hirdetés

Roy Jacobsen: A nosztalgia hamis érzés

2018. november 2.

A Margó Fesztivál vendége volt Roy Jacobsen norvég író, aki A láthatatlanok című regényéről mesélt, arról, hogy miért olvashatjuk használati utasításként, de azt is elárulta, miért félrevezető a nosztalgia és a szentimentalizmus. Melhardt Gergő interjúja.

hirdetés

Amikor a Margó Fesztiválon megrendezett beszélgetés során a színész, Bányai Kelemen Barna felolvasott néhány részletet A láthatatlanok című regényéből, ön mosolygott, néha talán nevetett is.

Igen! Azt gondoltam, „ezt nem én írtam. Mi ez?" De valójában nagyon kellemes élmény, hogy lefordítják a műveimet. A magyar nyelvhez semmiféle kapcsolatom nincs, szóval lenyűgöző volt hallgatni.

Milyen kapcsolata van a magyar kultúrával vagy irodalommal?

A hidegháború alatt voltam itt, 1976-ban vagy '78-ban, egy hetet töltöttem itt a feleségemmel, és nagyon érdekes volt. És az egyik legjobb barátom Esterházy Péter volt, akivel Izlandon ismerkedtünk meg 1993-ban. Nagyon közeli kapcsolatban maradtunk, és minden alkalommal találkoztunk, amikor Oslóba jött, vagy a göteborgi vagy frankfurti könyvvásárra. Elolvastuk egymás összes könyvét. Még segítettem is, hogy lefordítsák a könyveit norvégra, mert eleinte nem volt nagyon kelendő.

Fotók: Kis Norbert

Milyen a viszonya a könyvei fordításaival?

Elég bensőséges. Nagyon jó kapcsolatban vagyok majdnem mindegyik fordítóval. Azt hiszem, ez már minden írónak gyakorlatává vált, online vagyunk, tehát ha a fordító elakad valamiben, amit nem ért, ír és megkérdezi. Aztán négy-öt nagyon hasonló levél és kérdéssor után elkezdtem összeállítani egy listát azokból a szavakból, amelyek különösek a regényemben, és amelyek talán a norvégoknak is egzotikusan hangzanak, mert archaikusak vagy nyelvjárási kifejezések. Most van egy listám 300 szóról, amit elküldök minden fordítónak. Nagyon érdekes figyelni, ahogy majd minden nyelvben találnak valami tengeri kapcsolatot. Azt hiszem, Vera [Pap Vera-Ágnes, a magyar fordító] nagyon szép munkát végzett, noha nem igazán tudom ezt megítélni. Elment egy halászhajón Norvégia északi részére, beszélt az ottani emberekkel, hallotta a nyelvüket. Ráadásul van egy barátja itt Magyarországon, aki nyelvész és balatoni halász. Így aztán sikerült összeállítaniuk a regény megfelelő terminológiáját.

Ezek a szakkifejezések a regényben, például halfajok és halászati módszerek nevei, tényleg távolinak tűnnek.

Az a jó, ha annak tűnnek! Egzotikusak. De hát azért olvasunk el egy regényt, hogy emberekről olvassunk, hogy az emberiség körülményeiről olvassunk, és nem halfajtákról. Érdekes a kontraszt a nagyon különösnek tűnő és az ismerős dolgok között. Az ismerősség természetesen abból fakad, hogy te is ember vagy, olyasvalaki, aki érzelmi eszközökkel a könyvszereplők helyébe tudja magát tenni, és el tudsz gondolkodni a különbségekről és azokról a dolgokról, amiket alapvetően emberiként ismersz fel.

Az a benyomásom, hogy itt Kelet- vagy Közép-Európában az emberek fejében leegyszerűsített, homogén kép él a skandináv országokról, mintha mindegyik ugyanolyan lenne: hideg, gazdag, ahol minden rendezett, tiszta, minden a helyén van. Skandináv krimik és Ikea. Persze ez közhely.

Kulturálisan sok hasonlóság van a történelem és a nyelv miatt. A határok mindig átjárhatók voltak, nem úgy, mint itt Közép-Európában, a viking korban és a középkorban is, az emberek átmehettek, átházasodhattak, ide- vagy odaköltözhettek, dolgozhattak, harcolhattak vagy bármit csinálhattak. De Finnország, Norvégia és Izland mindig gyarmatok voltak, Svédország és Dánia pedig központi hatalmak. Ezért különleges testvériség alakult ki a finnek, a norvégok és az izlandiak között. Szeretünk gúnyolódni a svédeken és a dánokon. De a gyarmatoktól elrabolják az értékeket. Például a halat. A norvég partoknál fogott hal valószínűleg százszor többet ért, mint az az olaj, amit az elmúlt negyven évben fedeztünk fel, de abból a vagyonból semmi sem maradt Norvégiában, mindent kivittek, a 12. századtól egészen 1860-ig. Szóval ez egy új dolog, hogy megtarthatjuk magunknak a vagyont. Azelőtt az emberek szegények maradtak még akkor is, ha nagyon-nagyon sok értéket és vagyont termeltek. Svédország más volt, ők sokkal inkább hasonlítottak Közép-Európára, egy központi hatalomra, és Dánia ugyanígy.

