hirdetés

Röhrig Géza: Ittlétünknek célja, s nem oka van

2018. december 24.

Az angyalvakond 2018 egyik legizgalmasabb könyveseménye. Évtizedek óta nem kelt el ilyen nagy példányszámban verseskötet. A kötetet kizárólag a Fedél Nélkül utcai terjesztői árusítják, akik csak eddig már vagy 6 millió forintot kerestek rajta. Röhrig Gézával Jánossy Lajos beszélgetett.

hirdetés

Kezdjük az elején. Aki rátekint a kötetre, egy Göncölszekeret lát rajta. Ennek észlelése megelőzi még a könyv címét is. Ezt a Göncölt – mint azt a nyitóversből megtudjuk – járdába taposott rágók táblakrétával történt összekötésével rajzolta fel valaki. Miért ezt a képet választottad a borítóra?

Heisenberg mondja a Rész és egész egyik előadásában, hogy „Az emberiség, anyagi hatalmának látszólag határtalan kiterjesztésével, annak a hajóskapitánynak a helyzetébe került, kinek hajója oly mértékben csak vasból és acélból épült, hogy iránytűje észak helyett már csupán a hajó vastömegére mutat. Ilyen hajóval többé semmilyen úticélt nem lehet elérni, mert az már csak körbe-körbe forog, kiszolgáltatva a viharoknak és a tengeráramlásoknak. Ám e veszély csak addig áll fenn, míg a kapitány nem tudja, hogy iránytűjére a Föld mágneses tere többé nem hat. Mihelyst tisztázódott a helyzet, a veszélyt már félig megszűntnek lehet tekinteni, hisz a kapitány, ha csak nem akar örökké körbe-körbe furikázni, talál majd más olyan eszközt, mellyel hajója útirányát meghatározhatja. A régi időket idézve, tájékozódhat például a csillagok segítségével”.

Ha nincs köd.

Ha nincs köd. Ennél plasztikusabban szerintem nehéz leírni azt a szellemi megrekedést, toporgást és kiürülést, mellyel az új évezredbe léptünk át. Sem a vallás, sem a tudomány nem hoz már minket lázba. Suttyókoromból emlékszem még, ahogy egy túrán elmagyarázza nekünk az őrsvezető: sínek, hidak, vasból készült áramelosztók közelében használhatatlanná válik az iránytű. Az idős Heisenberg meglátása, hogy mára a hajó, értsd az egész emberi világ vassá, vagyis iránytalanná vált: alapélmény, evidencia számomra. Az is rémlik ugyanakkor, hogy a Göncöl két hátsó csillagát összekötő vonalat meghosszabbítva hipp-hopp eljuthatunk a Sarkcsillaghoz, mely az északi irányt is rögtön kijelöli.

A csillag tehát nálad is azt jelzi, ami örök. Amit még mi sem tudunk elpusztítani.

A szakrálist. S minthogy a legközelebbiig is vagy százezer évet kéne űrhajóznunk, a csillagok egy darabig még biztonságban vannak. Ismered Oliver Sacksot?

A neurológust?

Igen. Ő nem sokkal a halála előtt, májrákja volt, elment a chilei Atacama-sivatagba. Ott a legtisztább az égbolt. Maga a hegy, a La Silla, csupán 2400 méter magas, ám az alacsony páratartalom miatt mégis ott a legjobb az asztroklíma. Sacks az egyik utolsó cikkében arról tudósít, hogy – már tolókocsiban ülve – egész éjjel csak bámul a világ legkomolyabb teleszkópjaiba, mert valahogy rájött: ahhoz, hogy most befelé tudjon figyelni, a lehető legmesszebbre kell nézzen kifelé. A szobában is, ahol meghalt, kosárlabdányi meteoritkövekkel vette magát körül.

S miért pont a Göncöl?

