Rubin Szilárd: Aprószentek (részlet)

Pilinszkyt rövid, alig húsz soros tollpróbám rádöbbentette, hogy növekvő szorongásom kényszerbeteggé tett.

"Ez lehetetlen! Így száz év alatt sem tudod megírni, amit akarsz. Az igazság valóban szabaddá tesz, de a bűntől, és nem az ÁVH-tól! Se a börtöntől nem tudna megmenteni, se a kreativitás keresztjét nem fogja levenni rólad."

Derengett, hogy a Nárcisz vagy a Muskátli presszóban ültünk, hozták a kávét, s miközben kevergettem, belátó arccal bólintottam, hogy értem. De magamban ezt gondoltam: "Igaz. Csakhogy épp az istenfélelem ejtett foglyul, és előle menekültem az útvesztőbe!"

Az embernek nem kell látnia, hogy a templom kárpitja kettéhasad, a föld megrendül és a sírok megnyílnak. Elég néhány autóbuszjegyet venni, és a zsúfolt kocsikon ellenszenves, most mégis szeretni rendelt felebarátai testéhez préselődve beutazni a belvárosba, találkozni egy szerzetessel. De mit mond neki? "Gyónom a mindenható Istennek, a boldogságos szűz Máriának, minden szenteknek és neked, Atyám, hogy megőrültem?" Ha úgy érzi, múló zavarodottsága sodorta oda, nyugodtan bevallhatja, és távozhat. Némi időt, fáradságot és pár garast vesztett. De mindez ahhoz is elég lehet, hogy eljutva a felismerésig, rádöbbenve, hogy ép ésszel és tiszta elmével semmibe vette a Teremtő létezését, lelke mélyéig megrettenjen.

A pap feloldozott, és hazatérésem percéig semmi félelmet nem éreztem.

Negyedszázadnyi közöny után végeztem életgyónást, s a Mikszáth téri piarista gimnáziumból jövet gondtalanul sétáltam az adventi délután marcipán-, hó- és szőrmeillatú napsütésben fürdő Váci utcáig, ahol az ötvenes évek bebábozódott hernyójából egy luxusboltokkal megtűzdelt üzletutca pillangószárnya kezdett kinyílni, fölszikrázni.

De mit bír ki az emberi lélek, ha évtizedekig élete egyetlen fényűzése a gyémántüres múzeum közepében lángoló melltű volt? Elviseli-e, hogy Isten léte és a kirakatban ragyogó, elérhetetlen árú Patek óra vagy Gucci cipő kezdetben versenytársként, majd fokról fokra egyenrangú értékké válva iktatódjék a hétköznapokba?

Jómagam a KLM irodájáig jutva lélekben már a moszkvai utcán jártam a vasgolyó erejű havazásban, s prémsapkámat őszinte tisztelettel emeltem meg a Ljubjanka gigászi tömbjénél posztoló KGB-s katona öntudattól ödémás fiatal arca előtt. Úgy rémlett, ez az önmagamat is meglepő, s merőben képzelt gesztus volt az első jele a valószínűtlen kapcsolatnak köztem és Jancsó Piroska között, aki még gyerekként háromszor is megpróbált átszökni a határon, a Szovjetunióba.

Lehet, ha sikerül neki, legalább egy boldog lánygyermek biztosan élt volna ott?

Alighogy hazaértem, olyan farkaséhség tört rám és annyira reszketni kezdtem, hogy a meleg konyhában is anorákban maradva, hol dideregve, hol megizzadva belapátoltam kilencvenesztendős társbérlőnőm másnapra eltett jéghideg tökfőzelékét. Lesütött szemmel ettem, mert ahányszor felpillantottam, a konyhaasztalra letett, útközben vásárolt piros kötésű Szentírásomat vértől lucskos emberi fejnek láttam. Fölmerült bennem, hogy begyömöszölöm a húsdarálóba, és megpróbálom szecskává aprítani. De túlságosan fáradt és gyenge voltam. Föltápászkodtam a zsámolyról, és kezet se, fogat se mosva, betámolyogtam a hálószobámba, s az altatóra lehajtott vodka jóvoltából, ingben-gatyában bújva be feleségpótló pehelypaplanom alá, egy leütött szénhordó gyorsaságával elaludtam.

