hirdetés

Rosa Liksom: A 6-os számú fülke

2014. április 22.

A 6-os számú fülke – útiregény, hőse a transszibériai expresszel szeli keresztül az egykori Szovjetúniót. Míg úticélját, Ulánbátort eléri, a legabszurdabb kalandokban van része, miközben megörökíti a korabeli szocializmus hátborzongató történetekben gazdag közelképét. - Rosa Liksom finn írónő a Széphalom Könyvműhelynél a könyvfesztiválra megjelenő regényéből ajánlunk részletet.

hirdetés

AMIKOR A LÁNY óvatosan kinyitotta a szemét, elsőként az ágyak közt tébláboló férfira esett a pillantása. A nap zöldes fénye föl-alá kúszott a lakkozott fülkefalakon, a férfi egy törölközővel törölgette a homlokát. Még mielőtt a lány fölkelhetett volna, kopogtak, és a fekete egyenruhába öltözött Arisa nyomakodott be az ajtón. Két pohár gőzölgő teát, néhány ragacsos kekszet és négy darab ormótlan kubai kockacukrot tett az asztalra. A férfi néhány kopejkát kotort elő a bugyellárisából, melyet egy űrsisakos Valentyina Tyereskova kép díszített.

Alighogy Arisa távozott, a férfi előhúzta keskeny pengéjű kését a matraca alól, és az egyik kockacukrot balkezével leszorította, a kés tompa végével kettétörte, majd az egyik pohár teát és a fél cukordarabot odanyújtotta a lánynak.
Eközben gátlásosan és szomorúan mosolygott, a bőröndjéből elővett egy üveg vodkát, kinyitotta, és telitöltött két kék színű kupicát.
- Ha szerencsénk lesz sokáig együtt utazni, akkor ezúttal egy rövid tószt is megteszi. Igyunk a találkozásunkra. Emelem poharam a világ egyetlen frankó országára, a Szovjetunióra! Ez az ország nem pusztul el soha.

A férfi fölhajtotta a vodkát, harapott hozzá egy kevés zamatos hagymát. A lány az ajkához emelte a kupicát, de nem ivott belőle.
A férfi az abrosz szélébe törölte a száját, és kisfiúsan mosolygott. A lány megkóstolta a teát. Aromás volt és erős. A férfi csak most vette észre, hogy a lány kupicája még mindig tele van.
- Nem szeretek egyedül inni.
A lány most sem nyúlt a pohárhoz. A férfi csalódott arckifejezéssel bámulta.
- Nem igazán értem. Ám legyen. Nem kényszerítem rá, pedig volna hozzá kedvem.
Szemöldöke alól fürkészte a lányt. És mert a lánynak mindez nem tetszett, fogta a törülközőjét meg a fogkeféjét, és elindult mosakodni.
Csakhogy a folyosón hosszú sor állt a mosdó előtt. Az utasok egy része pongyolában vagy pizsamában volt, mások otthonkát húztak, két férfi fehér katonai alsógatyában toporgott.

Másfél óra múlva került rá a sor. Végre lenyomhatta a nedves, ragacsos kilincset. A vécé nem volt kitakarítva, csípte a bűz a szemét. A padló ragadt a szappanos vizelettől és a szétdobált újságpapírtól, egyetlen csepp vizet sem tudott fakasztani a csapból. Összesen két darab, sárgás színű és nátrium szagú háztartási szappan hevert a fülkében, az egyiket rozsdabarna nyálka borította. A lány egyetlen öles lépéssel a vécékagylón termett, hogy ne mocskolja össze Leningrádban vásárolt papucsát, szárazon megdörzsölte a fogát és az arcát. Az apró vécéablak résnyire nyitva volt, kilátást kínálva egy tovasuhanó, elfeledett, üres állomásra.