Nem vagyok az önértelmezés híve, ám ebben ott pislákol tán az Isten „hajléktalansága” is, hisz a gönc, illetve az égen maga után vonszolt talyiga képe erre bőven lehetőséget nyújt. Tudvalevő, hogy a bibliai reménység szerint az idők végén a Teremtő ismét köztünk „lakik” majd, ahogy az édenkertben is együtt „élt” velünk.

A kötet címe mintha ugyanerre a gondolatra erősítene rá: angyalvakond. Itt is pregnáns a kép szimmetriája, az égi és a földi egymásra tükröztetése.

Tetszett a szóban munkáló pólusok feszültsége. A fehér/fekete, fönt/lent, gyors/lassú, az A és a V távolsága. Először egyébként héberül szúrt szemet a metafora. A 'vakond' cháfárperet, aminek a közepén ott világít a párpár, 'pillangó' szó, még akkor is, ha ez csak vizuális effekt, hisz a két szógyöknek semmi köze nincs egymáshoz.

Így született meg a szó. De miért ezt írtad a kötet homlokára?

Úgy éreztem, ez a szó, angyalvakond, valaminek nagyon megragadja a grabancát. Valami lényegesnek a világ természetéről.

Mire gondolsz?

Arra, hogy a vallásalapítók, így vagy úgy, de kivétel nélkül mind földönfutóvá lettek. Ez, ahogy Eliade, Campbell, és mások bemutatták, kötelező stádiuma a mitikus megpróbáltatásoknak. A sivatag, a verem, a Gecsemáné kertje. A hajléktalanságban tehát, ahogy más devianciákban is, ott a szent, a kivonult, a látó ember atmoszférája. Röviden: az angyali. Ezt artikulálja, oszcillálja, ha tetszik, folyamatosan a vakondlét. A tulajdonnélküliséggel járó veszedelem. A sötétség. A súly.

Hogyan láttál munkához? Mik voltak, ha voltak, az előképeid?

Töprengtem, mi lenne a legjobb. Egy ötszereplős, zenei építkezésű oratórium, egy pentalógus? Sokáig ilyesmiben gondolkodtam, a Jób könyvére is hajazva. Meg is írtam már Elihu monológját, Jób negyedik barátjáét. Őt kevesen ismerik, pedig ő az egyetlen, aki nem tartja föltétlen bűnösnek Jóbot, a másik három ugyanis szinoptikusan végig ezt szajkózza. Szerénytelenül még egy eposz ötlete is megfordult a fejemben, egy afféle hajléktalan Toldi. Ehhez is nagy kedvem lett volna, ám végül letettem róla.

Miért?

Ragaszkodtam a polifóniához. Nem akartam egyetlen központi figurát, márpedig az eposz szabályai ezt követelik. Sokféle út vezet a hajléktalanságig, s ezekből én nem tudtam volna jószívvel egyet kiragadni, azt piedesztálra emelni, a többit csak mellékalakként skiccelve föl mellé. Így aztán inkább az  Éjjeli menedékhely szerkezetéhez hasonlóan jártam el. Ott is mindenki epizodista, hogy a nyomor maga lehessen a főszereplő.

S az oratóriumról miért mondtál le? Pilinszky írt néhány ilyet.

A szöveg empíriája, naturalisztikus aspektusa valahogy kirítt a metafizikai hangvételből. Márpedig ezeket a mikrorealista vágóképeket nem akartam elhagyni. Sajnálom, mert a kötet így előadhatatlan, holott a versek egy része színpad után kiált.

Emlékszel még, mikor írtad meg az elsőt?

Persze. Épp kirúgtak a gimiből. Egy néniről szólt, akit kiszűrt a tüdőgondozó. Egy ideje már fájt a háta. Kiderült, hogy tébécéje van. Az utcán élt, s köhögőrohamot kapott a Moszkván. Én hívtam ki hozzá a mentőt. A doki ruhán át adott neki egy Seduxen-injekciót. Ez a vers végül nem került be az ötvenbe.

Amíg tébécés volt, nem mehetett szállóra, gondolom.

