hirdetés

Röhög az egész osztály

Reményi József Tamás - Tarján Tamás: Szénszünet, Palatinus, 2009

2009. szeptember 12.

Reményi József és Tarján Tamás 1981 óta írják a magyar irodalom paródiaciklusait. A mostani kötetükbenn ismét arra tesznek kísérletet, hogy kaleidoszkópját adják a klasszikus és kortárs költők panorámájának. - Jánossy Lajos kritikája a szerzőpáros kötetéről.

hirdetés

Paródiáik leleményessége, szellemessége soha nem bántó és sértő, hanem empatikus és értő. Nem kíméletlen, de vitriolos szemléletükkel egyszerre ingerlik gyakran harsány kacajra az olvasót, és egyszerre hívják fel a figyelmet arra, hogy a magyar irodalom legalább olyan színes és sűrű, mulatságos és drámai, lírai és prózai, mint egy utasellátós puncstorta a Budapest-Balatonfüred relációban, 1976-ban.

Reményi József és Tarján Tamás 1981 óta írják a magyar irodalom paródiaciklusait. A mostani kötetükben, viszonylag hosszú kihagyás után, ismét arra tesznek kísérletet, hogy kaleidoszkópját adják a klasszikus és kortárs költők panorámájának. Weöres Sándortól Szentkuthy Miklóson át, Esterházyn, Bereményin, Utassyn és Parti Nagyon keresztül, egészen Háy Jánosig és Karafiáth Orsolyáig húzták meg az ívet, amely átfogja a szerzőpáros ízlése szerinti táncrendet.

Nem vitás, hogy Karinthy Így irtok ti című örökbecsű antológiája nyitotta meg azt a sort, amelybe Reményiék munkássága szépen illeszkedik és folytatódik. Karinthyval a magyar irodalomba a humor érkezett meg teljes fegyverzetében. A modernitás huszadik századi magyar kezdeteiben formálódtak meg azok a minőségek, amelyek a szellemi önértés lehetőségeit kitágították, vagyis az ismert történelmi körülmények nyomán a nemzeti irodalmi és sorskérdések tragikus és önemésztő, pátoszos és önostorozó akcentusait fellazították, és megnyitották azokat a görbetükör-termeket, amelyekben a szereplők vonásai felnagyúlnak, a figurák a fejük tetejére állnak, a gesztusok túlságba kerülnek, az események elrajzolódnak. Ekképp kapnak frivol, vesébe fókuszáló távlatot. Karinthy sajátos hangvételű arcképcsarnokot avatott fel, az irónia, a burleszk, a groteszk, a morbid színeiből és zamataiból keverte ki saját koloritját. Ilyen sűrűségben, a lényeglátás eszközeként felvonultatva arzenálját, eladdig még senki nem vette fel és fordította ki azt a kesztyűt, amit a mai napig húzódóan kortárs irodalomnak nevezhetünk. Karinthy, egyébként az irodalom határain túlmutatóan, perspektívaváltásával vívta ki szuverenitását, azzal a látószög-kijelöléssel, ahonnan észre vétetni volt képes olyan részleteket és jellegzetességeket, amelyek egy szerző portréját, írásművészete sajátosságait mintegy kurziváltan tették láthatóvá.

A Karinthy kortárs, Bergson szerint a humor egyik alapforrása az ismétlés lehetőségében és gyakorlatában rejlik. Karinthy az elméletet természetesen nem alkalmazta, hanem zsenijéből vitte véghez. A stílusjegyek kiemelése épp a visszatérő motívumok, nyelvi elemek hangsúlyozásával válhatott parodisztikussá. Karinthy ösztönösen tapintott rá, nem komplikálhatjuk mi sem – a lényegre. Dolga nem volt könnyű, kellett hozzá a géniusz, ám egy olyan korban alkotta meg halhatatlan művét, amely mind aktuális, mind retrospektív értelemben még egyként a stílusok és izmusok jegyében állt, és persze azoknak a szerzőknek a nimbuszától övezetten, akik az említett formatörekvéseket vagy létrehozták és/vagy alakították.

A Tarján-Reményi páros idejében a kortárs magyar irodalom már nem izmusokban tapasztalja meg önmagát, tehát a tandem mindenekelőtt az egyéni vonásokra összpontosít. Megteheti, sőt dúskálhat is bennük, mert ahogyan Karinthy ötleteiben a lépték és a fajsúly különös kontúroktól határolva kiemelkedik, úgy Reményiék is remek érzékkel képesek megragadni a hangot és a hangulatot, a fordulatokat és a rímeket, amelyek az általuk bőséggel válogatott írásokban megjelennek. Paródiáik leleményessége, szellemessége soha nem bántó és sértő, hanem empatikus és értő. Nem kíméletlen, de vitriolos szemléletükkel egyszerre ingerlik gyakran harsány kacajra az olvasót, és egyszerre hívják fel a figyelmet arra, hogy a magyar irodalom legalább olyan színes és sűrű, mulatságos és drámai, lírai és prózai, mint egy utasellátós puncstorta a Budapest-Balatonfüred relációban, 1976-ban.

Hogy érzékletesebb legyen, miről beszélünk, álljon itt néhány idézet, kezdőmondat a Szénszünetből: „Az van, hogy iskolába járok.” (Kukorelly Endre: Taperolás) „Nem akartam menni.” (Bartis Attila: Az izgalom), „Hófehér trabantlimuzin gördül az iskola elé, finom kéjgázai elcsillapodván ragyogva áll a szeptemberi áhítatban, föltárult ajtajában sudár lábak, amelyeket erektív idő múltán a hozzájuk tartozó nő követ.” (Esterházy Péter: Évaanyánk) „Az első nap. De melyik?” (Krasznahorkai László: No), „Talán a pia, miatt alakult így, de az óvodai orgiákkal a hátam mögött kiábrándítónak találtam az iskola absztinens légkörét.” (Zalán Tibor: Talán a pia), „Írótársadalmunk ismét bizonyságát adta, hogy nincs helye az európai kultúrában, amikor ájult odaadással ünnepli a születésnapját egy rasszista költőnek.” (Ungváry Rudolf: Nyílt levél Zétéhez), „Béci az intercitivel másfél óra alatt leszpídezett a Balcsákhoz.” (Hazai Attila: Magyar mazo)

Huizinga a kultúra természetét a játékra alapozza. Reményi, Tarján és semmiképp ne feledkezzünk meg állandó társukról, a grafikus Banga Ferencről, ennek a játéknak az elkötelezettjei. Válogatásukban ennek a játéknak nemre és felekezetre való tekintet nélkül válnak részesévé a szereplők, az írók és műveik; a Szénszünet arról is beszél, hogy a magyar irodalom egy. A másik kettő mellett ez már a harmadik olyan fontos szempont, ami miatt a könyvnek az éjjeliszekrényen a helye. Rossz kedvünket mulasztja, jókedvünket fokozza. Kell-e ennél több?

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.