Virradatkor arra ébredtem, hogy éjszaka - ki tudja hogyan - egy szentostyányi, de vastag, nyáltól megduzzadt szövetdarabka került a számba. Kiköphettem, vagy ujjaim közé csippentve megszabadulhattam volna tőle, de ettől is, attól is viszolyogtam. Kibotorkáltam a fürdőszobába, meggyújtottam a borotválkozó tükröm fölé szerelt száz wattos égőt, és kiöltöttem a nyelvem. Fekete és szőrös volt.

Nem lettem rosszul. Alighogy átvillant rajtam: minden testi kapcsolatomnak vége, s még enni se igen ehetek többé nyilvános helyen, káprázatosan szép múzeumtermek tűntek föl bennem, halhatatlan mesterek művei előtt álló, magukba merült, néma, az áhítattól átszellemült arccal ácsorgó látogatók, akikről lerítt, hogy legfőbb vágyuk a teljes csend, s nemhogy a szó, egy köhögés is áramütésként érné őket. Mindössze egyetlen kis száj mozgott, egy tíz-tizenkét esztendős nimfácskáé, aki a pihenőül szolgáló bársonyszófán ült, de őt is teljesen lefoglalta és elnémította a szájürege hol bal, hol jobb oldalához nyomott, álmatag gyönyörűséggel szopott cukor.

Ő sugallta a nyelvtitkolás gyerekes trükkjét.

Megborotválkoztam, aztán vadászhoz illő, szarvasbőr utánzatú, rézkapcsos kabátomban, amelyen szokatlan magasságban megmaradt a szovjet tank kipufogócsövétől származó olajfolt, elindultam a buszmegálló felé.

A részlet a hagyatékot gondozó Siklós Péter és a Magvető Kiadó jóvoltából olvasható.

Esterházy Péter: Literátor versus <meglepetés> (Danilo Kiš pillantása) (részlet)

Magnifizenz.

Magnifizenz és hosszas hallgatás.

Régóta,

ha nem is kora gyermekkorom óta várok erre a pillanatra

(hosszas hallgatás, mely alatt elmondom, mi a helyzet: az a helyzet, hogy meghívtak 2011 őszére a kölni egyetemre, úgynevezett literátornak; hogy ez mi is, az kiderül majd a szövegből; ennek keretében kellett egy előadást tartanom, ez vagy majdnem ez következik alant,

értelemszerűen kicsit német fülre van írva, kölni, egyetemi fülre),

hogy végre így kezdjek egy szöveget:

Magnifizenz.

(Magyarul ez szürkébben hangzik, ez valójában egy sima "Tisztelt rektor úr!",

bár egy kicsit szerencsétlenkedhetnénk a magnifikusszal.)

Magam elé képzelem, hogy állok egy egyetem aulájában,

csönd van, figyelnek, talán Kölnben vagyunk,

és akkor!

váratlanul, előkészítetlenül, föltartóztathatatlanul

kitör belőlem egy magnifizenz.

Felkiáltójellel természetesen!

Mintha egy apró tavaszi virág bukna hirtelen elő a földből,

vagy ahogy apám fogalmazta

egy jó szándékú, ám giccses dolgozatában, melyet helyettem írt meg

még a régi, gimnáziumi időkben,

"a hóvirágok hófehér fejecskéjükkel dárdaként döfték át a korhadó avar páncélját".

Az nem volna igaz, hogy nem tudtam írni,

hogy akkor, régen nem tudtam írni,

tudtam, hogyne tudtam volna,

akkor még mindent tudtam,

ezt mutatták a fényes bizonyítványaim,

még tornából is jó jegyeim voltak,

csak éppen váratlanul az írás okozott problémát,

az írás legfontosabb, esszenciális tulajdonsága a problematikussága volt.

Maradt.

Magnifizenz,

és legszívesebben itt abba is hagynám,

ha ott állnék a kölni egyetem díszes aulájában,

ennél ünnepélyesebb már nem tudok lenni, talán a

"Goethe"

kezdőszóval jutnék magasabbra, de azt meg nehéz folytatni.

Esetleg alacsonyabbra kéne törekedni. Vagy előre.

Ám előbb még hátra.

Amikor tavasszal,

amikor tavasszal Nádas Péter,

amikor tavasszal a barátom, Nádas Péter -

Állj. Álljunk meg.