Amíg fertőzött, addig nem. Ez ma már igen gyorsan kezelhető. Fantasztikus néni volt egyébként. Azt mondta: „Két fogam maradt csak, de pont egymás fölött. És én ne legyek hálás?”

A te radarodon tehát már a rendszerváltás előtt is megjelentek a hajléktalanok.

Ó, persze. Én már sihederként is igen vonzódtam az ilyen kiszállt, szótlan, elhanyagolt külsejű figurákhoz. Fáradtan ücsörögtek a padon, ecetes vízzel dörzsölgetve, amit épp kikukáztak. Korunk prófétáit, Keresztelő Szent Jánosait láttam beléjük. Ez akkor persze még nem volt tömegjelenség. Néha oda is mentem hozzájuk. Volt, aki rám förmedt, de akadt olyan is, aki eldumálgatott velem. Ülj arrébb egy kicsit, szólt, nehogy átugorjanak rád a tetűk.

Ismertük egymást akkoriban, nyolcadikban együtt kosaraztunk.

Így van, a Csőszerelőipari Vállalat csapatában. Te magas vagy, úgyhogy te kezdőjátékos voltál. Engem csak a győztes meccseken állítottak be, akkor is csak az utolsó öt percre. Ott is hagytam az egészet a francba.

Én is emlékszem a Bartók Béla út környékén egy ilyen homeless bácsira. Egyáltalán nem féltünk tőle.

Ennek volt egy praktikus oka is. A szovjet alatt nem lehetett közterületen piálni. Ezt a rendszerváltás tette lehetővé. Akkor kezdhettük csak el szívni a csövidinkát nyilvánosan.

Ez igaz.

A hajléktalanság amúgy egy odi et amo szitu. Rémiszt, ám a mókuskerékből, vagy a burzsoázia kulisszái mögül nézve olykor azért tán vonz is valahol, hisz – kívülről legalábbis – egyfajta megszabadulásként, a taposómalom, a rád nehezedő terhek, elvárások levetéseként is érzékelhető. Szilasi regényében, A harmadik hídban ezt a vágyódó, vezeklő attitűdöt testesíti meg Barták, az önkormányzati képviselő.

Az Indexnek adott interjúdban elmesélted, mikor és hol hallottad először magát a kifejezést: hajléktalan. Tizennégy évesen, az egri rendőrkapitányságon, ahová egy félretolt, veszteglő vonatból vittek be titeket éjszaka. Lett ennek valami komolyabb következménye?

Semmi. Egy pályaudvari kiutasítással megúsztuk a dolgot.

Az mi?

Legépeltek egy fejléces okiratot, hogy alulírott kiskorú csavargó életmódot folytat, és ekkor meg ekkor kimerítette a vasúti létesítmény területén történt birtokháborítás bűntényét. Nagyot röhögtünk, mikor elolvastuk.

Hiszel az irodalom társadalmi küldetésében?

Lópikulát. Az irodalom ne legyen eszköze semminek. Ne legyen szószék. A narodnyikok idealizálták a muzsikot, azt mondták, a népet előbb szeretni kell, s csak utána megismerni. Én nem is értem, hogyan lehet szeretni valamit anélkül, hogy ismernénk. A szenvedőkről való írás nagy veszélye, hogy a szöveg vagy dühbe, vagy szentimentalizmusba torkollik. Engem az a Petri-sor vezérelt, hogy „Az én szemem száraz, nézni akarok vele." Ez nem azt jelenti, hogy a képviseleti beszédmód ne lehetne egy-egy mű erejéig hiteles. Inkább azt, hogy számomra minden poétikai program oximoron. A jó vers a semmivel határos. A küldetést hagyjuk meg a szociográfiának.

És a részvét? Vagy már az is kompromisszum?

A részvét is minősítés, több már mint színtiszta figyelem. Be-beszivárog persze, ez kiküszöbölhetetlen. Nem vagyok nietzscheánus. Kimosakodott sudra vagyok. Az Ég mentsen meg ugyanakkor a karitatív művészettől.

