Manapság többek szerint gyümölcsözőbb mesekönyvet kiadni, mint bármilyen más kötetet, hiszen egy szülő, ha választani kényszerül, inkább a gyermekének vesz mesekönyvet, mint magának olvasnivalót. Téged nem ez az elv vezérelt, hiszen meseregényed folyamatosan bővülő fejezeteit bárki elolvashatja a blogon.

fotó: Valuska Gábor

Egyrészt ez is igaz, másrészt az is van, hogy a legtöbb író, akivel beszélek és akiknek gyermekeik vannak - s azok most kezdenek olvasó korba lépni, kiskamaszok lenni -, többnyire rájön, hogy ő is tud legalább olyan jó vagy még jobb mesét írni, mint amelyek közkézen forognak. Amikor Misi fiamnak írtam a Misikönyvet, az volt a kérdés, hogy vajon képes vagyok-e egy olyan könyvet írni, ami az ő élethelyzetére, problémáira reflektál. Tudni akartam, lehetséges-e így jobban hatni rá, mintha leültetném és kiselőadást tartanék neki az élet nagy kérdéseiről vagy csak egyszerűen hagynám nőni, mint a gyomot. És azt hiszem, igazam lett, a terv, hogy ezzel a mesével átvihetek valami személyre szabott üzenetet, többé-kevésbé bejött. Most, hogy Emma lányom kamaszodni kezdett,  lenyűgözőnek találom azt az érzelmi viharzást, ami egy tízéves lány lelkében ilyenkor zajlik. Érzem azt a különbséget, ami az én lelkem és az ő lelke között fennáll, meg élesen érzékelem a határaimat, hogy férfifejjel-férfiérzelmekkel meddig vagyok képes/képtelen ezt felfogni, de most minden igyekezetem arra irányul, hogy átérezzem és megértsem. Ha visszaemlékszem a saját kiskamaszkoromra, rám nem volt jellemző ez az erős érzelmi hangoltság, nem volt meg a kapcsolatoknak ez a finom elemzési képessége, az az élénk szenzibilitás, amivel ő azonnal érzékeli a környezete érzelmi hőfokait. Az érzelmek pontos hőtérképe alapján tájékozódik, amelynek hiányában én bizony megannyiszor lezuhanok, eltévedek. A barátságok, a barátnők, a korai szerelmek megélése, a világnak az érzelmekkel átszőtt érzékelése lenyűgöz, nemcsak mint apát, hanem feladat elé állít mint írót is. Eldöntöttem, hogy olyan mesét, olyan történetet próbálok írni, amit tisztán az érzelmek mentén mondok el, és az érzelmekre építek: olyan érzelmekre, amelyek a lányom életében számomra és most a legfontosabbaknak látszanak. A Pannon Mesében – ez nem a végleges cím, inkább csak amolyan alcím - mindenki nagyon erős, szélsőséges érzelmi állapotban van vagy előbb-utóbb abba kerül. Ismeretlen terep ez számomra, őszülő epikureusnak, emberileg és irodalmilag is.

Mennyire van jelen Emma az alkotásban?

A kezdetekkor, a mese világának kiépítésénél ott volt, de azóta én már akaratos atyaként átvettem az irányítást, és elvezettem a történetet arra, amerre én gondolom, most már egyre kevesebbet tud beleszólni, de lelkes, kitüntetett és első számú olvasóm. Nem vagyok biztos abban, hogy arra fog elmenni a történet, amerre eredetileg gondoltuk. Rengeteg csavar került már bele, és sportot űzök abból, hogy magamnak is, neki is meglepetést okozzak, ezért újabb és újabb fordulatokra találok. Ha meglátnám rajta, hogy unatkozik, azonnal nyomnám a delete-et. Emma eddig szerencsére rettenetesen izgul, hogy mi fog történni a szereplőkkel, hiszen a szeme előtt, hétről hétre zajlik az életük. És, persze,az maradt  a legfontosabb, hogy a történet reflektálja azokat az érzelmi történéseket és konstellációkat, amelyekben él.

Minden héten vasárnaponként kerül fel egy-egy új fejezet a blogra, most tartasz a tizenhatodiknál. Miért döntöttél úgy, hogy blogon publikálod a szöveget és nem a hagyományos utakat választod?

Az érdekelt, hogy én egyedül, Péterfy Gergelyként, egy darab e-mail címmel és a közösségi média segítségével, a Facebookkal, a Twitterrel, az Iwiwvel és a Tumblr-rel mit tudok kihozni ebből. Kíváncsi voltam, hogy egyáltalán hogy működik ez az egész gerillamarketing. Nagyon szórakoztató volt nézni, hogyan göngyölődik ez, három-négy-öt olvasóból hogyan alakul ki egy olvasótábor. Pofátlanul spammeltem, és bejött. Az oldal statisztikája teljesen nyilvános, az első fejezetet kábé négyszázan  nézték meg, azóta naponta harminc-negyven állandó olvasóm van, a hétvégi frissülésekkor pedig az oldalmegtekintés jobb esetben felmegy százra. Az összes látogatások száma most átlépte a bűvös háromezret, innen lesz egyre érdekesebb a dolog, most fog valószínűleg olyan olvasók elé kerülni, akik nem feltétlenül használják ezeket a közösségi oldalakat, és mondjuk még semmi mást nem olvastak tőlem korábban. Kíváncsi vagyok, a meseregény kitör-e ebből a meglehetősen szűk körből. A netes megjelenésből nem pénzt akartam csinálni, nincs is semmilyen reklám az oldalon, egyszerűen arra voltam kíváncsi, meddig, hány olvasóig tudok saját erőből eljutni. Nem lehet már manapság azon vitatkozni, hogy ezek a fórumok komolyak-e. Az, hogy egy író, egy alkotó mennyire használja ki őket, ez pusztán a vérmérsékleten és a szocializáción múlik. Aki eddig nem barátkozott meg az internet ezen közösségi oldalaival, az egyre nehezebben tud ebbe bekapcsolódni. Sokaknak taszító lehet a tempója, hangneme, hiszen valóban messze áll attól a klasszikus irodalomfelfogástól, amelyben az ember a bölcsészkaron, vagy budai polgárként nevelkedett, vagy amibe beleolvasta magát, de azt látom, hogy rengeteg használható és szórakoztató dolog van benne, furcsa metszéspontja a magán- és a közéletnek, ez számomra hallatlanul vonzó, és egy kísérletet mindenképpen megér.