A férfi fekete kenyeret, konzerv tormát, hagymát, paradicsomot, majonézt, konzerv halat és főtt tojást halászott elő a batyujából, utóbbitgondosan meghámozta, és kétfelé osztotta.
- A jóllakott emberről Isten sem feledkezik meg, és megfordítva. Úgy hogy parancsoljon.
Hosszan táplálkoztak, majd miután a férfi összeszedte és visszapakolta a batyujába a reggeli maradékát, a kenyérmorzsát pedig lesöpörte a padlóra, nekiláttak, hogy megigyák az akkorra már kellőképp meglangyosodott teát.
- Múlt éjszaka Petyáról álmodtam. Ugyanabban az évben születtünk, egy osztályba jártunk. Öt és fél évet töltöttünk együtt. De egyikünknek sem smakkolt az iskola, így hát dolgozni mentünk. Én egy bolt lépcsőfeljáróján ülve vártam, hogy megérkezzen az áru, és a raktárba lapátolhassam. Petya deszkát hordott egy építkezésen. A kazánházban laktunk. Egyetlen ablaka volt, azon át csak a járdát meg a járókelők lábát láttuk. Aztán egyik este Petya nem jött haza. Másnap trolival kizötyögtem a munkahelyére, hogy érdeklődjem utána, mire közölték, hogy egy gép alá szorult és meghalt. A gép agyonütötte. Kérdezem, miféle gép. Egy öregember rámutatott egy nyomorult, kis exkavátorra. Hogy az volt a tettes. Fogtam egy kalapácsot és totálkárosra vertem. Ezután egyedül kellett boldogulnom.

A lány az emlékei közt kutató férfira pillantott, közben Mitykára gondolt és arra a bizonyos augusztusi hajnalra. Egy kőpadon ültek a Puskin tér szélén, szívták a füvet és arra vártak, hogy megvirradjon, amikor egy csomó részeg fiatal rontott be a térre, lökdösődtek és fenyegetőztek. Ők kiszabadították magukat és elfutottak, ám az egyik kopaszra nyírt, kövér fickó utánuk eredt és vészjósló hangon azt üvöltötte, hogy kiloccsantja a pápaszemes srác agyvelejét. Ekkor mindkettőjüket elfogta a páni félelem. Végigrohantak a néptelen utcán, amelynek végén megállt egy autó, és a lány biztos volt benne, hogy azok is bőrfejűek. Mellékutcákon futottak végig, keresztülvágtak jó néhány udvaron, csatakosra izzadva érték el az otthonuk ajtaját.

- Először a hatvanas évek elején vetődtem el Dél-Szibériába. Akkoriban a pénzreform korát éltük. A rubelnak nem volt értéke, élelmiszert pénzért sem lehetett kapni, az utcai talponállókban egy korsó sörnek ötven kopejka volt az ára. Egyik nap az építkezés kantinjában üldögéltem és valami iszonyúan pocsék házi pálinkát vedeltem Borisszal, Szásával meg egy Muha nevű kutyával, amikor előttünk terem egy hatósági közeg. Ez a falusi tahó azt mondja, indulj polgártárs a Krimre, Szevasztopolba, ott most nagy szükség van élmunkásokra. Egy bankót nyomott a markomba, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hazamentem Vimmához, egy kedves, nagyseggű lotyóhoz, mondom neki, köszönöm, hogy eddig használhattam a picsádat, de most viszlát, azzal kiügettem az állomásra, vonatra szálltam és keresztülzötyögtem az egész tágas és hatalmas Szovjet-Oroszországon. Végül Szevasztopol helyett Jaltában kötöttem ki. Ott sokfelé építkeztek, csak annyit kellett mondanom, hogy sztahanovista vagyok meg a betonozás hőse, és már föl is voltam véve. Ez volt életem legjobb nyara. Leginkább a pihenésre és a kurvákra összpontosítottam. Ha megkérdeztem tőlük, viszket-e a lábuk köze, hát két percen belül viszketett. Néha elmentünk a ribancokkal az Építőmunkás moziba, hogy kalandfilmeket nézzünk. Három ember a hóban, Eltűnt a jég közt, meg nem is tudom még mit... Három barátság a nyílt tengeren. Valahányszor eszembe jut az a nyár, összefut a számban a nyál. Akkortájt biztosan nem az eszem irányította az életemet. De végül jött a legutolsó cafka! Katinka. Édeskés hangon gügyögött, úgy töltögette az italt, azt mondta, majd én mosom az ingeidet. Itt végződött az életem, és kitárult előttem az egyre mélyebbre süllyedő alkoholisták rögös és fénytelen útja.
A keleti szél néhány hópelyhet kergetett a fehér hómezőn, sápadt napfény derengett az erdők fölött. A férfi dühösen köpött ki a bal válla fölött a fülke sarkába.

