hirdetés

Rosa Liksom: Kelet és Nyugat határa Finnországban húzódik

2017. november 23.

A 6-os számú fülke bemutatóján jártam Tallinnban, amikor egy újságíró azzal emelkedett szóra a közönség soraiból, hogy nekem finnként nincs jogom a Szovjetunióról írni, mert csak afféle külső szemlélőként tapasztaltam meg, nem a bőrömre ment. – Rosa Liksom finn íróval Szécsi Noémi beszélgetett.

hirdetés

A katonai egyenruhába öltözött lányok szétszóródtak a kiállítás-megnyitón, és egyik a másik után kiáltotta a meglepett nézelődőknek: „Én vagyok Rosa Liksom”, „Vagy én!” Mindez a nyolcvanas években történt Helsinki egyik galériájában, de az esemény és szervezője, a fiatal művész körül ettől kezdve egyre szaporodtak a legendák. A magyar olvasók nem is tudhatják, milyen titokzatos jelenség volt Rosa Liksom az 1990-es évek finn irodalmában. Akkoriban, miután megállapították, hogy a novellái páratlanul eredetiek, az a kérdés következett: na de ki ez a Rosa Liksom? Ő viszont szándékosan arra törekedett, hogy hamis életrajzokkal, különös performanszokkal, arcát elrejtő, jelmezes szerepfotókkal zavarja meg a kritikusokat és a közönséget. Vagy legalábbis a lappföldi Ylitornióban született, faluját tizenhét évesen elhagyó Anni Ylävaaráról a világpolgár Rosa Liksomra terelje figyelmet. Most, 2017-ben viszont pontosan úgy viselkedik, ahogyan a nemzetközileg is az egyik legsikeresebb finn íróhoz illik: nyitott, jókedélyű, türelmes az újságírókkal és olvasókkal, a pódiumon élénk színű, egyedi ruháiban ülve megfontoltan válaszol minden kérdésre.


Mi tette Rosa Liksomot láthatóvá?

Akkor, amikor az 1980-as évek elején írni kezdtem, először Moszkvában laktam, azután Koppenhágában, Helsinkiben nem is időztem hosszabb ideig. Koppenhágában (vagyis Christianiában, az anarchista szabadállamban, ahol Rosa Liksom az 1980-as évek közepén élt. – Sz. N.) írtam az első három könyvemet, nagyon ritkán jártam Finnországban. Szóval amikor az a kiállítás-megnyitóm volt – mert festő is vagyok –, akkor nagyon jólesett távol maradni a nyilvánosságtól, mert nem laktam Finnországban, és nem is élt bennem a vágy, hogy bárhol fellépjek, ráadásul rettenetesen félénk voltam és borzasztóan fiatal: alig múltam 20 éves. Egészen más volt akkor a helyzet, mint most, amikor a hatvanhoz közelgek. A nyilvánosságtól való tartózkodást fenn is tartottam egészen 2011-ig. Akkor az első regényemet, A 6-os számú fülkét Finlandia-díjra jelölték, én pedig eldöntöttem, hogy ha a könyvet Finlandia-díjjal honorálják, akkor elkezdem járni Finnországot, és elkezdek interjúkat adni. Ez így is történt.

Önt afféle punkkirálynőként tartották számon a pályája kezdetétől. Akkor ez a nagy presztízzsel járó hivatalos elismerés hozta a hagyományos írószerep elfogadását?

Igen. Ez egyrészt az életkoromhoz kötődik, másrészt a díjhoz. Más ember vagyok, mint húszévesen. Ennek ahhoz is köze van, hogy a gyerekeim felnőttek vagy a felnőttkor határához értek. A családot is védelmezni akartam. Ők továbbra sem szerepelnek.

Érdekes, hogy a magyar olvasók előbb ismerkedhettek meg azzal a regénnyel, ami a fenti fordulatot hozta, mint a novellákkal, ami a legsajátabb műfaja és munkássága nagyobb részét kiteszi. A magyar olvasók számára Örkény Istvántól ismert rövid novellák, az egypercesek narrátorai önnél naivak és öntörvényűek. Az olvasgatásuk valósággal függőséget okoz. Hogyan írja ezeket? A fejében összeálló történeteket egy ültő helyben adja ki magából, vagy ahogyan egyes költők a verseiket, a szavakat cserélgetve csiszolgatja a rövid írásokat?