Meg kell állnunk itt, mert vagy komolyan veszem a

"barát"

szót, és akkor itt most azonnal kisiklik ez a beszéd,

amely még nem is tudja magáról, hogy micsoda,

vagy

csupán formálisan, jelzésszerűen használom az említett szót,

lám, már most is milyen ijedten kerülöm,

és akkor ugyan ügethet a szöveg tovább,

szövegem göthös lova ügethet vígan tova,

ám vinné magával nehéz teherként a kételyt és kérdést

- mint mételyt -,

hogy mért,

mért volt fontos Nádas Péter barátságát, barát voltát idekeverni,

amire természetesen tudnék válaszolni, de most nem válaszolok,

inkább szokásom szerint visszatérnék a főmondathoz,

mert szokásom szerint eltértem onnét,

bár szövegem göthös lova, amely nem a spanyol lovasiskola szabadságot adó kötöttségében

parádézik

- a lovaglóművészet a ló önkéntes közreműködése nélkül elképzelhetetlen, 
a belovagló köteles újra

meg újra kapcsolatát lovával fölülvizsgálni és adott estben magába szállni;

a hiba első körben a

lovasnál, nem a lónál keresendő; megemlítendő még, hogy 
a gyönyörű andalúz lovak mozgása

jobban érvényesül az esti fényben, valamint hogy

a történelem viharai el szokták söpörni a lovast, lovat, de még az épületeket is, sajnos -,

akkor már legyen inkább Rosinante, annak volna, ha közhelyesen is,

irodalomtörténeti húzása,

bár szövegem göthös Rosinantéja inkább

ide-oda csapongó pille vagy követhetetlen hegyi patak vagy tántorgó részeg,

szóval

Nádas Péter újabban az esszéit versbeszédként írja,

ami remek ötlet,

ami számára remek ötlet,

ami a barátom számára remek ötlet,

mert

pusztán a forma által olyan gazdagodás érhető el, ami sehogy másképp,

se gondolkodással, se elhatározással, se vággyal, se akarattal, csak a forma által,

nála konkrétan a szövegre való reflektáltság jelenik meg, valamint ettől nem függetlenül

a humor,

vagy inkább valami nehezen megnevezhető a humor és irónia közt,

amikor tehát tavasszal beszédet tartott az egyik budapesti művészeti akadémián,

azt nagy lelkesedéssel hallgattam, és mondtam is neki utána, hogy

milyen jó forma ez,

és hogy lelkesültségem túlhabzását csitítsam, mert a lelkesültségem szeret túlhabzani,

hozzáfűztem, hogy ezt majd még én is használni fogom,

ezt,

amit most is használok, ezt a, mondjuk így, költői tördelését a soroknak,

bólintott,

mintha tudna valamit, in concreto mindent,

nem, ez csak apró gonoszkodás a részemről, úgy láttam, inkább örült,

ebből az örömből játszott,

azt játszotta, hogy kioktatóan odabökte: úgyse tudod.

Hát persze hogy nem!, kurjantottam fölszabadultan,

kurjantotta az engem játszó (jó) színész, hát persze hogy nem,

hisz éppen ezért lehetséges a dolog!

Jelenkor 2012 január

Magnifizenz! A lapszám élén Esterházy Péter írása olvasható. A prózarovat a továbbiakban Oravecz Imre regényrészletét és  Kaszás Máté Esti Kornél-novelláját közli.

Rubin Szilárd - a számban két részlet olvasható a két éve elhunyt író Aprószentek című kiadatlan regényéből.
A Rubin-életműről Szolláth Dávid Dunajcsik Mátyással és Keresztesi Józseffel beszélget.

A lírarovat Villányi László, Kőrizs Imre, Zalán Tibor, G. István László, Szabó Ádám és Mohácsi Balázs verseit adja közre.

A tanulmány- és esszérovatban Földényi F. László Edward Gordon Craig Über-Marionett-elméletéről ír. Bertók László a 95 éve született Csorba Győzőről emlékezik meg.

A kritikarovatban P. Müller Péter a Lengyel György által szerkesztett Színház és diktatúra a 20. században című tanulmánykötetről ír. Turi Tímea Lanczkor Gábor költészetét értelmezi. Gálosi Adrienne Földényi F. László Képek előtt állni című könyvét recenzeálja.