A kötet versei legtöbbször egy epikus magból nőnek ki, hogy aztán életképpé, monológgá, vagy akár elégiává bomoljanak.

A nyolc év alatt, amíg heti egy éjjel egy New York-i hajléktalanszállón önkénteskedtem, sok mindennel szembesültem. Mit csinálsz, amikor két meglett ember összeverekszik azon, hogy ki teregethesse a gatyáját a radiátorra száradni? Vagy amikor vérző szájjal becsönget egy nő éjjel kettőkor a férfiszállóba, hogy úgy verte meg a barátja, hogy a kisbabájuk közben végig az ölében volt. Lassan és csak nagyon kevés élmény forr verssé. S valószínű, ha megadja Isten, hogy még írok majd mindabból, amit ott megéltem.

Egy kötet első és utolsó versét mindig érdemes összenézni. Ha van az egyes darabokon átívelő kompozíció, az ennek során mindig megmutatkozik. Az angyalvakondban e keretezés egyértelmű. Az első és az utolsó vers lírai alanya is eljut a megsemmisülésig, mindkét vers vocativusban fordul Isten felé, egy strófa szó szerint meg is egyezik mindkettőben.

Így van. Félve, sőt lázongva, de végső soron mindkét vers bízik az őt ért sorscsapásban.

A gondviselésben?

A gondviselésben. Nemrég vettem észre, milyen pazarul fordított le egy középkori himnuszt Sík Sándor. A Nox atra rerum contegit kezdetű gregoriánt. A latin eredeti csak annyit mond: Fekete éj borít. Sík azonban ezt Fekete éj fedezként ültette át magyarra. A sárló kancákat fedezik a mének. S tényleg erről van szó. Szenvedéseink végül befedeznek, élettel áldanak meg minket.

Végül.

Végül, ám nem árt ezt már most magunkévá tenni, mert a nox atrát, a fekete éjszakát így könnyebb lesz kibírni. József mondja a bátyjainak, hogy ti ugyan rosszat akartatok, eladtatok engem, ám valójában az Úr küldött engem ide. Emlékszel tán, miként fordul a cellatársaihoz a fáraó börtönében.

„Miért oly szomorú az arcotok ma?"

Tizenhét évesen, ártatlanul csukták le. Tíz évet kapott. Ránéz a rabtársaira, és azt kérdi, szinte megdöbbenve, miért oly szomorú az arcotok ma. Honnan ez az erő Józsefben? Ez érdekelt.

S mire jutottál?

A válasz egy archaikus fogalom: az alászállás. Akármilyen rettenetes helyzetben is találjuk magunkat, igyekezzünk oda alászállni, és ne zuhanni, ha lehet. Az ikonfestők ezt még tudták. Nézd meg a Kelet keresztjeit: Jézus feje mindig magasabban van, mint a karjai. A Nyugat hasontárgyú festményein Jézus elszenvedi a Golgotát, a feje már mélyebben van, mint a karjai, az ábrázolások a halált, az agónia görcsét emelik ki. „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár.” Nyugaton ezt festik meg. Az ortodoxiában Jézus alászáll, nyílt sisakkal, emelt fővel vállalja a szenvedést. Ők ugyanennek az igének a második felét látják és láttatják. A győzedelmes Fiút: „Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem úgy, ahogy Te.”

Miskin herceg jut eszembe erről, midőn meglátja Rogozsinéknál A halott Krisztus a sírban című Holbein-képet, melyről sietve kijelenti, hogy az képes a nézőit még a hitüktől is megfosztani.

Ennek az volt a közvetlen előzménye, hogy Bernben a felesége, Anna Dosztojevszkaja, húzta el a kép által megbabonázott írót, mert látta rajta egy kezdődő epileptikus roham jeleit. S bár nem volt monofizita, Dosztojevszkij az enyészetnek indult Názáretin már a jövendő feltámadás jeleit kereste. Én egyébként magát az emberi körülményt is alászállásként értelmezem.