Már akkor pontosan tudom a témát, mielőtt leülök a számítógép elé, de a tudatalattimra hagyatkozom. Tudom az irányt, elkezdek írni, de a végén kijöhet valami egészen más belőle, mint amit eredetileg elterveztem. Hiszek a tudatalattiban és nem cserélgetem a szavakat. Természetesen tömörítem a szöveget, de messze nem úgy dolgozom, mint a költők. Alapesetben a történetek már eleve szinte teljesen készen vannak a fejemben.

Hogyan viszonyulnak az Ideglenes (Noran Libro, 2017) történetei a valósághoz?

A történetekhez a témát az engem körülvevő valóságból kapom. A környezetemtől, barátoktól, ismerősöktől.

Jankó Szép Ivett műfordításában a különféle finn nyelvjárások székely dialektusban szólalnak meg magyarul, így olyan ízesen hatnak, mint az eredetiben. Gyűjti a mondatokat és történeteket?

Nem gyűjtök se mondatokat, se történeteket. Csak szembejönnek. Nem is jegyzetelek. Érnek valahol a tudatalattimban, aztán kipattannak. Minden történet felismerhető, úgy Finnországban, mint Rigában, Párizsban vagy New Yorkban. Ha az olvasó mondjuk Los Angelesben olvassa el ezeket a történeteket, akkor is felismeri a típusokat. Az általam megírt helyzetek bizonyos értelemben globálisak. Szóval ez a könyv nem Finnországról szól, hanem mindenekelőtt Európáról, és az egész világról, legalábbis a nyugati világról.


Ha már a nyugati világnál tartunk... Van önnek egy úgynevezett burka-projektje, amelynek az a lényege, hogy jellegzetesen finn tájban vagy különféle európai helyszíneken fényképezett le burkába bújt alakokat, néha saját burkás alakját. A sorozatból két kép Budapesten készült. Hol fotóztak?

Tizenkét éve fényképeztem le először kék afgán burkába öltözött személyeket. Engem ruhadarabként nagyon érdekel a burka, szerintem pompás holmi. Pár évvel ezelőtt Budapesten úgy készítettem képeket, hogy egy lakásétteremben vacsoráztam, és a lakásétterem működtetője egy lepusztult, de igazán gyönyörű régi házban lakott. Ott történt a fotózás a függőfolyosón. Aztán elmentünk egy kilátóhelyre éjszaka, ahonnan a kivilágított Duna látszott. Ez a két kép készült Budapesten, a burkás képeket aztán egy albumba rendeztem 2014-ben.

Szintén egy Nyugat és Kelet közötti, de egészen konkrét utazást ír le a már emlegetett, magyarul is megjelent A 6-os számú fülke (Jávorszky Béla fordítása, 2013, Széphalom Könyvműhely), amelyben egy fiatal finn nő és egy idősebb orosz férfi utazik a transz-szibériai expressz hálófülkéjében. Mi is történt A 6-os számú fülke észtországi bemutatóján?

A 6-os számú fülke bemutatóján jártam Tallinnban, amikor egy újságíró azzal emelkedett szóra a közönség soraiból, hogy nekem finnként nincs jogom a Szovjetunióról írni, mert csak afféle külső szemlélőként tapasztaltam meg, nem a bőrömre ment. A merészségemen a közönség többi tagja is annyira fel volt háborodva, hogy botrány tört ki, gyakorlatilag megdobáltak. Nem is az Észtországban élő oroszok, hanem kifejezetten az észtek vélekedtek úgy, hogy csak nekik van joguk a Szovjetunióról írni. Ez ostobaság. Ugyanezért sok észt igen rossz szemmel nézi Sofi Oksanent, aki az észt történelemről írt, hiszen ő finn! Nincs joga az észt történelemről írni. Én máshogyan gondolom, szerintem nyugodtan írhat akár egy észt is a finn történelemről, ha ahhoz van kedve. Én nem ellenzem.

Nem lehetséges, hogy a finneknek igenis sajátos rálátása van a Szovjetunióra?

