Tizenhat évesen olvastam Apollinaire versét, a Zónát, és lenyűgözött. Igen, én is untam a régi világot, csupa rom volt. Ráadásul ezek a romok sokkal konkrétabban, kézzelfoghatóbban voltak jelen az én régi világomban, a hatvanas évek Magyaroszágán, mint Apollinaire Párizsában. A szó szoros értelmében romos épületek meredeztek körülöttem, és romos egzisztenciák tébláboltak közöttük. Szánalom és együttérzés helyett azonban haragot és gyűlöletet éreztem.

Némi bonyodalmat az okozott, hogy ez a régi világ önmagában is meghasonlott. Az egyik része jelennek nevezte magát, és szemben állt a másik részével, amit a múltnak nevezett. A másik része viszont büszkén tekintette múltnak magát ezzel a jelennel szemben, amelytől elhatárolódott.

Vidéken, ahol éltem, kevésbé, Budapesten viszont, ahol néha vendégeskedtem, jól látszott, hogy egyes épületek a nácikat kiverő orosz csapatok átvonulása óta, mások viszont a forradalmat leverő orosz csapatok bevonulása óta állnak romokban. A romos egzisztenciákra ugyanez vonatkozott, természetesen nemcsak Budapesten, hanem vidéken is. Mulatságos módon azonban a régebbi épületromok álltak kapcsolatban azzal, ami jelennek nevezte magát, és megfordítva, míg az egzisztenciális romhalmazokra ennek az ellenkezője volt érvényes.

Mint mondtam, ez a két világ, a múlté és a jelené, megrögzötten szemben állt egymással. Olyannyira igénybe vette minden erejüket a másik tagadása, hogy másra már nem is maradt erejük. Szinte másból sem álltak, mint ebből a tagadásból.

Én pedig, aki tizenhat évesen szintén alig álltam másból, mint tagadásból, a családban és a világban érvényes renddel szemben próbáltam kiharcolni, kiszorítani a magam helyét. Természetesen sokkal nagyobb helyet, mint amekkora egyáltalán járt vagy juthatott volna.

A dilemma, amellyel szembesülnöm kellett, abból származott, hogy a családom a valóságnak ahhoz a (valószínűleg nagyobbik) szeletéhez tartozott, amelyet a jelen megvetően múltnak tekintett (mindazonáltal olyan  múltnak, amelyik nem akar elmúlni), illetve amelyik ehhez a jelenhez képest büszkén vallotta a múlthoz tartozónak magát.

Ha mármost a családi hatalom ellen lázadok, akkor annak a társadalmi hatalomnak a szolgálatába szegődöm, amelyik jelennek mondja magát. Ergo a szüleiket följelentő Hitlerjugendekhez és komszomolistákhoz leszek hasonlatos. Ha ellenben a társadalmi hatalom ellen fordulok, akkor azoknak a rémséges nénikéknek és bácsikáknak a szövetségese leszek, akik reggeltől estig  sápítoznak és sipítoznak, hogy zsidóké és cselédeké lett a világ, jóllehet ők maguk is csak komoly megszorításokkal vagy meglehetős elnézéssel volnának úrnak és magyarnak nevezhetők.

Ezt a dilemmát csak egy olyan radikális álláspont oldhatta fel, amelyik a múlttól és a jelentől is elég távol áll ahhoz, hogy ezeket egymás változatainak tekintse. Egy olyan baloldali álláspont, amelyik helyesen mutat rá a családi hatalom megalapozatlan voltára, és ugyanakkor a magát baloldalinak állító társadalmi hatalmat az eredeti eszme elárulásával vagy meghamisításával vádolhatja, vagy éppen – ami még rosszabb – azzal, hogy föl sem képes fogni az alapító atyák eredeti elgondolását.

Ennek az igénynek felelt meg az a nosztalgikus-sértett bolsevik ellenzékiség, amelyet Ladányi Mihály nem csekély költői tehetsége tett számomra mélységesen átélhetővé, majd az orosz típusú kommunizmust megalkuváskén bíráló maoizmus, illetve ezt a tétlen megalkuvást tettleg túlszárnyaló guevarizmus, majd pedig a múltat és a jelent egyaránt az elidegenedett társadalmi lét változatának tekintő neomarxizmus.

Ezzel a szellemi poggyásszal léptem át a hetvenes évek és a felnőttkor küszöbét.

Csordás Gábor