Az irodalom – különösen az ön által is művelt életrajzi, szociografikus irodalom – láthatóbbá tudja tenni ezeket a különbségeket?

Hát, én emberekről akarok írni, legyenek azok norvégok, svédek vagy izlandiak, nem érdekel. Természetesen a kultúra aspektusát figyelembe kell vennem. Nagyon erős a mi elbeszélési hagyományunk, a történetmesélés módja, ami az izlandi sagákból származik, és mitológiai alapja van. A történetmesélés egy nagyon erős hagyomány Skandináviában, ami közös mind a négy országban, kivéve Finnországot, akiknek teljesen más örökségük van a Kalevalával. Szóval akár viccet vagy anekdotát mesélsz, akár regényt vagy színdarabot írsz, akár filmet csinálsz, lesznek hasonlóságok, mert a történetmesélésnek olyan módjait használod, amik jellegzetesen északiak. Szeretjük, ha van történet, szeretjük, ha valami fejlődik. Valaminek történnie kell. Sosem volt a norvég irodalomban divatos arról írni, hogy ülök egy szobában és gondolkodom arról, hogy hogy érzem magam és saját magamról kvázi-mélységekben filozofálok. És a hagyományunk kötelez. Íróként távolságot kell tartani tőle és megpróbálni kitalálni valami újat. De ahhoz, hogy ezt megtegyük, tisztában kell lennünk a hagyományainkkal, és hogy azok mit tesznek velünk.

Említette, hogy egzotikus dolgokat akar megírni a regényeiben. És majdnem mindent, ami skandináv országokból érkezik, úgy akarnak eladni nekünk itt, mint valami egzotikus, rejtélyes, titokzatos, hideg dolgot. Még A láthatatlanok promóciójában is lehet ezt látni. Mit gondol erről?

Nehéz erről bármit mondani. Mindig azt hallom, hogy mi milyen melankolikusak vagyunk. Aztán idejövök, és ez sokkal melankolikusabb kultúrának tűnik, mint a miénk. Ez a rejtélyesség persze közhely. Ha elmegy vidékre Norvégiában és találkozik a helyiekkel, valószínűleg el fog tartani egy darabig, amíg kapcsolatba kerülhet velük, mert titkolózóak lesznek, kicsit szkeptikusak, és hiába azt kérdezik először, „ki vagy te?", „honnan jössz?", nem fogják egyből befogadni, ez eltart egy ideig. Nagyon lényegre törőek és nagyon visszahúzódóak lesznek egyszerre. Legalábbis a legtöbb Norvégiába érkező ember ezt meséli. De a világ változik. Nagyon sok minden történt az én életem során is, ami csak hatvan év, de olyan hatalmas változások voltak, hogy elkezdtünk felejteni. Az újgazdagság például, amikor hirtelen gazdag leszel, az nem mindig szép látvány. Elkezdesz felejteni, elkezdesz színlelni, elkezded elhinni, hogy valamit érsz. Ma Norvégiába születni olyan, mint megnyerni a lottót. Mindent magától értetődőnek vehet az ember, nem tudja és nem gondolkozik azon, hogy a nagyszülei munkáján lépked.

De ezek a változások nem rosszak. Ha valaki olyan gazdag, mint mi ma, nagy hülyeség azt tettetni, hogy újra szegény akar lenni. Baromság. Ez csak azt mutatja, hogy az illető nem tudja, mit jelent a szegénység. A szegénység borzasztó. A szegénység azt jelenti, hogy nem tanulhatsz, nem tudod kiteljesíteni magad, az álmaidat, nem házasodhatsz azzal, akivel akarsz. Most nem az ennivalóról beszélünk, hanem az emberi lény bebörtönzéséről, mert a szegénység ez. De azt hiszem, sok érték tűnhetett el időközben. Először is a tisztelet azok felé, akiket nem tisztelnek, együttérzés azokkal, akik nem úgy élnek, mint te, nem olyan sikeresek, mint te. És a szolidaritás is ide tartozik. De a társadalmunk nagyon egalitárius, ami a bizalomra épül. Bízunk abban, hogy a rendszer működik. És még mindig működik, tehát a bizalom is megvan. De mindennek ára van. Nem leszek ennek az erkölcsi ítélőbírója. Én csak egy zongorista vagyok itt. Csak próbálom megérteni és leírni, gondolkozni rajta.

A láthatatlanokból mintha valamennyi nosztalgia is kiolvasható lenne ez iránt a régi társadalom iránt. Maga nosztalgikus?

Hát, mindenki nosztalgikus. De ez valószínűleg hamis érzés. Anyámnak például rettenetes gyerekkora volt, de mindig nagyon szépen beszélt róla. Vissza akart térni oda. De ez ostobaság! Érti? A gyerekkorból származik a szépről alkotott fogalmunk, mert ekkor kerülünk kapcsolatba először a szépséggel, a kényelemmel és azzal, ami jó az életben, és ez befészkeli magát az agyunkba. Későbbi életünkben ez a mérce, ez az eszköz. Ez a rejtett nosztalgia: nem a valódi helyzetbe vágysz vissza, hanem abba az időbe, amikor elsajátítottad a szép, a jó és a kényelmes érzését. Az ógörög szó, a nostalgia azt jelenti, 'seb, amit jó érzés vakargatni'. Jó érzés vakargatni a sebeket.

