hirdetés

Romain Gary: A virradat ígérete

2013. január 16.

"Egy nagy francia írónak nem lehet orosz neve. Ha hegedűvirtuóz volnál, semmi gond, de a francia irodalom óriásával más a helyzet, annak nem lehet…" - Romain Gary A virradat ígerete című önéletrajzi regénye a szerző Emile Ajar álnéven írt Előttem az élet című világhírű könyvének tükörregénye. A szerző élete első negyven évéről számol be a könyvben, ebből ajánlunk most résztletet.

hirdetés

Romain Gary

A virradat ígérete (részlet)

 

Tizenhárom éves korom táján éreztem meg először, hogy élethivatásom van.
Negyedik osztályos voltam a nizzai líceumban, anyámnak pedig afféle „folyosói kirakata” volt az Hôtel Negrescóban, amelyben a luxusüzletektől bizományba kapott árucikkek voltak láthatók; minden eladott kendő, öv vagy blúz után tíz százalék jutalékot kapott. Néha elkövetett egy kis árdrágítást, és zsebre tette a különbözetet. Egész nap leste, jön-e vevő, s közben idegesen szívtaa gauloise-okat, hiszen akkoriban teljes mértékben a bizonytalan üzletmenettől függött a mindennapi kenyerünk.
Immár tizenhárom éve nem volt társa, se férj, se szerető, hónapról hónapra magányosan küszködött, hogy meglegyen, ami az életben nélkülözhetetlen, házbér, ruha, cipő, no meg a déli bifsztek; a bifsztek, amelyet mindennap egy kicsit ünnepélyesen tett elém a tányérra, mintegy érzékeltetve, hogy lám, újra legyőzte az ellent. Hazaértem az iskolából, leültem ebédelni. Anyám egy darabig csak álldogált az asztal mellett, és úgy nézett rám, mint a kölykeit szoptató nőstény kutya.
Ő soha nem nyúlt a bifsztekhez, váltig állította, hogy csak a zöldségfélét szereti, egyébként is szigorúan tilos neki húst meg zsírosat enni.
Egy nap felálltam az asztaltól, és kimentem a konyhába vizet inni.
Anyám a hokedlin ült, ölében a serpenyővel, amelyben a mindennapos bélszínszeletemet sütötte. Kimártogatta az alján maradt zsiradékot, és tömte a szájába a kenyérdarabkákat. Egy konyharuha alá rejtette a serpenyőt, de nem elég gyorsan, hogy észre ne vegyem, és, akárha villám fényénél, megvilágosodott előttem, mi az igazi oka a vegetárius diétának.
Megdermedtem, mozdulni se tudtam, csak néztem a konyharuha alól kilátszó serpenyőt, és ahogy anyám ijedten, bűntudatosan mosolyog, aztán kitört belőlem a zokogás, és elrohantam.
Akkoriban a Shakespeare utcában laktunk, és az utca végén meredek földsánc magasodott a vasúti sínek fölé, oda futottam, a mögé rejtőztem el. Átfutott az agyamon, hogy a vonat elé vetem magam, örökre megszabadulok a szégyentől és tehetetlenségem tudatától, de szinte azonnal ádáz elhatározás támadt bennem, izzó sebet mart a szívembe, felkorbácsolta a vérem: megváltoztatom a világot, boldoggá, igazságossá teszem, egyszóval anyámhoz méltóvá, s akkor majd, ajándékképpen, odahelyezem a lába elé. A karomba temettem az arcom, és átadtam magam a fájdalomnak, de a máskor enyhet adó könnyek most nem hoztak vigaszt. Hatalmába kerített a szörnyű érzés, hogy kifosztottak, elvették férfi erőm, megnyomorítottak; ahogy cseperedtem, nem tompult bennem a gyermeki frusztráció és a kusza vágyakozás, ellenkezőleg, nőttön nőtt,és lassanként olyan szükségletté változott át, melyet nem elégíthetki se szerelem, se művészet.
Ott sírtam, a fűben, amikor egyszer csak megjelent anyám a sánc tetején. Nem tudom, hogy fedezte fel a helyet, soha senki nem járt arra. Átbújt a drótsövény alatt, és jött felém, azúr fények játszottak ősz hajával. Mellém ült, kezében az elmaradhatatlan cigaretta.
– Ne sírj!
– Hagyjál!
– Ne sírj! Bocsánatot kérek tőled. Már férfi vagy. Bánatot okoztam neked.
– Nem érted, hogy hagyjál?
Vonat jött. Úgy éreztem, hogy a fájdalmam kelti a robajt, csattogást.
– Soha többé nem csinálom.
Lassan megnyugodtam. Felhúzott térddel üldögéltünk a töltés oldalában, néztük a sínen túli vidéket. Kecske legelészett, kikötve egy mimózabokorhoz. Virágzott a mimóza, kék volt az ég, ragyogott a nap. Az jutott eszembe, hogy lám, milyen megtévesztő a világ. Ez az első felnőtt gondolatom, amire emlékszem.
Anyám odakínálta a gauloise-csomagot.
– Kérsz egy cigarettát?
– Nem.
Úgy próbált bánni velem, mint férfival. Talán mert sietett. Már ötvenegy éves volt. Nehéz kor, kivált ha a fi unk az egyetlen támaszunk az életben.
– Írtál ma már?
Már több mint egy éve „írtam”. Jó néhány iskolásfüzetet megtöltöttem a költeményeimmel. Önáltatásból nyomtatott betűkkel átmásoltam őket, hogy úgy nézzenek ki, mint egy rendes verseskötet.
– Írtam. Belekezdtem egy nagy filozófiai költeménybe a reinkarnációról és a lélekvándorlásról.
