Minden jel arra utal, hogy ezt a formulát, amely a toszkán kolostor tulajdonában lévő képben rejtőzik, Josef Hala ismeri.

„Tágasság és nyugalom, ezeréves hagyomány az egyik oldalon, érdesség és nyersség, vagyis korunk lehelete a másikon. Szív-fal.”

Roman Ludva, a kortárs cseh regényirodalom meghatározó alakja 1966-ban, Ústí nad Orlicében született. A Brünni Műszaki Egyetem hallgatója volt, majd technikusként, 1989 után pedig színházi dramaturgként, illetve szerkesztőként dolgozott. Irodalmi pályafutását 1996-ban a Smrt a křeslo (A halál és a karosszék) című regényével kezdte. Regényeken kívül tárcákat, rádió- és tévéjátékokat is ír.

Legismertebb művei:

Žena sedmi klíčů (1997, A hét kulcsot őrző asszony)

Jezdci pod slunečníkem, (1999, magyarul: Lovasok a napernyő alatt. JAK-Kijárat, 2004)

Poslední ohňostroj (2004, A végső tűzijáték).

 

 

 

 

(Fordította Csoma Borbála)

…Josef Hala nevét először a kilencvenes évek elején hallotta Patrik Honzl. Egy művészettörténész ismerőse, Filip Mayer mesélt neki róla. Állítólag Spanyolországból települt vissza, ahol az utóbbi tíz évet töltötte. Hatvannyolcóta élt külföldön. Csehlovákiát úgy huszonöt évesen hagyat el. Élt Brazíliában, Németországban, Svájcban, Amerikában, majd Itáliában, Portugáliában, és végül Spanyolországban. Filip Mayer azt mondta, hosszú idő óta végre olyan festő képeit látta, aki tud is festeni. Realista képei vannak.

Patrik akkor csupán elraktározta az emlékezetében Hala nevét. Bár Mayer lelkesedése meglepő volt. Régóta ismerik egymást, és ha nem is tartozik azok közé a teoretikusok közé, akik a képzőművészek alkotásait megjegyzés nélkül vizsgálgatják, ilyen elragadtatással még nem találkozott nála. A kilencvenes évek óta járta az Európában rendezett nagy kiállításokat, feljegyzéseket készített róluk, már-már betegesen pontos kimutatásokat, szakfolyóiratokba írt cikkeket és Patriknak minden alkalommal részletesen beszámolt. Kimért volt mindig. Egészen mostanáig.

Pár hónappal később Josef Halának kiállítása nyílt Prágában. Amikor Patrik körbejárta a Špála Galéria kiállítását, nem tudta, hogy mit is gondoljon a képekről. Fényt sugároztak. Ez már magában is gyanús volt. És nem csak a laikusnak, akik közé Patrik tarozott. Az újságokban, vagy szakfolyóiratokban megjelent kritikák is óvatos elismeréssel számoltak be a kiállításról. De egyben, és ez Patriknak feltűnt, megegyezett a mondanivalójuk. A cikkekben írtakkal egyébként Patrik is egyetértett. Ez a ragyogás, amely Hala képeit szinte életre keltették, teljesen idegen volt a cseh festészeti hagyományoktól. A kilencvenes évek első felében például a német művészet hatása volt megfigyelhető, mely a határok megnyitását követően az országba özönlött. Ennek jobbára sötét tónusú expresszionizmusa egybehangzott a világ végét jövendölő apokaliptikus dobpergéssel, amelyet a laikusok és szakemberek nagy része egyaránt hallani akart. Patrik ugyan azok közé tartozott, akiknek ezek, a jóistent helyettesítő, a holnapot jósolgató jövendölések lassan kezdtek az agyára menni, de ennyi nyugodt fényt, ilyen csöndes, finom érthetőséget, mint ami Hala képeiből áradt nem tudott hova tenni. Az volt az érzése, hogy a vászon és a rajzok, amelyek többszáz éves régi festészet hatását keltik túlságosan egyszerű vonalúak, tetszetősek. A cseh képzőművészek másik fele, akiket néhány művészettörténész támogatott, a helyi posztmodern irányzatnak azt a figyelemreméltó ágát kezdte művelni, amelynek leggyakrabban használt kifejezése a „distancia” volt. Így a Špála Galéria Hala kiállításáról szóló kritikák olvasásakor Patrik úgy érezte, hogy óvatos elismerésük sokkal inkább a festő idegenben jól csengő nevének, mint maguknak a műveknek szól. És lehet, hogy – hozzá hasonlóan – néhány kritikusnak is az a tény imponált csöndben , hogy olyan festőről van szó, akinek egy közepes nagyságú képét a nyolcvanas évek közepének európai piacán százezer márkáért árulták. Erről már abban az időben is suttogtak.

A kiállítás nem hagyott mély nyomokat Patrikban. De a katalógust megvette. Ezt az idő múlásával egyre kevésbé érti majd, mivel a kiállítási katalógusokat nem gyűjti, még azokét sem, amelyek Haláénál képeinél sokkal jobban tetszettek neki.

Ami ezután következett, még érdekesebbnek tűnt Patrik számára. Máig sem tudja pontosan miért, de talán két évvel Hala kiállítása után, levette a könyvespolcról a katalógust, és egy könyvsornak támasztva a polcra helyezte, hogy mindig a szeme előtt legyen, és viszonylag sűrűn lapozgatta. Bár ez sem igaz teljesen. Van egy halvány sejtése, miért tett így. Egy neves, idősebb költő, akivel Patrik már néhány éve barátkozott említette neki Hala képeit. És hasonló lelksedéssel beszélt róluk, mint Patrik ismert művészettörténész barátja. A húsz évvel idősebb költőhöz nem csak a hivatás rokoni szálai és könyveinek szeretete fűzte, hanem elsősorban emberi szimpátia.