Jó érzés bántani magunkat?

Hát nem jó? Mindenesetre ez távlatba helyezi a kérdést. A nosztalgia egy általános, normális emberi jelenség. Látjuk a politikában, a szavazóknál, például ahogy vágynak visszaszerezni valamit, amiről azt hiszik, visszaszerezhető. A nagyon konzervatív emberekre gondolok, akik minden újdonság ellen szavaznak. Azt hiszem, nálunk nem olyan méretekben mutatkozik ez meg, mint itt maguknál, de ugyanezek az elvek működnek az egész világon, amikről most beszélek. A szentimentalizmussal ugyanez a helyzet, mindenfajta nacionalizmusban ott van ez a hamis szentimentalitás, a csoportgondolkodás, hogy én a jó csoporthoz tartozom, azokkal tartozom össze, akik hasonlóak hozzám, akik az én nyelvemet beszélik, akik úgy gondolkodnak, mint én, ők a testvéreim, a csoportom, és mindenki mást lenézek. Ez mindenhol ugyanígy megy. Mindenhol. Törzsek vagyunk. Az ember törzsi lény. Szóval ha valaki értelmiségi akar lenni, fontos, hogy legalább gondolkozzon el ezen.

Egy interjúban azt mondta, A láthatatlanok többek között az ember és a természet konfliktusáról szól. Tényleg azt gondolja, ez egy ellentét, egy „versus"? Az ember nem része a természetnek?

Hát, mindkettő. De ha át akarja ezt élni, csak menjen el egy ilyen szigetre, mint a regényben, töltsön el ott egy decembert...

Nem élném túl.

Na, ez a válasz a kérdésére. Ember versus természet. És ember a természetben. A természetből élnek, azzal szemben élnek, abban élnek, és élvezik a természet kényelmét. Valószínűleg ez az az aspektusa, amit olyan nosztalgikusnak talált. Mondjuk, egy nyári napon, amikor a kontrasztok láthatóvá válnak és annyira dominálnak, eltölthet egy egész gyönyörű napot olyan viszonyok között, látva a havat a hegytetőn, a tenger nyugodt, hallja az összes madarat, élvezheti a gyönyörűséget, amit az Isten az első napon alkotott. Aztán másnap jön egy tornádó, az ember nem hallja a saját hangját, nem bír egyenesen felállni. Szóval mindkettő! Ezek az emberek a regényben a tengerből élnek és a földdel dolgoznak. A természet ad és a természet el is vesz. Ez az az ellentét, aminek egy ehhez hasonló városban nem vagyunk kitéve.

Úgy tűnik, hogy ma a klímaváltozás és más globális kihívások miatt kezdjük egyre inkább felismerni, hogy nem állunk szemben a természettel, hanem valójában annak része vagyunk, és felelősek vagyunk érte. A 19. századból származó „ember vs. természet" elválasztás élt mindenki fejében, de most mintha kezdene megváltozni.

Igen, elindult valami. Azt hiszem, ma a legtöbb norvég nagyon közeli kapcsolatban van a természettel, a természetről álmodnak, minden hétvégét az erdőben töltenek, sétálnak a hegyekben, minden norvégnak van egy hétvégi házikója valahol. Valószínűleg elég kevés idő telt el azóta, hogy elhagytuk a természetet és városlakók lettünk. Azt hiszem, egyre több és több ember jön rá, hogy valójában szerves részei vagyunk ennek a bolygónak, és hogy ez felelősséget ruház ránk, hogy gondoskodjunk róla. Donald Trump például nem tartozik ezek közé az emberek közé, persze, de egyre többen érzékeny földlakók vagyunk.

Tehát olvashatjuk A láthatatlanokat példázatként, erkölcsi mintaként arról, hogy hogyan éljünk a természetben?

Persze. Olvashatja figyelmeztetésként is. És olvashatja használati útmutatóként is. Amikor eljön a következő katasztrófa, kialszanak a fények és mindannyiunknak vissza kell menni a természetbe, elolvashatják ezt a könyvet, és megtanulhatják belőle, hogyan tud az ember magáról gondoskodni – „túlélés stílusosan".

Regényei mellett megírta egy egykori norvég miniszterelnök életrajzát is. Ha bárkit választhatna, kivel íratná meg a saját életrajzát?

Senkivel. Istennel. Talán. Az egyedül igazságos életrajzot rólam csak Isten írhatná meg. Olyan sok titkom van. Az összes könyvem egymás mellett a könyvtárban, az az életrajzom. A sírkövemre azt kellene felírni: „megpróbálta". Még az se akarom, hogy „mindent megpróbált", mert sose lehet mindent megpróbálni. De „megpróbálta".

Melhardt Gergő

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.