Helyeslően bólintott.
– És az iskolában? Mi volt?
– Egyest kaptam matekból.Anyám gondolkozott egy sort.
– Nem értenek meg téged – mondta.
Én is úgy gondoltam. A reáltudományos tárgyak oktatói olyan makacsul osztogatták nekem az egyeseket, hogy azt nem magyarázhatta más, csak a sötét tudatlanság.
– Megbánják – mondta anyám. – Fognak ők még csodálkozni. Egyszer majd aranybetűkkel lesz bevésve a neved az iskola falaiba. Holnap bemegyek, és megmondom nekik, hogy…
Megborzongtam.
– Mama! Megtiltom, hogy bemenj. Nevetségessé akarsz tenni már megint?
– Felolvasom nekik a legutóbbi verseidet. Színésznő voltam, nagy színésznő, tudok verset szavalni. Te leszel az új D’Annunzio! Az új Victor Hugo! Nobel-díjat fogsz kapni.
– Anya! Megtiltom, hogy bemenj az iskolába, és beszélj velük.
Rám se hederített. Elnézett a messzeségbe, és boldog mosoly jelent meg az ajkán, együgyű és bizalomteli mosoly, mintha, átlátva a jövőt belengő homályon, egyszer csak megpillantaná meglett férfivá érett fiát, amint sikerei és dicsősége csúcsán babérkoszorúval, díszöltözetben lassan lépdel föl a Panthéon(1) grádicsán.
– Minden nő a lábad előtt hever majd – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, cigarettájával végigsöpörve a horizonton.
Nagy füstfelhőben elrobogott előttünk a tizenkettő-ötvenes ventimigliai gyors. Az ablakban álló utasok törhették a fejüket, hogy vajon mit néz az égben olyan áhítattal az az ősz hajú asszony és a szomorú fiú, aki még egyre a könnyeit törölgeti.
Anyámnak gond felhőzte el a homlokát.
– Muszáj találnunk egy álnevet – mondta határozottan. – Egy nagy francia írónak nem lehet orosz neve. Ha hegedűvirtuóz volnál, semmi gond, de a francia irodalom óriásával más a helyzet, annak nem lehet…
Szerénységem, „a francia irodalom óriása” ebben tökéletesen egyetértett. Immáron fél esztendeje mindennap órákon át „próbáltam fel” a különféle álneveket. Kalligrafikus írással, piros tintával külön füzetben vezettem őket. Aznap reggel az „Hubert de la Vallée”-nál (2) tartottam, de csak fél óra hosszát, mert elcsábított a régebbi korba visszarévedő „Romain de Ronceveau” (3). A valódi utónevemmel tulajdonképpen meg voltam elégedve, csak az volt a baj, hogy ott volt már Romain Rolland is, márpedig senkivel sem akartam osztozni a dicsőségen. Kemény dió! Az a gond az írói álnévvel, hogy nincs, amelyik egészen ki tudná fejezni, amit érez az ember. Majdnem el is jutottam a felismerésig, hogy irodalmi kifejezési formának nem elég a pszeudonima, könyveket is írni kell hozzá.
– Ha hegedűvirtuóz volnál, megtenné a Kacew név – sóhajtott anyám.
Nagy csalódás volt számára, hogy nem lettem virtuóz hegedűművész, és furdalt is a lélek emiatt. Anyám nem tudta felfogni, hogy lehet ekkora félreértés köztünk és a végzet közt. Én voltam minden reménysége, és bízott benne, hogy találunk valami csodálatos rövid utat, amely elvezet bennünket, mind a kettőnket, „a dicsőséghez
és a közimádathoz” (anyám sosem habozott kimondani akármi közhelyet, nem mintha ne lett volna kellőképp gazdag a szókincse, hanem mert behódolt kora konvencióinak, értékeinek, etalonjainak; a kifejezésmódban a nyelvi erőnél is meghatározóbb a fennálló társadalmi rendet elfogadó konformizmus belső szükséglete); kezdetben azt remélte, hogy csodagyerek leszek, a két ifjú géniusz, Jascha Heifetz és Yehudi Menuhin keveréke. Egykor arról álmodozott, hogy nagy művésznő lesz; aztán, hétéves sem voltam, vásárolt egy használt hegedűt Wilnóban („átmenetileg időztünk” a kelet-lengyelországi városban), és ünnepélyesen elkísért egy fekete ruhás, hosszú hajú, megfáradt férfi úhoz, akit, tiszteletteljesen lehalkítva a hangját, maestrónak szólított. A második alkalomtól már, bátor nagyfiú, egyedül jártam, hetente kétszer, ibolyaszín bársonybélésű, okkersárga tokban vittem a hegedűt. A maestróról csak annyi emléket őrzök, hogy mélységesen megdöbbent, valahányszor kezembe vettem a vonót, és ma is hallom, ahogy befogva a fülét keservesen jajong: „Áj, áj, áj!” Azt hiszem, olyan ember volt, aki végtelenül szenved, amiért nincs harmónia emez árnyékvilágban, és abban a három hétben, amelyben a tanítványa voltam, nagyban hozzájárultam az egyetemes diszharmóniához. A hatodik órán kiragadta kezemből a vonót, azt mondta, hogy majd beszél az anyámmal, és elküldött. Sose tudtam meg, mit mondott, de annyi bizonyos, hogy anyám napokig sóhajtozott és szemrehányóan nézett rám, néha pedig, szánalomra ragadtatva, magához ölelt.
Szertefoszlott egy nagy álom.