Mennyire ástad bele magad ebbe a mesébe?

Jelenleg ez az egyetlen írói dolog, ami foglalkoztat. Nem így terveztem, de a fejemre, vagy a fejembe nőtt, hál' istennek. A kolostormetafora, amely elkezdte uralni a Pannon Mese történetét, hatással van az én életemre is. Az elbeszélő a hatodik században él Rus Minor kolostorában, bizonyos Gregorius barát, Petrus fia, s a történet a pannon mitológia, amit az apát utasítására felkutat és lejegyez, mielőtt még örökre elfelejtődne. Az elbeszélő hatodik századi élete, az ő kolostori regulái megvalósulnak rajtam is: mostanában igen aszketikus életet élek: korán kelés, írás, hosszútávfutás, gyerekkel foglalkozás, ez tölti ki az életemet. Kell is a rendszeresség, mert ezt a nyolc-kilenc flekket hétről hétre posztolnom kell, ami nem egy embertelen mennyiség, de azért nem is minimálprojekt. A másik metafora, a világ széthullása, tudatlanságba süllyedése, s az a világvégére-hangoltság, amelyet a germán mitológiából kölcsönöztem e fiktív pannon számára, szintén mindennapos tapasztalat. A Misikönyv egyfajta felkészülés volt a Halál Budánra, most pedig úgy érzem, hogy a Pannon Mese viszonylag hosszú történet lesz, és ebben is olyan szálak vannak, olyan narrációs technikákat próbálhatok ki, amilyeneket eddig nem, s amelyekkel további terveim vannak. Az is nagyon érdekel, ahogy a szöveg elszakad a klasszikus mesétől, és a mítoszregénynek, a fantasynek és a történelmi regénynek olyan keveréke, lesz, amely egyrészt a 19. századi orosz elbeszélőprózából táplálkozik, másrészt a hoffmanni romantikus elbeszélés-technika elemeit használja.

De éppen azzal, hogy ezt a folyamatosan változó, formálódó szöveget megosztod az olvasókkal, valamennyire kockáztatod is a szöveget. Hiszen, ahogy magad mondtad, nem tudod még, mi lesz belőle, de az is biztos, hogy a mese műfajától sem szabad teljesen elszakadnod, hisz ezt tűzted ki célul, amikor elindítottad a blogot és a történetet.

Igen, ez komoly kockázat, nehéz betartani ezt a regulát. Most tartok a történet közepén, lement tizenhat fejezet, még körülbelül ugyanennyi van hátra. A blogon publikált folytatásos regényt úgy értelmezem, hogy ez egy újfajta létmódja a kéziratnak, bizarr visszalatinosítással: ez most egy onlineus verzió, a blogon ezért áll az alcím imígyen: Codex Onlineus. Biztos, hogy sok mindent át fogok írni, amikor ebből nyomtatott könyv lesz, mert a végcél változatlanul a könyv, nem is lehet más. Az internettel a szövegeknek ez a köztes, "onlineus létállapota" kap elvileg örök életet, s ezt érdekesnek és kiaknázhatónak találom. De nem akarom kettéhasítani a dolgot, a végleges könyvbe nem fogok teljesen új szálakat beletfűzni, nem akarom összezavarni az online olvasókat, ám vannak/lesznek olyan szegmensek, amelyeket majd csak a könyvváltozatban fogok kibontani. Ez óhatatlanul azt jelenti, hogy a neten lesznek inkonzekvens részek. Bárki, aki eddig folytatásos regényt írt, például Dickens vagy Kosztolányi,  változtatott később a történeten, amikor végül könyvvé írta. Ha úgy tetszik, a meseregeny.blogspot.com egy egyszemélyes, ingyenes folyóirat, amelyben csak a saját regényemet közlöm.

Mennyire változott meg az írói munkád, amióta ennyire szívesen használod a közösségi médiát?

Be kellett lakni ezt a világot, például korábban mindig volt egy jegyzetfüzetem, ahova az apró gondolataimat írtam, na, ez a füzet mostanra eltűnt, ezeket a mondatokat most a Twittere, a Facebookra, a Tumblr-re írom. Az embernek három, négy posztból, meg a levelekből, lájkokból és kommentekből összeáll a napjának tükörképe, és ez az online aktivitás kiváltja a hagyományos naplóírást. A fene se bánja ezt, viszont , ahogy elkezd szövegteste kialakulni ezeknek az online valamiknek, ahogy egyre korpulensebbek lesznek, felmerül a kérdés, hogy mi lesz ezekkel a szövegekkel. Ötletfüzet státuszban maradnak, amelyből a  javát az ember kiszemezgeti a könyvei számára? Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy ez az online mocorgás mennyire vitális, hogy nem unom-e meg s hogy milyen formában fognak aztán ezek a dolgok tovább élni a jövőben.