlásszoba ablakából bámulta a boltba be- és kiforduló asszonyokat.

Mert egy szatócsboltba főként asszonyok járnak.

A harmadik napon történt. A lovag szokása szerint az ablakból bámulta a lent kavargó tömeget, míg a köpcös hátul lihegett az édesség és a fűszer fojtó illatában. A nap betűzött, szögletes foltot vetett a lovag háta mögé – elkapott alakját a padlás faburkolatára rajzolta; lentről vevők és eladók rikoltozása hallatszott, lábdobogás, és pénzdarabok csörgése.

A köpcös, aki szokása szerint félig lehunyt pillákkal feküdt a padlás sarkában, elszenderedett. Álmában sonkáról és borról álmodott. Keze néha megrezzent, ujjai mintha megmarkolni készülnének valamit. Ajka szétnyílt, fogainak foghíjasan sárgálló kerítésén meg-megcsillant a nyálhab.

Az utca odalent a szokásos hangoskodókkal volt tele. Talán dél lehetett, amikor a fiatalasszony befordult a sarkon. Széles csípője asszonyosan rezgett a buggyos szoknya alatt, egy kisfiú bandukolt mellette.

A lovag őt bámulta. Szögletes alakja ez idáig fegyelmezetten magasodott a padlás ablakában. Tűzhetett a nap, fújhatott a szél, mozdulatlan maradt.

– Ébredj!

A köpcös megmozdult; az álom könnyű pókhálója kente össze minden mozdulatát. Értetlenül bámulta gazdája feldúlt arcát.

Az utcán most felkiáltott valaki. Nem tudni honnan, egy hang süvített be a padlás aprócska ablakán. A köpcös felpattant és sebesen megszorította nadrágja pihenéshez kioldott madzagját.

– Elvesztünk…

Suttogta.

A lovag csendre intette a halálsápadt csatlóst. A három napos nyugalom nem tompította el ösztöneit. Hátrahúzódott az ablakból, és feszülten fülelt az utca felől érkező hangokra.

Zsivajgott a környék. Egyetlen hatalmas masszaként hömpölygött be az ablakon minden: összefolyt kacagás és kiabálás, pénzdarabok csörgése.

A köpcös reszketve állt.

– Mennünk kéne, uram… – rebegte. A borostától szürkén fénylett az arca. Zsíros haja csatakos homlokába lógott. A lovag válaszra sem méltatta.

– Hiszen tetszik emlékezni – fogta könyörgőre sípolva a köpcös –, mi történt a múltkor is? Sulykon üget, ha nekimegy, uram!

A lovag tovább fülelt. Szabályos, talán a kelleténél picit szögletesebb arcéle élesen rajzolódott ki a padlásablakon betűző nap fényében.

Újra felharsant a kiáltás. A lovag összerezzent, fakó szemét a köpcösre emelte és halványan bólintott. Annyi fájdalom volt ebben a mozdulatban, hogy a köpcös szemébe könny szökött.

– Majd máskor… – lehelte a lovag felé, de nem volt meggyőződés a hangjában.

– Majd legközelebb – mondta határozottabban, és bizakodva nézett a lovag megroggyant alakja felé. – Legközelebb elkapja a frakkját, uram. Köszönheti a gazember, hogy a lovag úr fáradt.

A lovag a köpcös felé lépett. Az utóbbi, pihenéssel töltött napok egyáltalán nem látszottak meg rajta. Ugyanolyan sápadt orcája volt, mint annak előtte. Talán csak a lelke töltődött föl egy kicsinyt, s néha már megjelent az a kis harcias mosoly is a szája sarkában.

– Menjünk.

A köpcös fürgén bólintott, és a padláslejáró felé indult. A szatócs boltjába vezető falépcső bánatosan nyikorgott a két lefelé haladó test súlya alatt.

– Sétálni mennek az urak? – sietett boltba lépő vendégei elé a szatócs. Együgyű ábrázatán valódi kíváncsiság látszott. A lovag egy darabig fürkészőn bámulta, aztán bólintott.

– Akkor, ha megengedik… – mosolyodott el a szatócs, és mutatta, hogy hál’ istennek, vevők vannak a boltban.

A lovag is arrafelé nézett. A pult előtt, mindjárt a felbontott fűszeres és mézeskalácsos zsákok mellett egy fiatal és szemrevaló asszony állt: bő, súlyosan redőzött szoknyájába egy kisfiú kapaszkodott. A lovag őket nézte.

– Túlságosan kies – ismételte meg egy kicsit később. Ekkor már egymás hátának támaszkodva ültek a fűben. A lovag az előttük elterülő messzeséget kémlelte, a köpcös pedig arrafelé figyelt, amerről jöttek.

– Jó lesz nekünk, uram – válaszolta kis idő múlva. – Ennél jobb már nem is lehet.

 

 

Láng Zsolt

Hullócsillag

Kopp. Kopp. Ssssööö, ssssööö. Szíííí.