Nem hiszel az eredendő bűnben?

Magában az édeni bűnbeesésben sem hiszek. Estünk, persze, de mekkorát, ám nem bűnbe.

Várj, a kert Ura megtiltotta Ádámnak, hogy a jó és rossz tudás fájáról egyen, Éva evett, Ádámnak is adott, a Teremtő ezért büntetésből kiűzte és halandóvá tette őket. Rosszul tudom?

Rosszul. Ennek így a világon semmi értelme. El tudsz te képzelni egy ilyen lúzer Istent? Már bocsánat. De most komolyan, nem bűzlik neked itt valami? A Mindenható a saját képmására megteremti az embert, ad neki 1, azaz 1 tiltó parancsot, aki azt, noha még nem is bűnös a természete, még aznap megszegi. Ez elég pocsék fényt vet az Örökkévalóra. S mi a sztori üzenete? Avagy ki indítana ilyen hiperdepresszív módon egy olyan könyvet, mely később 613 parancsolattal keres meg minket? Gondolj bele: ha az isteni génekkel bíró Ádámnak és Évának nem sikerült 1 db parancsolatot 1 napig betartaniuk, amikor pedig még nem is volt bűnös a természetük, akkor én, akinek már, úgymond, bűnös a természetem, miképp tartsak be majd ennyit? Nem, itt nem bűnbeesésről van szó. Ez katabázis. Ádám és Éva meg voltak győződve arról, hogy Isten valódi, implicit szándékát követik azzal, ha esznek a fáról.

Azt is tegyük hozzá, hogy az ő tilalmuk egyáltalán nem volt nehéz, hisz egy rituális, és nem etikai természetű megvonásról van szó. Én nem tudom, te hogy vagy vele, ám engem, pláne egy hatalmas gyümölcsösben, még sosem gyötört különösebben a vágy, hogy pünkt egy bizonyos fáról falatozzam. Márpedig én egy romlott alak vagyok hozzájuk képest. De két más szempontból is problematikus ez a történet.

Jelesül?

Érthetetlen, ahogy itt cserbenhagyni látszik az Örökkévalót a pedagógiai érzéke is, legalábbis, ha a járt úton közelítünk a szöveghez. Hisz ha valakinek megtiltok valamit, mondjuk azt, hogy egy kertközepi fáról egyen, akkor egész biztosan nem teszem hozzá, hogy „mert azon a napon, amelyen eszel belőle, biztosan meghalsz”. Ez nagyon úgy hangzik, mint egy prófécia. Ezzel ugyanis óhatatlanul is azt sugallom, hogy én már eleve számoltam azzal a lehetőséggel, hogy semmibe veszik majd a szavam, sőt gondolatban már fel is készültem erre. Mintegy beleteszem tehát a bogarat a fülükbe. Ha valóban eltökéltem, hogy megtiltok neked valamit, akkor azt akarom, hogy annak megszegése egész egyszerűen elképzelhetetlen, nonszensz legyen a számodra. Ha viszont megnevezem a büntetést, akkor már igenis tudod, hogy ez egy reális opció, s mérlegelni kezdheted a dolgot.
S ez még nem minden. A Teremtő itt hibát hibára halmoz, már ha, mondom, a bevett módon állunk a történethez. A halállal történő fenyegetés tudniillik egyáltalán nem lehetett olyan félelmetes a még csak pár órás emberpár számára. Senkit és semmit nem láttak meghalni, így őket ez inkább csak kíváncsivá tette. Nem, barátom, Isten tökéletes, ezért kizárt, hogy ezt így kelljen érteni. És a kabbalisták soha nem is így értették.

A te verziódban tehát Ádám és Éva önként szálltak alá.

