hirdetés

Visszatérés Reimsbe

2018. június 1.

Tovább bonyolódik a Svéd Akadémia és a Nobel-díj ügye, Didier Eribon társadalomról és politikáról írt értekezései végre angolul is megjelennek, mindeközben mindenki Philip Rothra emlékezik. – Heti külföldi hírösszefoglalónkat olvashatják.

hirdetés

Didier Eribon szerint a társadalom

Napjaink egyik legfontosabb francia írója, filozófia- és szociológiaprofesszora, Didier Eribon leghíresebb műve, a Returning to Reims a jövő hónapban angolul is megjelenik. Ezzel kapcsolatban beszélgetett vele a The Guardian újságírója, Kim Willsher. Mikor Eribon 1964-ben Párizsba költözött, az észak-franciaországi falusi élet, a homofóbia és a szegénység elől menekülve sokkal könnyebb volt megküzdeni azzal, hogy homoszexuális, mint elismerni, hogy a munkásosztályból származik. „A homoszexualitásom, a vágyaim megélése egybeesett azzal, hogy a származásomat kellett rejtegetnem" – írja a Returning to Reimsben.
Eribon a Sorbonne Egyetemen tanult filozófiát, közben pedig éjjelente portásként dolgozott egy hotelben. Az egyetem után először a Libération, majd a Le Nouvel Observateur nevű lapoknak írt irodalomról és filozófiáról. 1989-ben jelent meg az azóta számos kiadást és fordítást megért Michel Foucault-ról szóló életrajza, amellyel nemzetközi elismerést szerzett. A 2009-ben kiadott Returning to Reims részben memoár, részben szociológiai és politikai értekezés. Eribon saját életén keresztül mutatja be a társadalom rétegződését és a különböző társadalmi csoportok gondolkodásmódját. A könyv Franciaországban 90 ezer példányban kelt el. A memoárnak Németországban is nagy kultusza van, mert a központi gondolata, amely szerint a mainstream baloldal tehet a munkásosztály szélsőjobb felé tolódásáról, nagy botrányokat kavart, s ugyanakkor nagy felismerésekre is vezetett. Eribon szerint a nacionalizmus azért vethette meg lábát ezekben a közegekben, mert a baloldal már nem a munkásosztályhoz szólt, már nem ők voltak a célközönsége, így a munkásosztálybeli szavazó jogosan érezhette úgy, hogy elhagyták, elárulták, ezért szavazott jobboldali vagy szélsőjobboldali pártokra. A könyvet 2017-ben a berlini Schaubühnén színpadra is állították Thomas Ostermeier rendezésében.
A könyv elején Eribon apja halálhírére tér vissza a szülővárosába, Reimsbe, 30 évvel azután, hogy elhagyta azt. Otthon édesanyjával újra egymásra találnak, és azon kezd gondolkodni, mit hagyott maga mögött, vagy inkább miről hitte azt, hogy maga mögött hagyta. Ír az úgynevezett megosztott habitus melankóliájáról, arról, hogy milyen nehéz két társadalmi réteghez is tartozni és mindkettőből kilógni. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mi is az a társadalmi osztály, és mit csinál benne az egyén. Mi történik, ha az egyik osztályból egy másikba kerülsz, és hogyan lehet az ezáltal kialakult helyzetet elemezni?
„Sosem menekülhetsz a származásod elől, még akkor sem, ha úgy gondolod már sikerült" – mondja. „Így működik a rendszer. Ez tartja az embereket a helyükön: az elnyomókat és az elnyomottakat."

Nobel-díj és botránya

Az első botrány a Svéd Akadémia körül még novemberben robbant ki, amikor az egyik bizottsági tag Katarina Frostenson költőnő férjét, Jean-Claude Arnault-t többen szexuális zaklatással vádolták meg. Ez a hír azért érintette különösen rosszul az akadémiát, mert a visszaélések helyszínei mind az intézményhez köthetők, illetve arra is fény derült, hogy az egyik áldozat már 20 éve jelentette a zaklatást az akadémiának, de levelére még választ sem kapott. Mindezek után még felmerült az a gyanú is, hogy a győztesek nevének kiszivárogtatásáért is Arnault felelős. A válság kezelésével többen nem értettek egyet, a testület például nem szavazta meg Frostenson kizárását, ezért három bizottsági tag is felfüggesztette tagságát. Végül Frostenson és az akadémia első női vezetője, a titkári pozíciót 2015 óta betöltő Sara Danius is lemondott tisztségéről. Ahogy arról korábban már a Literán is beszámoltunk, a botrány eredményeként az akadémia május elején kihirdette, hogy 2018-ban nem osztanak díjat, de 2019-ben két nyertest neveznek majd meg. Most azonban úgy tűnik, tovább bonyolódik a helyzet – számol be a hírről a The Guardian. A Nobel Alapítvány eddig támogatta az akadémia döntését, jelenleg azonban az alapítvány ügyvezető igazgatója, Lars Heikensten kétségbe vonta, hogy az akadémia imidzse a következő évig helyreállna. Heikensten múlt szombaton a Sveriges Radiónak adott interjújában így nyilatkozott: „Azt hiszem, minden megmaradt tagnak el kell gondolkodnia azon, hogy jót tesz-e a Svéd Akadémiának és a Nobel-díjnak, ha a helyén marad, előmozdítaná-e jelenléte az Akadémia ügyét a jövőben, vagy inkább hátráltatná" – írja a The New York Times. Az igazgató hozzátette: ha az akadémia nem tudja megoldani a problémáit, a Nobel Alapítvány kénytelen lesz egy másik intézményre bízni a legrangosabb irodalmi kitüntetés kiosztását. Erre az ötletre később Per Wastberg, megmaradt bizottsági tag így reagált: „Új intézmény bevonása a törvény és Alfred Nobel végakarata értelmében is kizárt." Az mindenesetre Heikensten – és a közvélemény – szerint biztos, hogy az akadémiának átláthatóbbá kell tennie működését, és ki kell dolgoznia egy irányvonalat a hasonló ügyek kezelésére.

