hirdetés

Rosa Liksom: Az Ezredesné (részlet)

2018. május 8.

Az elmegyógyintézetben a világot tökéletesen idegennek láttam. Hívogatott a halál, de még nem voltam rá fölkészülve. Olyan érzésem volt, hogy itt vagyok a legjobb helyen. Nem kellett tennem semmit, csak alávetni magam a sokféle kezelésnek és befogni a szám. – Rosa Liksom a Széphalom Könyvműhelynél megjelent, Az Ezredesné című regényéből olvashatnak részleteket.

hirdetés

Részlet (1)

Azon a napon, amikor apám kilehelte a lelkét, az Ezredes járt nálunk látogatóban. Én az ajtó mögül hallgatóztam, tudni akartam, miről beszélgetnek. Az Ezredes azt mondta, hogy mihelyt Hindenburg begubózik, a hatalom egyetlen puskalövés nélkül Hitler kezébe megy át, merthogy mögötte áll a pénz, ő pedig munkát és jólétet teremt Németországban, visszaadja a németek büszkeségét és meghódítja a világot. Erre apa annyit mondott, hogy mi Németország barátai vagyunk, úgyhogy mintegy a német politika farvizén fölszabadíthatjuk az orosz iga alól a rokon népeket, és a Kalevala Lönnrot által bejárt földjeit Finnországhoz csatolhatjuk, egészen az Urálig. Mire az Ezredes: egy finn sem akarhatja, hogy a legészakibb balti országnak tartson minket a világ. Mire apa: nem tudhatjuk, mikor tör ki a háború, a mi birtokunkban van a Petsamóban lévő nikkel, így aztán nem sok jóra számíthatunk.

Én valahogy már apró pulyaként sejtettem, hogy valami különös kapcsolat van apa és az Ezredes között. Aztán egyszer anya elkottyantotta, hogy a németországi táborban, ahol a finn vadászkatonákat kiképezték, az Ezredes mentette meg apát, aki valami kellemetlen ügy miatt föl akarta kötni magát. Estefelé az Ezredes haza indult, apa pedig megkért, hogy szaunázzam vele, mert, hogy én voltam a kedvenc lánya. Úgy csapkodtuk egymást a nyírfanyalábbal, mint két megszállott, majd miután alaposan megdolgoztam a hátát, elszopogattunk néhány bögre házi sört a szauna öltözőkamrájában.

Apa elmesélte, hogyan utaztak el anyával nászútra Koppenhágába. Persze akkoriban nálunk, Kittiläben elképzelhetetlen volt, hogy egy fiatal pár külföldre menjen mézeshetekre. Anya runebergi szellemiségű nemesi családjában mindez természetes volt. A helsinki ómama és ópapa támogatta hát a tervet, a kittilä-i nagymama és nagypapa ellenezte, merthogy nagyon vallásosak voltak, majdhogynem ó-laestadiánusok. Az ifjú pár Koppenhága központjában szállt meg egy panzióban, és úgy éltek, mint Marci Hevesen. Nem sok időbe telt, és elfogyott a pénzük. Apám először a nővérét hívta fel Rovaniemiben, hogy küldjön utánuk pénzt. A nővére azt válaszolta, hogy nem küld egy megveszekedett vasat sem, különben is bolondnak tartotta apát, aki agronómusként és a tehenészeti szakiskola igazgatójaként egy tanítványát vette feleségül. Ekkor apa fölhívta az egyetlen létező kittiläi telefonszámot, amely történetesen a szülőháza száma volt, és szerencséjére otthon érte Matti bácsit. A bácsi küldött is rögtön pénzt, csak hát a posta lassan járt. A panziótulajdonos pedig követelte a lakbért és nem értette apa latin magyarázatát, hogy pecunia venit. Végül rendőrt hívott és apát bevitték az adósok börtönébe.

Anya épp a cukrászdába ment süteményekért, aztán amire hazaért, apát nem találta sehol. Így aztán kínjában ékes svéd nyelven faggatta a panziótulajdonost, hogy hova tűnt el a férje. Az mondott valamit dánul, amit viszont anya nem értett. Egy álló hétig sírdogált a szobában, és nem evett mást, csak süteményt és hozzá pezsgőt ivott. Azt hitte, hogy apa új fehércselédre tett szert és kereket oldott vele, őt pedig faképnél hagyta. Végül egy sötét este váratlanul megjelent, a markában egy köteg pénzzel, és megtalálta az ágyon heverő asszonyát. Egyszeriben rendbe jött minden.

Szuvenírnek vettek egy magas, viktoriánus stílusú gyerekkocsit, mert kiderült, hogy anya gyereket vár, méghozzá Rebekát. Ebben a kocsiban ringatott engem is az első hónapokban, onnan bámultam tél közepén a sarki fény játékait, forró nyári napokon meg a napos kék eget. Ott egésznek és tökéletesnek éreztem magam.