- Most arról a Katinkáról beszélek, aki tegnap kikísért az állomásra. A képén hagytam a kezem nyomát. Ott kezdődött a baj, hogy részegen mentem haza. Aztán, mint mindig, Katinka belekezdett a kárálásba. És mert nem bírta abbahagyni, odasóztam neki, majd másodszor is. Ha szépen befogta volna a száját, segített volna levetkőzni, és valami finomat adott volna vacsorára, nem lett volna baj, de ez a némber sohasem tanul. Magyarázkodom, még meg is dicsérem. De ő meg sem hallgat, hanem rákapcsol, és egyvégtében azt üvölti, hogy a férfiak csak maguknak teremtették ezt az átkozott világot. Ilyenkor kirobban belőlem a megalázott férfi haragja, és addig ütöm, míg abba nem hagyja. Ha rögtön nem hallgat el, hát egyenest a pofájába vágok. Nem könnyű nekem sem, nem szeretek ütni, csak hát mindig rákényszerítenek. Nekem is jogom van pofázni, embernek lenni a saját otthonomban, még ha ritkán fordulok is ott elő.

A férfi megfontoltan beszélt, gondosan mérlegelte a szavait. A lány megpróbált nem oda figyelni.
- Egy ilyen vita igencsak lehangoló tud lenni az éjszaka közepén. Kiöli az élet minden örömét. Múlt éjszaka is úgy rohant meg álmomban a bűze, akár egy tank. Ennek a kiégett picsának már a gondolatától is legszívesebben a falra hánynék.
A kocsi rángatózott, vele egy ütemben a férfi keze is, a szeme sarkában pedig megjelent egy könnycsepp. A keze fejével letörölte, behunyta a szemét, megköszörülte a torkát, kihúzta magát, teleszívta levegővel a tüdejét.
- De hát mindennek van határa. Én például sose gyapálom Katinkát a társbérlet folyosóján, se az utcán, se bármiféle hivatalban. Csak a saját szobánkban, mert még a helyszínen teremne a háztömbfelelős vagy egy milicista, én meg egyiket sem komálom. Különösen a milicistákat nem. Főszabály, hogy a fiunk ne lássa, mert hát Katinka mégiscsak az anyja annak a kölyöknek. Igaz, mostanára úgy megnőtt, hogy már a saját csaját veri. Amit nagyon nem szeretek... Ha kalapáccsal vered az öreglányt, aranyat kalapálsz belőle, így mondták az öregek, amikor fiatal voltam. Ezt a tanácsot mindig megfogadtam. Talán túl sokszor is.

A lány hol a padlót, hol az égbolt peremére fagyott felhőket figyelte. Ilyen orosz férfival még sohasem találkozott. Vagy az is lehet, hogy igen, csak nem akart emlékezni rá. Egyetlen orosz férfi sem beszélt vele ilyen hangon. Mégis volt valami ismerős ebben a fickóban, a bárdolatlanságában, abban, ahogy a szavakat nyújtotta, a mosolyában, megvetően gyengéd pillantásában.
- Katinka igazi orosz nő, vad és igazságos. Dolgozni jár, rendben tartja az otthonát és a gyerekeit, és bármit kibír. Csak hát én másképp látom a dolgokat, mint ő. Vegyük például az én öreganyámat. Egymás mellett lakunk, ugyanabban a társbérletben, és szerintem ez így helyénvaló. Katinka ellátja az öreglányt, a fiát és saját magát, és ellenőrzi, hogy a muternál rendben van-e minden. Tudom persze, hogy ez sem könnyű. Egész huszonhárom évi házasságunk alatt azzal gyötört a cafka, hogy zavarjam el a háztól az öreglányt.

A lány felállt, ki akart menni a folyosóra, ám a férfi megragadta a kezét és az ágyra mutatott.
- Előbb hallgassa végig a történetemet.
A lány kiszabadította magát. A férfi utána ugrott és újból megragadta a csuklóját, határozottan, de apáskodva. A lány lehuppant az ágy végére.
A férfi visszahátrált előző helyére, ujját a szájához emelte, nagyot szusszant, és pimaszul vigyorgott.- Sosem értettem, hogy lehet az, hogy minden vőlegény szereti a menyasszonyát, de minden férj gyűlöli a feleségét. Mihelyt aláírták a házassági papírokat, a férfi férjjé változik, a nő meg feleséggé, és mindkettőjüket rágni kezdi az elégedetlenség érzete. Az asszony azt hiszi, ha kényelmesen berendezkednek, minden a helyére kerül. Hogy csupán saját rezsóról, új fürdőköpenyről, padlóvázáról, ép fazékról vagy porcelán teáskészletről kell gondoskodnia. A fickó meg azt hiszi, ha kurválkodom, jobban elviselem az öreglány rigolyáit. Ettől függetlenül, ha jó alaposan megnézem Katinkát, kedvem támad azt mondani, hogy Katyusa, bogaram, galambocskám.