Finnország még csak száz éve független állam. Kétszáz évig Svédország keleti tartománya voltunk, aztán az orosz cár birodalmának képezte részét a Finn Nagyhercegség. Finnországon belül húzódik a határ Nyugat és Kelet között. Finnország egyik fele a nyugati kultúrához kötődik, a másik fele a keleti kultúrához. Finnország jelenlegi határai teljesen mesterségesek, mint ahogy minden ország határai azok. Ebből az elhelyezkedésből hasznot is húzhattunk volna, de nem tettük, mert a Nyugathoz akarunk tartozni, és nemet akarunk mondani a Keletre. Ez nagy veszteség, mert óriási esélyünk lett volna hasznot húzni ebből. De már nincs rá lehetőség, különösen most, hogy az Európai Unióhoz tartozunk. Az átlag finnt legfeljebb az a forgatókönyv érdekelné a keleti szomszédunk kapcsán, ha Oroszország meggyengülne és visszakövetelhetnék Karjalát.


Kapott-e ön ebből az ellenérzésből valamit, hiszen mindig is érdekelte a szláv kultúra, élt és tanult Moszkvában, sok novellája és az első regénye is ehhez az országhoz kötődik, sőt Moszkvát és Gagarint még könyvcímekbe is foglalta?

Igen. Amikor A 6-os számú fülke megjelent, kifejezetten sokan mondták, hogy ez a Szovjetunió romantizálása, rosszízű nosztalgia. Finnországban nem az orosz volt kötelező, hanem mindig is a svéd, hiszen a svéd az egyik kisebbség nyelve, a korábbi államnyelv. A családok arra szocializálják a gyerekeiket, hogy utálják a svédet, és többek közt ebből is látható, hogy Finnországban is erősödik a nacionalizmus. Nem szeretik a menekülteket sem, félnek tőlük, hiszen nem ismerik őket. Ez természetes emberi reakció: félnek attól, amit nem ismernek. Mindig is jelen volt az a zsigeri nacionalizmus, ami az emberek idegenségtől való félelmén, a xenofóbián alapul.

Írt novellákat, színdarabot, majd regényt is. Készített festményeket, festett porcelánt, rajzolt képregényt. Fotózott, filmet forgatott. Mindig örömöt talált az alkotásban? Soha nem érezte, hogy mellékvágányra siklott, kiégett?

Íróként mindig képes voltam meghatározni, hogy mikor készült el egy mű. Rendkívül ritkán adok ki újabb könyvet a kezemből, átlagosan öt-hat év telik el közöttük. Jut időm rendesen megcsinálni azt a könyvet. Senki nem kényszerít semmire. Ebben a hivatásban lehetőségem van rá, hogy egyedül hozzam meg a döntéseimet. Elhatároztam, hogy most fél évet utazgatok külföldön a fordítások miatt, Finnországban meg az új könyvemmel, az Everstinnával, aztán valamikor jövőre elkezdek új könyvön gondolkodni. Ebben a félévben nem írok semmit. Persze fejben megvan, mocorog a tudatalattimban, de konkrétan nem írok. Nem kell sietni.

Nincs írói válság, mert semmit sem erőltet?

Nem erőltetem, mert nem sürgős. Azt is megfontolom, hová utazom el. Megkapom a meghívást, megnézem a naptáramat, és ha ráérek, jövök. Harmincöt éve írok, de még sohasem kerültem válságba. Nem akarok már olyan sokáig írni, talán még egy könyvet fogok publikálni. Írni fogok még, de publikálni már nem. Persze, az írást nem lehet abbahagyni, és az idő majd megmutatja az utat. De még egy regény bennem van.

A műveiben, de legfőképpen a novelláiban az emberek legsötétebb oldalát látjuk: ostobaságot, gyűlöletet, gonoszságot, kegyetlenséget, és a legsötétebb helyeket járjuk be, ahol testi-lelki nyomorral szembesülünk. Honnan meríti az energiát, ami a gazdag életműben vagy a képzőművészeti alkotásai napsugaras színekben mutatkozik meg?

Természetemtől fogva rendkívül energikus és tevékeny személyiség vagyok, ilyennek születtem, gyermekkorom óta ilyen vagyok. Ez temperamentum kérdése – a lányom is ugyanez. Finnországban az születési anyakönyvi kivonaton jelölik a csecsemő alaptemperamentumát. A szülészorvos azonnal meg tudja ezt állapítani a gyerekről, és ezt fel is jegyzik. A temperamentum sok mindent meghatároz. Ebből fakad aztán, hogy úgy mondanám: maga az élet és a világ tölt fel energiával.

A képek forrása: Rosa Liksom oldala

 


Szécsi Noémi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.