Abszolút. Ezt, ha akarod, a szövegből is levezetem. Nem állítom persze, hogy csakis így értelmezhető a textus, ám azt minden kétséget kizáróan be tudom neked bizonyítani, hogy a szöveg nem zárja ki ezt az olvasatot. Idő híján a lebutított, képregényesített változat kábé így fest. Mielőtt Ádám és Éva leszülettek volna a paradicsomba, Isten elküldte őket a világok legalacsonyabbikába, hogy oda is vigyék el a fényt, hogy azt is tegyék szentté. Éva körülnézett, és nem fért a fejébe, mit lehet egy édenkerten megszentelni. Föl s alá jár közöttünk az Isten, minden kóser, és arról az egy szem fáról, amelyik még nem az, tilos ennünk. Ehhez tudnod kell, hogy amit megeszünk, az fölemeltetik, ha a belőle nyert kalóriával a Teremtőt szolgáljuk. Csakhogy távolságtartással, passzivitással semmit nem lehet transzformálni. Az izraeli szívsebészek manapság a disznó ereit műtik a betegeikbe. Ezzel a röfi felmagasztosul, hisz minden Istenhez akar közelebb kerülni. De mi jót tehetünk a tudás fájával? Őt hogyan fogjuk tudni megszentelni? Ekkor szólalt meg a kígyó, Isten kesztyűsbábja. És Éva, a nő volt az, aki ráérzett, mi is itt a projekt igazából. Szép ez a luxuspark, de ez nem lehet a végállomás. Ez csak a bölcső, Ádám. Isten válaszút elé állított minket: vagy tartózkodunk a fától és örökké élünk, elmulasztva azt, amiért egyáltalán testet öltöttünk, vagy eszünk és meghalunk, értsd eljutunk arra a helyre, amit valóban szentté lehet és kell tenni. Ha az Úr a világok legalacsonyabbikába szánt volna minket, akkor egyenesen oda is teremtett volna, tromfolt Ádám. Annak úgy nincs sportértéke. Isten azt szeretné, hogy a saját akaratunkból menjünk oda, kötötte az ebet a karóhoz Éva.

Így már érthetőbb a felvetésed Isten „hajléktalanságáról".

Kách hájiti semitááve sejöhé li dira bátáchtonim. Szó szerint így fogalmaz az Örökkévaló a midrásban. „Erre vágytam, hogy legyen alant egy lakhelyem.”

Tamásit parafrazeálva, azért vagyunk tehát a világon, hogy Isten otthon lehessen benne.

Pontosan.

És az átkok? Ádámot, Évát, a kígyót, sőt a földet is megátkozta Isten.

Az, hogy orcánk verítékével kell megkeressük a kenyerünket, s a föld tövist és bogáncsot terem stb., nem büntetés, hanem a világok legalacsonyabbikába való megérkezés jele. Nem is lehet büntetés egyébként, hisz a halálon kívül az Úr nem helyezett kilátásba ilyen extrákat. Menet közben pedig csalás tetézni a már megállapított szankciót.

Mi ennek a gyakorlati jelentősége?

Ha egyetlen mondatban kéne összesűrítenem, miért nem hiszek a paradicsomi bűnbeesésben, akkor azt mondanám, hogy az ittlétünknek célja, s nem oka van. Ez óriási különbség. A finis egyszerre 'cél' és 'vége' a latinban. Nem véletlenül. Akinek nincs célja, annak vége. Cél alatt itt természetesen nem holmi személyes ambíciót, hanem ügyet értünk. Valamit, amiért akár meghalni is hajlandó volnál. Képzelj egy nőt, akinek végig kellene mennie egy szülés minden fájdalmán anélkül, hogy várandós lenne. Képtelenség. Hiába látjuk az okát: ha nincs értelme a szenvedésünknek, nem fogjuk tudni kiállni.

Ha már az alászállást antropológiai perspektívába helyezted, azzal ki tudnál egyezni, ha orfikus költőnek neveznélek? A pályád tudniillik egy másik alászállással, a hamvasztókönyvvel indult, melyben Auschwitz elnémult hangjait kerested.