A történet lezárásaként még egyszer meglocsoltuk a kályha-köveket, hadd gőzölögjenek, azután az udvaron keresztül elindultunk a tanítói lakás felé. Az udvar közepén, a főépület előtt apa egyszer csak összeesett. Feküdt a földön kifordult szemmel, utolsó erejével még a kezembe kapaszkodott, és annyit mondott, hogy te vagy az én sötét angyalom. Egy kevés habos vér buggyant ki a száján, és már úton is volt a sötétség birodalma felé. Szörnyű volt nézni, ami történt, a látványtól máig sem bírok megszabadulni. Évekig az járt az eszemben, hogy apa halála az istenek bosszúja volt, amiért titkon kihallgattam a férfiak beszédit.

Fotó: Pekka Mustonen

Részlet (2)

A legutolsó alkalom, amikor az Ezredes megvert, úgy történt, hogy reggel megfőztem a kávét és elkészítettem a szendvicset. Aztán a reggelit, mint mindig, tálcán az Ezredes elé tettem. Erre csak annyit mondott, hogy tegyek a kávéba cukrot. Nincs itthon cukrunk, feleltem. Erre az egészet kávéstul-tálcástul a falhoz vágta, megragadta a hajam és végigvonszolt a padlón. Emlékszem, milyen örömmel figyelte Hulta a konyhaajtóból a szenvedésemet. A szeme valósággal csillogott a kéjtől. Biztos arra gondolt, hogy a gazdája most végre eltapossa ezt a svábbogarat és ő lesz a Willa Eversti ura. Nem lett az, merthogy két hónappal később torkán akadt egy kenyérdarab és megfulladt a fotelágyában. Olyan ember távozott vele a másvilágra, aki soha nem tudott  értelmes választ találni élete értelmére. Ô volt az utolsó  házvezetőnő, újat az Ezredes már nem fogadott fel.

A padlón fekve elfeketedett előttem a világ és elvesztettem az eszméletemet. Az Ezredes megijedt, hívta Alatalót, hogy vigyen el a háziorvosához, ahogy olyan sokszor azelőtt. Csakhogy az orvos sem tudott magamhoz téríteni. Tovább küldött tehát a kórházba, és ott véletlenül egy olyan doktor kezébe kerültem, aki fölfogta, miről is van szó. Ez a doki délről jött helyettesíteni. Megkérdezte, hogy a férjem vert-e meg. Ô bizony, és már nem először, feleltem. Mire ő: és mióta tart ez az állapot? Mondtam, hogy 1944 ősze óta.

A doki összeforrasztotta a csontjaimat, az egeret viszont nem tudta a fülemből kikergetni, ezért átvitetett az oului elmegyógyintézetbe. Ott az első két hétben kifejezéstelen arccal bámultam a plafont. A harmadik héten kezdődött a kúra, amit a volt lahti felderítő század orvosa, von Bagh lélekbúvár írt elő. Sokféle kezelésben volt részem: kaptam inzulininjekciókat, hideg fürdőt, kardiazol-kezelést és elektrosokkot.

Ezektől annyira sikerült magamhoz térnem, hogy megpróbáltam fölakasztani magam a kórház fürdőjében, amelyet izzadtság-, húgy-, genny- és avas disznózsír-szag járt át. Sajnos észrevettek, és lekötöztek az ágyra. Nem védekeztem. Abban a kórházban annyi szörnyűséget láttam és éltem át, hogy legszívesebben el sem mondanám őket.

A mellettem lévő ágyon feküdt például a vietoneni iskola egészségügyi nővére, Hilkka Adenauer, akinek a foga krétafehér, az orra pedig ferde volt. Beszédbe elegyedtünk. Ô az anyjáról beszélt legszívesebben, én az apámról. Például arról, hogy hogyan vetette föl egyik Szent Ivánkor, hogy nézzük meg az Aavasaksa oldalából a nyárközépi éj nélküli éjszakát, hogyan ültünk távolsági buszra, és még mielőtt megérkeztünk volna, hogyan kezdett csillogni a napfényben a maradék hó. Abban az időben a sűrű erdőn át csak egy keskeny ösvény vezetett fel a csúcsra. Kaptattunk fölfelé, és én rettenetesen elfáradtam. Apa a hátára vett, a többi pulya mellettünk caplatott, pedig ők is ki voltak merülve. Egyszer csak két hatalmas köves bucka bukkant elénk az ösvény mind a két oldalán. De mi rendíthetetlenül kapaszkodtunk fölfelé, megint egy sűrű erdőn keresztül.

Végül fölértünk a csúcsra, ahonnan olyan kilátás nyílt a Tornio-folyó völgyére, hogy elállt a lélegzetem. Átsétáltunk a hegy északkeleti lejtőjére is, amely rettentő sziklás és meredek, apró köveket hajigáltunk lefelé és remekül éreztük magunkat. Apa meglátott egy sasfészket, és azt mondta, hogy viselkedjetek rendesen, mert ha nem, jön a sas és elvisz benneteket. 

Mesélj még, nyaggatott Hilkka. Erre elmeséltem neki apa egyik bolond ötletét. Azt találta ki, hogy mi kölkök lapp ruhába öltözünk, magunkkal hívunk néhány lapp öregasszonyt és öregembert, és néhány rénszarvas társaságában mutogatni fogjuk magunkat a berlini, a varsói és a pétervári állatkert közelében. Fölépítünk egy lapp nyári szálláshelyet, és bemutatjuk, hogyan élnek a lappok.