(1)Jó, jó, tudom. (Gary jegyzete) Mármint hogy a „nemzet nagyjainak”, köztük Victor Hugónak, a hamvai kerültek a Panthéonba.
(2) A név ihletője talán Sylvain-Charles Valée (1773–1846) marsall.
(3) A legenda szerint a ronceveaux-i (Navarra; spanyolul Roncesvalles) csatában halt hősi halált 778-ban Nagy Károly dicső hadvezére, Roland.

 

 

Romain Gary: A virradat ígérete
328 oldal
Park Kiadó, 2012
Fordította: Bognár Róbert 

 

„Fognak ők még csodálkozni. Egyszer majd arany betűkkel lesz bevésve a neved az iskola falába. Holnap bemegyek, és felolvasom nekik a legutóbbi verseidet. Színésznő voltam, nagy színésznő, tudok verset szavalni. Te leszel az új D’Annunzio! Az új Victor Hugo! Nobel-díjat fogsz kapni.” – suttogta a kisfiú fülébe a büszke anya, és a kisfiút ez a félelmetes erejű anyai akarás hajtotta egy életen át munkára, kalandra, veszélyről veszélyre. A koravén Romuska nem vette komolyan anyja áradozásait, egészen addig, amíg szembesülnie nem kell azzal, hogy támasza, egyetlen rajongója súlyos beteg, és lehet, hogy már nem éri meg, hogy fiát hősként ünnepelje az egész világ. Rádöbben, hogy ennek a fantasztikus, különc asszonynak, aki minden áldozatot meghozott azért, hogy egy idegen mországban egyedül felnevelje „tatár-zsidó fiát”, nem szabad úgy meghalnia, hogy ő cserbenhagyja. És elkezdődik a drámai versenyfutás az idővel.
Ebben a legkevésbé sem szokványos (mert a puszta tényekhez csak hézagosan ragaszkodó) életrajzban, Romain Gary élete első negyven évéről számol be, arról, hogy végül sikerült valóra váltania anyja álmait, hitt a hitében, és összehozta az író-repülő-diplomata hármas karriert, így próbálva meghálálni az anyai szeretetnek azt a hallatlan özönét és áldását, amely végigkísérte ifjúkorát.

A virradat ígérete a francia olvasók és kritikusok szerint Romain Gary (Émile Ajar) egyik legjobb regénye. A nagy sikerű Előttem az élet (melynek Magyarországon az elmúlt 35 évben számos kiadása volt) voltaképpen A virradat ígérete „remake”-je, tükörregénye.

Ideje hát, hogy végre az „eredeti változat” is megjelenjen.

„Azt hiszem, ennél szebben még aligha írták meg az önző-önzetlen, erőszakosan odaadó, méregből s mézből összeszűrt anyai szeretet krónikáját.” (Szőllősy Klára)

Romain Gary (1914–1980) litván származású francia regényíró. Gyermekkorát Moszkvában, Wilnóban és Varsóban töltötte. 1928-ban a dél-franciaországi Nizzába költözött édesanyjával. Jogot végzett, a második világháborúban repülőtisztként harcolt a németek ellen, később megkapta a legfontosabb háborús kitüntetéseket. Diplomataként szolgált Szófiában, Bernben, Los Angelesben és Bolíviában. Írt regényt, drámát, esszét, forgatókönyvet (A leghosszabb nap), két filmjét ő maga rendezte. Több álnéven is publikált, így fordulhatott elő, hogy kétszer kapott Goncourt-díjat – a legrangosabb francia irodalmi díj csak egyszer ítélhető oda egy szerzőnek. Garyt 1956-ban Az ég gyökerei, majd 1975-ben az Émile Ajar álnéven publikált Előttem az élet című műveiért is kitüntették. A Goncourt-akadémia az álnév mögötti író személyét nem ismerve hozta meg döntését. Gary posztumusz kiadású regényében leplezte le az igazságot. Magyarul az Előttem az élet és a Lady L. című regényei olvashatók.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.