A pokolraszállásnak még a fogalmától is berzenkedem. Csöpög, mit csöpög, csurog a hübrisztől. Kafka írja A nyolc oktávfüzetben, hogy „Visszatarthatod magad a világ szenvedéseitől, ez szabadságodban áll, természetednek is megfelel, de tán ez a meghátrálás az egyetlen szenvedés, amelytől itt megkímélhetnéd magad”. Az empátia tehát szimpla önvédelem.

Beszéljünk egy kicsit a lírád eredetvidékéről.

Jaj, ne. Ebben nem én vagyok az illetékes.

Kik hatottak rád a leginkább?

Azt nem tudom. Csak azt, kiket szeretek. Pilinszkyt és Barit emelném ki. Életem egyik csillagórája volt, amikor gimnazistaként elolvastam A némaság könyvét. Minden sora úgy ömlik, mint a láva. Forrón és méltóságteljesen. Pilinszky a másik nagy lelki földrengés.

Azt tudtam, hogy Bari nagyon fontos neked.

Bari Károly a magyar költészet legnagyobbjai közé tartozik. S most nem csak az életművéről, de a jelleméről is beszélek. Ilyen autonóm, tiszta ember egy születik egy évszázadban. Őt '70-ben, 11 évvel a Beszélő indulása előtt már bebörtönözték a verseiért! „szíveink piros cseppkőbarlangjában / gumibotok suhogásán osztozkodó álmok / nyögése visszahangzik de szemeinkben / alázatot nem tenyészt a kín”: még nincs húsz, amikor ezt írja.

Miért nem ismerjük őt jobban?

Ennek egyszerű oka van. Bari egyik elitnek sem smakkol.

Azt mivel magyarázod, hogy a líránknak ily karcsú a vertikuma? Kevés olyan klasszikusnak számító költőnk van, akinek az életművében meghatározó elem az istenhit.

Hm. Sajnos azt kell mondjam, hogy a klérus nálunk rendszerint a haladás, a függetlenség, az emberi jogok kibővítése, a földreform ellen foglalt állást. Ez nem segített, az biztos.

Az angyalvakond fenomenális közönségsikere sem írja felül a tényt, hogy költői recepciódnak, ezt nyilván te is tudod, árt az a siker, amit mint színész érsz és értél el. A szakma sosem díjazza az ilyesféle halmozást. Zavar ez?

Az angyakvakond sikere egy sajátos együttállás eredménye. A hajléktalanokat sújtó kormányrendelkezés politikai felhajtóerőt adott a kötetnek. Bár ne adott volna. A recepcióról Kosztolányi kecskeríme jut eszembe: utókor, futópor.

Az, hogy a Fedél Nélkül terjesztői árusítsák a könyvet, mikor jutott eszedbe?

Amikor tudatosult bennem, hogy ezzel jól járnának. Ezen a ponton, Lajos, hadd köszönjem meg Máthé Hanga munkáját. Ha ő nincs, ez a könyv sincs. Hanga tördelte és tervezte meg a könyvet.

Köszönjük, Hanga. A kötethez Nádas Péter írt utószót. Ő hogyan került a képbe?

A kiadó szólt, hogy a baloldali fül általában promóciós célt szolgál, meg kéne tehát kérni egy ismert szerzőt, hogy max ezer leütésben írjon egy kis ajánlót a könyvre. Minthogy viszolygok mindenféle klikktől, olyasvalaki jöhetett csak számításba, aki kívül áll az irodalmi életen. Így jutott az eszembe Nádas. Emailen küldtem el neki a kéziratot, s mondanom se kell, mennyire örülök, hogy elvállalta.

Nagyon szépet írt róla. Ezt az interjút karácsony napjára tervezzük. Hívő zsidóként nyilván nem karácsonyozol, mégis hadd kérdezzem meg, milyen emlékeid fűződnek az ünnephez?