A férfi nagyot sóhajtott, beletúrt az uborkás zacskóba, kivett egy uborkát, bele akart harapni, de véletlenül az egészet lenyelte.
- Mi, férfiak semmire se vagyunk jók. A csajok jól megvannak nélkülünk. Ránk nincs szüksége senkinek. Legföljebb egy másik férfinak. Most is kedvem volna emelni poharam az orosz nők életerejére, szívósságára, türelmére, bátorságára, humorára, csalfaságára, csalárdságára és szépségére. A nők tartják fönn ezt az országot is.
A férfi benyúlt a takarója alá és előhúzott egy tábla Csajkovszkij-csokoládét. A kése hegyével fölnyitotta, és megkínálta vele a lányt. Ő maga nem vett egyetlen kockát sem, hanem az egész táblát lerakta az asztal közepére. A csokoládé sötét volt, és nyersolaj ízű. A lány Irinára gondolt: hogyan üldögélt esténként a karosszékében és hogyan olvasott, hogyan ömlött szét az olvasólámpa sárgás fénye a könyv lapjain, hogyan tartotta kezében a könyvet, milyen volt az arca és hogyan...

- Azelőtt tudtak hallgatni a nők, mostanában viszont be nem áll a szájuk. Az egyik ribanc is egyfolytában lefetyelt és bagózott, miközben kúrtam. Legszívesebben megfojtottam volna.

A távolban egy nyíres derengett, amelyet igencsak meggyötörtek a csípős szelek és a kemény fagyok. A csupasz fák grafikai ábrákat rajzoltak a hóra. A vonat robogott tovább, kétoldalt fehéren és sziporkázva porzott és csillogott a hó. Hol zúzmarás, fehér erdő töltötte be a látómezőt, hol enyhén kék, felhőtlen ég. A lány egy darabig a férfi monológjának zsongását hallgatta, majd hamarosan elillant belőle a hév és nagy adag szomorúság töltötte be a helyét.
A férfi hosszan töprengett. Hol gyorsan, hol lassan mozogtak nedves ajkai. Kemény tartása eltűnt, válla megroppant. A lány rajzeszközöket vett elő a táskájából, és rajzolni kezdett.
A férfi a lányra nézett, sóhajtott, és erőtlenül megvonta a vállát.
- Katinka... ó, édes Katinkám.
Csend telepedett a fülkére. A férfi a hideg ablaküvegnek támasztotta a homlokát. A lány fölállt és kiment a folyosóra.

A folyosón néhány utas ácsorgott. Egy ellenkező irányba haladó tehervonat zúgott el mellettük, meghintáztatta őket, odébb egy megállóhely alacsony épülete villant fel türkizkék foltként a távolban. Az előző éjszaka piszokfoltokat hagyott a folyosó ablakán, a foltok közti hézagokon átderengett némi halvány fény. A nyárfaerdő ritkult, a vonat lassított, a szomszédos sínen rozsdás vashulladék hevert, a vonat rövidesen begördült Kirov állomásra. A pálya melletti tábla tudatta, hogy több mint ezer kilométerre járnak Moszkvától.

A kocsiajtó kinyílt, a lány megállt az ajtónyílásban. Alig néhány hópehely libegett a csendes és száraz téli levegőben. A szomszédos vágányon egy ócska személyvonat rángatózott nyugtalanul, mint a nagybeteg, akire rájött a roham. Emberek szálltak le róla, és nagyokat szippantottak a friss levegőből. Az állomás órája először egyet, majd még egyet ütött. A lány éppen csak egy villanásra pillanthatta meg a mozdonyvezető sapkájának fekete műanyag-ellenzőjét, amikor Arisa a háta mögött termett, és becsukta az ajtót.
- Mit álldogál itt? Talán Kirovban akar leszállni? Ezért könnyen megbüntethetik. Hiszen magának nincs személyi igazolványa, se lakóhelye. Ostoba külföldi, nem tud semmit, aztán mégis mindenbe beleüti az orrát! És az összes lököttért én felelek. Tudja maga egyáltalán, hogy ki volt Kirov?