Apának persze csak a bevételen járt az esze. Fölültünk a rovaniemi vonatra. Én hároméves voltam. Megérkeztünk Pétervárra. A rénszarvasok egymás után múltak ki, még mielőtt az állomásról beljebb jutottunk volna. Kétnapi keresgélés után megtaláltuk az állatkertet, és a férfiak hozzáfogtak a lapp sátor fölállításához. Akkor beállított a hatóság, és kérte az engedélyeket. Apa papírjai rendben voltak, a férfiakat mégis bekísérték a fogdába. Mi, kölkök és az asszonyok ott maradtunk sírva, az emberek pedig körülálltak. Valaki egy vagy két kopejkát nyomott a markunkba. Biztosan ott helyben éhen vesztünk volna, ha oda nem vetődik egy finn, és egy fiskális segítségével haza nem vitet bennünket Rovaniemibe.
Apa és a lapp öregek hetekkel később érkeztek meg, éhesen és meggyötörve. Egyiküket később elvitte a szél kiváltotta idegláz, a másikkal a fertőzött víz és a tífusz végzett, miután idehaza nem akadt rá más patikaszer, mint a rosszul lefőzött pálinka, a kátrányos víz és a forró rénszarvasvér.

Az elmegyógyintézetben a világot tökéletesen idegennek láttam. Hívogatott a halál, de még nem voltam rá fölkészülve. Olyan érzésem volt, hogy itt vagyok a legjobb helyen. Nem kellett tennem semmit, csak alávetni magam a sokféle kezelésnek és befogni a szám. De alighanem úgy működik a világ, hogy mindig eljön a nap, amikor erőnek erejével kiűznek a paradicsomból, és rád parancsolnak, hogy gyógyulj meg.

Jávorszky Béla fordítása


ROSA LIKSOM (polgári nevén Anni Ylävaara) finn írónő, fotó- és képzőművész, 1958-ban született Ylitornióban, a lappföldi Tornio-völgy finn oldalán. Helsinkiben, Koppenhágában és Moszkvában töltött egyetemi éveinek kalandos vándor-korszaka után Helsinkiben telepedett le. Különös hangvételű kisprózai művek, többek közt az Yhden yönpysäkki (Egy éjszakai megálló, 1985), az Unohdettu vartti (Az elfelejtett negyedóra, 1986), a Väliasema Gagarin (Gagarin közbülső állomás, 1987) és a Go Moskova go (1988), valamint egy szintén sikeres regény (Kreisland, 1996) után a 2011-ben megjelent A 6-os számú fülke című könyve hozta meg számára az igazi írói áttörést: több kisebb díjat követően ezzel, a sok idegen nyelvre lefordított regényével elnyerte a Finlandia-díjat. Új regénye, Az Ezredesné is szép sikert ért el a finn olvasók körében, hiszen nem csak hiteles rajzot ad egy tragikus szerelemről és emberi kötődésről, de a finn történelem egy máig kibeszéletlen korszakában, az 1. és 2. világháború idején játszódik a jelentős háborús színtérként sok változást és szenvedést megért finn Lappföldön. Az immár nálunk is ismert írónő 2017-ben megjelent, Az Ezredesné című regényének lappföldi hősnője egyes szám első személyben mondja el egy aszimmetrikus szerelem fogságában leélt fiatalságának történetét. Apja barátjának és politikai harcostársának erőszakos közeledése már gyermekként eldönti a sorsát, de kiszolgáltatottságát sokáig ellensúlyozza egyrészt a férfi elismertsége, gazdagsága, a hozzátartozó fiatal nő sikerekkel járó, központi szerepe, másrészt hozzá való, feltétel nélküli kötődése és teljes erotikus odaadottsága. A történelmi változások mentén bekövetkező emberi és társadalmi összeomlásból a mindennapi vegetálás és egy újabb – másképp – aszimmetrikus szerelem segítségével áll lábra az Ezredesné. „Második” életében a szülőföld otthonosan ősi, szinte civilizáción kívüli világában talál magára az asszony, sikeres író lesz. aki saját élettörténetének feltárásával a finn történelmi közelmúlt egy eltűnt, szívesen eltagadott rétegére nyit ajtót. Rosa Liksom, Lappföld szülötte, új regényének hősei segítségével érzékletes és hiteles képet rajzol ennek a legendás északi tájnak a valóságáról, a XX. századi finn történelemben játszott tragikus szerepéről. Rosa Liksom Az Ezredes című művét Jávorszky Béla fordításában a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra a Széphalom Könyvműhely adta ki, 2018-ban.

Rosa Liksom: Az ezredes, Írók Alapítványa - Széphalom Könyvműhely, 2018, Fordította: Jávorszky Béla. A műfordítás a következő finn eredeti alapján készült: Rosa Liksom: Everstinna. Like Kustannus Oy, 2017, 188 oldal

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.