Nem nyitotta ki a szemét. Ágroppanás? Szélben sustorgó levél? Bogárszárny? Találgatná órákon át, ám korog a gyomra, figyelmezteti, magasan jár a nap, ideje visszatérni övéihez.

Övéi? Ha velük van, észre sem veszik. Nem kerülik ugyan a társaságát, de nem is keresik. Ha elvonul, nem zavarják, ha lemarad, nem várják be. Nem nézik le, de nem is néznek fel rá.

Nem szeretik, mégsem küldik el.

Beszédes pillantásokat váltanak, ha átvonul közöttük.

Figyeld, ott megy az a pökhendi.

Pökhendi?

Igen, az.

Pökhendi?

Ne tégy már úgy, mint aki nem érti.

Inkább beképzelt. Azt hiszi, ő a vezér.

Lecsapnám, mint egy tyúkot.

Azt képzeli, ő a legszebb.

Csak a szeme szép.

Szép? Riasztó. Én kerülöm a pillantását.

Én meg a szagát.

Egy bűzkút.

Csak lábujjhegyen lehet a közelében járni.

Lábujjhegyen?

A bűz alacsonyan gomolyog.

Ez jó, ezt megjegyzem.

Nem értette, miért más ő, mint a többi. Ja, a farka. Az mindenkiénél nagyobb. De ezzel sem hivalkodik soha. Ha valaki a magáéval dicsekszik, nem kel versenyre vele. Soha nem méri össze másokéval. Ha az övét kezdik méregetni, nyugtalanul és sietősen félrevonul, aztán tébolyult vágy fogja el, hogy megcsonkítsa magát.

Nemrég történt valami. Egy csillag, hosszú farokkal, átszaladt az égen. Valamiképpen saját sorsát látta meg benne, bár azt nem tudta, mi az a sors. Mindenesetre a csillag láttán felvonyított. Kitört belőle egy rekedtes, elnyújtott hang, ami rokon volt a látvánnyal.

Nem sejtette, mi a sorsa, mégis nekivágott. Menni, és találkozni a farok viselőjével, az episztemonnal, az égi égisszel. Amikor társai kérdőn elállták útját, határozottan a patak felé bökött, és körbenyalta száját. Elhitték, hogy inni megy. Mindannyiszor elhitték. Hova, hova? Innom kell. Szokatlan dolog volt ez, szokatlan, mert eddig meg se járta az eszét, hogy mást mondjon, mint amit tesz. De innentől kezdve szinte várta, hogy megállítsák, és úticélja felől érdeklődjenek. Úgy érezte, a hazugság átrendezi a lelkét, alkalmassá teszi arra, hogy befogadhasson egy ismeretlen érzést.

Távolabb is akadtak kíváncsiskodók. Amikor meglátták, melléje szegődtek. Kérdezgették: vadászni megy, netán onnan jön? Faggatták, hol hagyta a zsákmányt, hátha ők is kaphatnának belőle, vagy esetleg elorozhatnák. Egyre lelkesebben hazudott. Megsejtette, a hazugság révén képes akaratát bárkire ráerőszakolni, természetesen bizonyos határokon belül. Nem, talán átléphetők a határok is. Szavak gyanánt átlebegni rajtuk, igen, ez vonzotta: túl minden határon. Felnyalatni velük saját piszkukat, és elhitetni, hogy ez nagy érdem, nagy kiváltság, világraszóló tett, ettől méltán híresek lesznek. Minden hazugság egy másik hazugságra utalt, az meg a következőre, s ez így burjánzott lendületesen. Megrészegedett a könnyűségtől.

Miközben úgy irtózott az egésztől, mint a kutyaszagtól. Márpedig nincs annál nyomasztóbb bűze az erdőnek. Már a kutya jelenléte is jobb a szagánál, mert akkor a szag, átbukfencezve a fokozhatatlan valóságon, kevésbé ijesztő.

Száz szónak is egy a vége, mégiscsak az volt az igazi, amikor senkivel sem találkozott. Olyankor táncot lejtve szökdécselt keresztül a holdvilágos tisztásokon. Elöntötte a hála a magasra nyúlt fák iránt, átkarolta volna valamennyit. Csurig telt szíve jósággal. Ujjongott. Még az apró, rikító foltú békákat is szertartásosan köszöntötte. Vigyorgott, mint egy félkegyelmű, akinek az őrület csúcsán kinyilatkoztatott gondolatai egybeesnek az igazsággal, és az addig ellenséges hallgatóság megrendülten ünnepel. Szerette volna, ha az ég forgása abbamarad, ha soha nem virrad meg. A sötétben kinyíltak a nedvektől átitatott zárak, a hold felé igyekvő vizek előtt felcsapódtak a csatornák rácsai. A levelek ujjai a csillagok felé nyújtózkodtak, eltökélten, hogy ha elcsípik az ég egy darabját, nem eresztik soha többé.