A lány végigimbolygott a lassan mozgásba lendülő vonat folyosóján, és az ablak túloldalán dülöngélő várost nézte. A barokk stílusú közigazgatási épület előtt egész falka kóbor kutya marakodott, egy férfi egy törött seprűnyéllel próbálta őket szétkergetni. A lány megkereste a kocsi-felelős fülkéjét, hogy teát vegyen. Arisa felsőbbrendű arckifejezéssel terpeszkedett az ágyán és szánakozva nézte a lányt. Kis tranzisztoros rádióján orosz nyelvű Georg Ots dalokat hallgatott.
- Mindenkinek egyformán kellene élnie - szólalt meg Arisa. – Vagy egyformán jól, vagy egyformán rosszul.
Két pohár forró teát nyújtott oda a lánynak, hozzá három csomag kekszet kettő helyett.
- Az ember mindenre képes, ha kényszerítik. Most pedig menjen vissza a fülkéjébe!

A férfi az ágyán ült. Időközben nyitott és bő, kockás inget húzott fehér trikójára. Kilátszott alóla izzadt, izmos hasa. Fölvett az asztalról egy narancsot és szögletes mozdulatokkal hámozni kezdte. Miután megette, az ágya alól kihalászott egy rongyosra olvasott újságot, és ingerült hangon megjegyezte: - Fiatalon nyugtalan az ember. Nincs benne egy csepp türelem sem. Csupa rohanás. De csak idő kérdése, és minden a helyére kerül.

Homlokát ráncolva fölsóhajtott.
- Nézz rám. Egy kiégett öregembert látsz magad előtt, akinek csüggedt lelkét megülte a tompa, közönyös béke. A szívét sem érzelmek, hanem a megszokás dobogtatja. Nincsenek csínyek, nincs fájdalom. Merő unalom minden.
A lány az utolsó, Moszkvában töltött estéjére gondolt. Eszébe jutott, hogyan kapkodott és szaladgált, hogyan sietett le a metróba a hosszú mozgólépcsőn, és hogyan utazott a Vörös vonalon a Lenin-könyvtárig, hogyan szaladt végig a csempével borított padlón, a múzeumszerű csarnokon és a bronzszobrok szegélyezte labirintuson, és hogyan kapaszkodott föl több meredek mozgólépcsőn, mire elérte a Kék vonalat, hogyan felejtett el kiszállni az Arbaton, hogyan lépett ki egy mozaikokkal díszített, templomszerű állomáson, amelynek a nevét már elfelejtette, és hogyan vette észre a beton boltívek alatt, hogy elhagyta a válltáskáját, amelybe a vonatjegyet és a szállodautalványokat rakta, hogyan fordult vissza, hogyan szállt egyik metróról a másikra, hogyan járta végig azokat az állomásokat, ahol átszállt, és hogyan találta meg legnagyobb ámulatára a válltáskáját a Lenin-könyvtár megállójában: ott állt a metróőr fülkéjének közepén.

Most fékezett a vonat, majd megállt. Azután nagyot rántott a mozdony a szerelvényen, és újból nekilendült. Újabb fékezés. Újabb megállás. Mintha egy pillanatig csodálkozott volna a mozdony, aztán vidáman sípolt egyet és céltudatosan nekilódult. A kerekek eleinte bocsánatkérően kattogtak, de rövidesen robogni kezdtek. A hófödte síkság túlpartján előbukkant a nap, egy pillanatra megvilágította az eget és a földet, majd eltűnt a parttalan lápföldek mögött. A férfi szúrós szemmel bámulta a lányt.
- Neked bizonyára álmokkal van teli a lelked! Na persze, álmodozni szabad. A buta Iván is heverészik csak a kemence sutban, és mobil kemencéről meg terülj-terülj asztalkámról álmodozik, csakhogy az élet, amit a nálam okosabbak átmeneti börtönnek neveznek, itt van velünk. Már holnap lecsaphat ránk a halál.

A férfi vékony arcára kiült az önelégültség. Szép szája volt, keskeny ajka és ugyanolyan kis sebhely volt az állán, mint Trockijnak.
- Igaz, a halál sem lehet rosszabb, mint az élet.
A férfi lehunyta a szemét, és összeharapta a száját. Aztán dúdolni kezdett.
- Ne félj, lányom, a haláltól, ameddig élsz, mert addig még nem jött el. Ha meg meghaltál, már úgy sincs semmi.

