1988 október 31-én, Halloween napjának estéjén érkeztem New Yorkba, és mivel semmit nem tudtam a szokásokról és ünnepekről, kissé meglepődtem, amikor egy egérálarcos illető kérte a  papírjaimat. Akkor vette le a maszkját, amikor kiderült, hogy nincsenek papírjaim. A tüdőm röntgenképével kívántam belépni az országba. Hamar kiderült, hogy a röntgenfotóval valóban igazolható azonosságom, de azért nem ártana, ha lenne egy fényképes igazolványom is. Volt. Az amszterdami postahivatal utalta ki számomra, a küldeményeimet vehettem át vele. Ez megfelelt, mehettem tovább a Missouri állambeli St. Louisba reppenő gép felé.
Másnap léptem be abba a lepusztult, csótányos pecóba, ahol három hónapot laktam, mielőtt baráti segítséggel egy helyes és olcsó lakást bérelhettem másodmagammal.
Az első lakásom egy végtelenül elhanyagolt környéken küzdött a bérlőkért, akik az elszegényedett vagy már eleve csóró fehérek és feketék közül kerültek ki. A második egy nyugodt ún. polgári környéken volt, ahol ennek ellenére vagy éppen emiatt szintén sok lakos bizonyult átutazó bérlőnek. Na, ebből a második pecóból indultam felfedező útjaimra.
Autóm természetesen nem volt, gyalogoltam. A helyiek nem tudták mire vélni, hogy egy fehér férfi miért gyalogol. Mindenki rajtam röhögött. A St. Louis-i főutak 4-6 sávosok, rémisztően szélesek, végtelen hosszúak, átszelnek nyomornegyedet, gazdag városrészeket zsúfolt felhőkarcolókkal, deszkázott ablakú elhagyott negyedeket, fehér téglából épült templomok mellett haladnak el.
Ezeken az utcákon gyalogolva jutottam el a belvárosba, ami nappal üzleti negyed, este kiürült felhőkarcolós gettó. A Mississippi partján a régi francia városrész – a Lelade’s Landing – viszont turistacsalogatónak is beválik. Macskaköves keskeny utcáin egymást követik a remek ír kocsmák és klubok, ahol fergetegesen remek jazzt, bluest és rockot lehet hallgatni. Koko Taylort és Jeff Bruce-t is itt láttam. Nem messze innen a Soulard negyed szűk és barátságos utcáin rengeteget csavarogtam, az apró jazz kocsmák mindegyikében ittam Bourbont és Guinnesst, miközben a legjobb jazzt nyomták. A Soulard negyed piacán a környékbeli farmerek saját termesztésű zöldséget és gyümölcsöt árulnak. Ez a két negyed az ún. történelmi városrész, kellemes, századfordulós téglaházakkal. Naponta jártam arrafelé, nézelődtem, lézengtem az ember alig tapodta utcákon.
Laktam a Pershing úton is, ami építészetileg nem különbözött a többi utcától, viszont itt élt William Burroughs és kicsinyt később én is, ugye, három egyetemista haverommal.
Az utolsó St. Louis-i pecóm egy magánutcában volt, ahova csak az ott lakók és vendégeik hajthattak be. A tulaj és családja az utcára néző háromemeletes házban, én a kert hátsó fertályán a kétszintes garázsban, a Carriage house-ban. Régi időkben a hátsó ház emeletén élt a kocsis, aki belülről le tudott menni a lovakhoz és a lovas kocsihoz. Két hatalmas szoba, óriási konyha, aprócska fürdőszoba zuhannyal, aminek üvegből volt a mennyezete. A lakbért hetenként nyolcórai munkával váltottam meg. Volt időm csavarogni.
Jártam a feketék lakta északi városrészben is, amiről az a hír járta, hogyha arra téved egy fehérbőrű vagy egy elegáns fekete, akkor lecsupaszítva jön ki onnan. Egyszer odatévedtem, természetesen gyalog, csak azt vettem észre, hogy a házakba vezető lépcsőkön feketék ülnek. Rettentő meleg volt, sötétedett, féltem kicsinyt, meg is szomjaztam. Sehol egy kocsma, csupán egy piros lámpa világlott egy fémajtó fölött. Bekopogtam. A kukucskálón kinéző férfi kérdőn nézett rám. Innék egy sört, ha lehet, mondtam Beengedett. Mire a bárpulthoz értem, elcsendesedett a helység. A zenészek is. Kikértem a sört, a csapos elém rakta. Elfordultak az arcok. Az idős jazz zenészek játszani kezdtek. Szenzációsan. St. Louis a zene városa. Chuck Berry még mindig ott él, pörgeti a rock and rollt.  Beszélgetni kezdtem a csapossal. Záróráig maradtam, a csapossal és a beengedő gyerekkel együtt léptem az utcára. Hol a kocsid, kérdezték. Gyalog vagyok. Na ne. Szétcincálnak mire kijutsz innen, ha kijutsz. Hazavittek. Ezután, ha igazán remek jazzt akartam hallgatni, odamentem. Valaki a kocsmából mindig értem jött.
Felmentem az Arch (Kapuív, az Út Nyugatra) legtetejére is. Messze el lehet látni, bár ha a jellegzetesen amerikai várost nézed, az unalmas, ha átnézel Illinoisba, akkor meg a Mississippiből követ ásó szörnygépeket és a jellegtelen egyenházakat látod. Az Arch csekély 190 méteren magasodik a Mississippi partján, a tetején érezni, amint lengedezik. Na, ezért éri meg felmenni. A két óriás folyó találkozási pontjáig ugyan nem látni el. A Mississippi és a Missouri St. Louistól nem messze csapnak össze, vadul hullámzó, örvénylő tengerré válnak, és együtt hömpölyögnek, ahogy eggyéválik a két folyómeder. Az Opera, ahol díszletezőként öt évadot lehúztam, minden szezont hatalmas bulival zárt a két folyó közös partjára vontatott lapátkerekes gőzös fedélzetén, aminek süllyesztett tatján szűrt folyóvízzel megtöltött medencében fürdőztünk.
St. Louisban kezdtem angolul dadogni, ott találkoztam pár emberrel, akik még ma is jó barátaim. Michael Castro is, akivel a magyar költészetet kívánjuk és próbáljuk megismertetni az amerikai olvasókkal, ott lakik az egyik kertvárosban.
Kerítés nincs sehol.

Gyukics Gábor