– Nekem valahogy bajom van ezekkel a képekkel – mondta neki akkor. – Túl sugárzóak.

A költő csak elnevette magát:

– Hát épp ez a jó bennük!

A katalógus még aznap előbukkant a könyvespolc sötét rejtekéből. Most már a sznobizmuson volt a sor, amiről Patrik, azóta csak mint jó szolgáról beszél. A mondás másik felét, a rossz gazdáról, mosolyogva elhallgatja.

Ekkor jött be a képbe a tízéves Markéta. Látta, hogy Hala albumát lapozgatja.

– Tetszik? – kérdezte.

A lánya nagy, kerek szemekkel bólogatott:

– Sokkal jobban, mint azok a sötét szörnyűségek, amiket anyuval kiakasztgattatok a falra.

Patrik úgy tett, mintha a sötét szörnyűségekre vonatkozó megjegyzést nem hallotta volna.

– És mi tetszik benne?

– A színek, meg ez a nyugalom. Süt rajta a nap. Apu, hogy tudta ezt így megfeseni?

Elkezdte gyűjteni Hala kiállításainak katalógusait. Sevilla, Brüsszel, Lisszabon, Milánó, Düsseldorf, New York. Egyre gyakrabban ütötte fel őket. A festményeken szereplő alakok, amelyeken ott remegett a gótika időtlensége a jelennel és egy cseppnyi humorral elegyítve, szinte életre keltek előtte. Ahány kép, annyi történet, és a néző szinte átléphetett ezekbe a világokba.

– Miért jött vissza egyáltalán? – kérdezte egyszer Mayert.

– Öt gyereke van. És a feleségével, aki német, úgy döntöttek, hogy a gyerekeknek legalább az egyikük szülőhazájában kéne felnőniük. Hala nem akart Németországban élni. Ezért vannak most itt.

Patrik pontosan nem tudja, mikor döntött véglegesen amellett, hogy a sorban negyedik regényéhez, amelynek megírásához éppen készülődött, témául szolgálhatna Josef Hala története. Leginkább a kép titka, amelyről az író az amerikai Time magazin hasábjain beszélt. Mayer hozta neki, aki közben annyira összebarátkozott Halával, hogy már egy-két kiállítását is ő nyitotta meg,amelyeket a kilencvenes évek második felében rendeztek Csehországban. Mayer természetesen tudott Patrik érdeklődéséről Hala munkáit illetően.

Az interjú egyik kérdése úgy szól, hogy létezik-e olyan, hogy a kép titka?

„Azt hiszem, hogy az alapokban rejlik a titok” – feleli a festő. „Ugyanis a jó kép sugárzik. Ami annyit jelent, hogy bár évekig függ otthon a falon, nem öregszik. Mindig van miért ránézni. És még maga a festő sem tudja pontosan megmondani, hogy sikerült ezt elérnie. Ez ismert tény. Én azonban, amikor elhagytam Csehszlovákiát, egy középkori festészettel foglalkozó tanulmányban azt olvastam, hogy létezik olyan, hogy a kép titka. Pontosabban, egy tizenharmadik századi festő fogalmazta meg a kép titkát egy korabeli, olvasó szerzetest ábrázoló festményén. A kép jobb alsó sarkában láthatatlan betűkkel van leírva az a formula, amely megmondja, hogy fessünk olyan képet, amelyen nem hagy nyomot az idő vasfoga, így egyfolytában vonzani fogja a nézők figyelmét. Nem valamiféle középkori bölcsességről van itt szó. Hanem többezer éves tudásról. Ez a festmény egy toszkán kolostor tulajdonában van. Máig úgy gondolom, hogy az a fiatalkori vágy, ami az olvasó szerzeteshez és így ahhoz a láthatatlan formulához vonzott, játszott közre abban, hogy professzionális festő lett belőlem.

Amikor Patrik először olvasta az interjút, a Halával beszélgető újságíróhoz hasonlóan elegáns, de romantikus fantáziaszüleménynek titulálta persze a választ, s mindketten úgy gondolták, hogy a festő csak titokzatoskodik. De ehhez az egyetlen bekezdéshez az újságíró – Patrik szerint utólag és óvatos mérlegelés után – hozzáfűzött néhány mondatot Hala viselkedéséről. Állítólag igen komoly képel válaszolt erre a kérdésre. Ez persze nem kell, hogy valamit is jelentsen. Patrik is így gondolta. De csak addig a pillanatig, amíg személyesen nem találkozott Josef Halával. Az újságíró természetesen megkérdezte, hogy megtalálta-e a festményt és megfejtette-e a formulát.

„Megtaláltam.”

„Hol van, és hogy hangzik?”

„Nem gondolja” – válaszolta erre Hala a beszélgetés végén –, hogy ha erre válaszolnék, akkor a Time folyóirat olvasóit, amelynek több mint tipikus címe egyébként összefüggésben van azzal, amiről itt beszélünk – valamitől megfosztanám?

– De önmagát is, igaz? – reagált azonnal a riporter.

– Igen önmagamat is.

Az interjú elolvasása után néhány héttel Patrik megkérte Filip Mayert, hogy ismertesse össze Josef Halával. Ez még tavasszal történt. A festő a művészettörténészen keresztül azt üzente neki, hogy menjen el velük Brünnbe, kiállításának a megnyitójára.