A férfi csuklani kezdett, fölvonta a vállát és kiegyenesedett.
- Jobb meghalni, mint félni. És ha valamitől félni kell, hát azok a mongolok. Ezeknek még nevük sincs. Más se tesznek, mint esznek, basznak, alszanak és meghalnak. Nincs semmiféle erkölcsük, az emberi lélek számukra smafu. Tönkretenni viszont mindent tönkretesznek. Ha adsz nekik egy tranzisztoros rádiót, öt perc múlva egy halom csavart, drótot és egy üres dobozt kapsz vissza. És bár cudarul viselkednek velünk, oroszokkal, megroppantják a morális gerincünket, mi mégis megpróbálunk rajtuk segíteni. Elvisszük hozzájuk a jelent. Csakhogy ők semmit sem értenek belőle, megkefélik a gyerekeiket, és pimaszul a pofánkba röhögnek... Érted? Nézd, a Szovjetunió óriási ország, ahol nagy múltú és vegyes népek élnek. Átéltük és megszenvedtük a jobbágyságot, a cári korszakot és a forradalmat. A mi fajtánk építette föl a szocializmust és hódította meg a Holdat. Hát ti mit csináltatok? Az égvilágon semmit! Mi javult nálatok? Semmi!

A férfi tenyerével a térdére csapott, kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de végül hallgatott.

A vonat egyik felén, a távolban húzódó erdő fala fölött egy sas vitorlázott, egy rénborjú tetemével a karmai között. A fülke ajtaja magától kicsapódott. A folyosó padlójának szélét sárgás fénnyel égő lámpasor szegélyezte, olyan volt a folyosó, mint egy repülőtéri kifutópálya. A radiátor forró levegővel lehelte tele a keskeny kupét. A lány kiment a folyosóra. Egy csontos, gyerek nagyságú, ráncos öregasszony és egy copfos kislány társaságában egy fiatal házaspár álldogált odakint. A lány barna úttörő macit szorongatott a hóna alatt, ölében egy csúcsos kalapos bohóc ült. Erdei tisztáshoz értek, az ibolyaszínű nap lassan alámerült a dermedt, havas fenyves mögött. Az erdő bozótja mélyén apró madarak aludtak kőodvaikban, szívós, fehérbundás nyulak gömbölyödtek össze üregeikben, medvék horkoltak barlangjaikban.

A kocsi elején Arisa járt fülkéről fülkére, őt túlságosan bőre szabott egyenruhájában a fiatalabb kocsi-felelős, Szonyecska követte. A lány megpróbálta megszólítani Szonyecskát, de az annyira gátlásos volt, hogy rögtön elfordította a fejét. Aztán Arisával együtt eltűnt az első kupéban. Ez volt a vonatkísérők magánterülete, ahol a falmagasságú szamovárban éjjel-nappal zubogott a víz. Egy egész vödör vizet bele lehetett önteni.

Közben a látóhatáron végiggurult a sápadttá szelídülő nap. A félhomályos erdő zúgva emelkedett a szürke felhők tarkította, tántorgó ég felé. Váratlanul a férfi is fölbukkant a folyosón, ekkor a lány bement a fülkébe, egy darabig hallgatta még a kerékkattogást, azután legyűrte az álom.

 

Rosa Liksom (Anni Ylävaara,1958) egy kis lappföldi faluban született, amelynek sajátos nyelvét gyakran használja elbeszéléseiben, regényeiben. Helsinkiben, Koppenhágában és Moszkvában végezte egyetemi tanulmányait. 1988 óta sorra jelentek meg elbeszélései és regényei finn nyelven. 2011-ben publikált A 6-os számú fülke című regényét számos idegen nyelvre lefordították, még a megjelenés évében elnyerte a rangos Finlandia-díjat is.

Fotóművészként, grafikusként is ismert, gyermekeknek szóló köteteit maga illusztrálja. A 6-os számú fülke – útiregény, hőse a transszibériai expresszel szeli keresztül az egykori Szovjetúniót. Míg úticélját, Ulánbátort eléri, a legabszurdabb kalandokban van része, miközben megörökíti a korabeli szocializmus hátborzongató történetekben, lepusztult romokban és építkezési torzókban gazdag, a mai olvasó számára már szürreálisnak tetsző közelképét.

 

Rosa Liksom: A 6-os számú fülke, Széphalom Könyműhely, 2014., ford: Jávorszky Béla, 188 oldal, 2500 Ft. 

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.