Philip Roth emlékére

A kortárs amerikai irodalom, múlt héten elhunyt, ikonikus alakját gyászolják világszerte. Philip Rothra rengetegen emlékeztek, James Wood a The New Yorker kritikusa így ír róla: „Senki sem gondolta volna, hogy valaha abbahagyja. És mennyien hittük, hogy a nyilvánosság előli visszavonulás csupán a magánélet nyugalmát szolgálja. Mennyien hittük, hogy otthon még mindennap ír, hiszen tudna ő nem írni? Roth megírta önmagát, jobban, mint bármely más világháború utáni író. Megvizsgálta, áttanulmányozta önmagát, megcirógatta, kigúnyolta, megregényesítette, megkísértette, felmagasztalta, megszégyenítette, de mindenek előtt megalkotta." Wood magasztalja, mint az általa legnagyobbra tartott kortárs amerikai írót, akinek munkássága magában foglalta a legfontosabb értéket: a felfedezés szakadatlan kényszerét. „Sosem hagyta abba, nem tudta abbahagyni a felfedezést, a képzelet pedig megannyi lehetőséget biztosított neki a tapasztalatok gyűjtésére."
Hannah Beckerman író, újságíró és a Philip Rothról szóló BBC-dokumentumfilm producere a The Guardian oldalán megismerkedésük, barátságuk példáján mutatta be az írót. „Egy szerdai délutánon csörgött a telefonom, és egy amerikai hang szólalt meg a vonal túlsó végén. 'Beszélhetnék Hannah Beckermannal? Itt Philip Roth.' Hetekkel korábban küldtem az ügynökének egy levelet, elejtve benne, hogy szívesen csinálnék Rothról egy dokumentumfilmet közelgő 70. születésnapja alkalmából. Akkoriban sok levelet küldtem általam nagyra tartott szerzőknek, de soha egyre sem kaptam választ." Az első hívástól kezdve minden szerdán beszélgettek, míg egy évvel később Roth bele nem egyezett a film elkészítésébe. „Csak akkor értettem meg, hogy tesztelt engem: eléggé elkötelezett vagyok-e, eléggé ismerem-e a műveit, értem és értékelem-e őket. Tisztességgel, becsülettel fogok-e vele és a műveivel is bánni." Amikor a film elkészült, felhívta Beckermant, hogy gratuláljon: „Azt mondta imádta – de ki volt az a színész, aki a könyveimből olvasott fel?, borzalmasan beszélt –, és igaza volt. Ez a telefonhívás tökéletesen tükrözi a személyiségét: nagylelkű, de provokatív, szélesen mosolyog miközben a hibákat emeli ki, és hihetetlen energiával kérdőjelez meg mindent, ami körülötte történik."
Zadie Smith is búcsút vett barátjától. A The New Yorker oldalán ír Roth elkötelezéségéről, intellektusáról. „Ízig-vérig író volt. Sosem koncentrált másra, mint mi, a többiek. Mindig minden az írást szolgálta. Egy meglehetősen képlékeny korban nem azért írt, hogy jót gondoljanak róla, nem is azért, hogy leleplezzen másokat, hanem a fikciót használta arra, hogy az olvasók megfelelő képet alkothassanak az emberről magáról. Számára az irodalom nem eszköz volt, hanem maga a megbecsülés, a tisztelet." Amikor megismerték egymást Roth már nem írt, csak olvasott, nagyrészt amerikai történelemről. A dohányzóasztalán magas tornyokban álltak a könyvek, amiket olykor Smith is kölcsönkért, hogy később megvitathassák őket. „Roth szokatlanul hazafias író volt, de Amerika iránt érzett szeretete sosem győzte le kíváncsiságát. Ismerni akarta a hazáját, minden szépségével és kegyetlenségével együtt, a nemes eszmék és a véres valóság egyaránt érdekelték. Nem a tökéletesség érintette meg, hanem a karakterek."

Képek: The Guardian, The New York Times, The New Yorker

Szilasi Flóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.