Elérzékenyülök tőle. Kiskoromban minden emeleten összeterelték egy hálóba azokat, akiket senki nem vitt haza karácsonyra. Én a mázlisták közé tartoztam, engem mindig kivittek, egyetlenegyszer maradtam csak benn. Akkor is kivittek volna, ám épp egy sünit rejtegettem az épületben, és féltem, hogy megszökne, ha elmennék. Így aztán kikönyörögtem, hogy maradhassak. Azt hittem, rémes lesz, csináltam is gyorsan egy majomfészket.

Az mi?

A pokrócom szélét a felettem alvó matraca alá gyűrtem, hogy ezzel a függönnyel is leválasszam magam a többiekről. Aztán, ahogy ez már lenni szokott, ez lett életem legszebb karácsonya.

Miért?

Minden megváltozott. Minden. Odaülhettünk az ebédlőben, ahová akartunk. Étkezéskor szavazni lehetett, mit főzzön legközelebb a konyha. Egy táblára fölírták lóbetűkkel: LEVES, FŐÉTEL, ÉDESSÉG. Azonnal szekértáborok alakultak. Csá-szár-mor-zsa, csá-szár-mor-zsa. Mág-lya-rakás, mág-lya-ra-kás. Ez már Budán volt, az Agában. A nagyok szereztek valahonnan egy doboz szűrőtlen Fecskét, dumáltak, röhögtek, megnyílt mindenki. Reggel egy szaloncukrot találtunk a papucsunkban, este meg Ki mit tud volt a nagyteremben. Csupa jó emlék. Az egyik fiatal nevelő, a nevére sajnos már nem emlékszem, elszavalta Mécs László Vád- és védőbeszédjét. Megállt a levegő. Mindannyian éreztük, hogy ez egy kivételes pillanat. Fölolvasom, ha nem bánod, a telómról ezt a verset:

Mécs László: Vád- és védőbeszéd

Én, Mécs, Isten szavának trombitája
s mint költő, élő lelkiismeret:
szétkürtölöm most minden égi tájra,
hogy vannak züllött ifjú emberek,
kikből nem lesz se szent, se honfi hős!
S e fiúkért valaki felelős!
A kis királyfit rajongástól égve
nagy mesterek védték a bűn elől,
grófok, bárók s a pápa őszentsége
is érdeklődött hogyléte felől
– ám ezekre itt nem vigyáz lelki csősz!
E fiúkért valaki felelős!
E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,
hol meseforrást rejtnek a zsaluk,
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,
hol több család csókolt, pörölt és aludt!
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.
E fiúkért valaki felelős!

Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel
kavart habarcs volt álom-malterük.
Az ételükben ember-jóság-ízzel
nem találkoztak, bár az ég derűt
szült, mert Istennel viselős!
E fiúkért valaki felelős!
Pofozta őket mester, gazda, béres
s rugdalta a kikent, kifent segéd:
sokszor volt lelkük s hátuk alja véres,
bőrük tetveknek vacsora s ebéd.
A csontjuk vitriolos s nem velős.
E fiúkért valaki felelős!
Csak ezt hallották mindég: „te gazember",
s ha többen voltak, akkor: „csőcselék",
irigy ebek a dús koncokkal szemben
s a háborúban ágyútöltelék!
Üvölteni kell, bár közhely, ismerős:
e fiúkért valaki felelős!
Nem tudnak semmit ők a Bibliáról,
s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!
Annyit tudnak csak Isten fiáról,
hogy az elítélt minden gaz gazdagot!
Kinél a szurony s az arany, ő az erős!
E fiúkért valaki felelős!
Rothadt testi-lelki rossz koszokból
ki senki nem hámozta kincsüket,
zenghet a jóság száz angyal-torokból,
fülük az ég szavára már süket.
Szívük gennyes, szemük nézése bősz.
E fiúkért valaki felelős!

Ezeknek az lesz majd a messiásuk,
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér.
A múlt hulláján táncolnak majd,
kurjantásuk egész a holdig ér.
Jön a halál, a mindent elnyelős:
ítélet lesz s valaki felelős!

Tökéletes zárszó. Köszönöm szépen a beszélgetést.

Jánossy Lajos – Röhrig Géza

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.