Rossz az idő, de nem tudom mennyi. Még a pontos dátumot sem, pedig felírnám. 2010. február valahanyadika, péntek este van. Az A22 Galériában a Magyar Műhely legújabb kiadványával, a Papp Tibor vizuális költői életművét bemutató kiállítás alkalmából készült kötettel fogadják a megnyitóra érkezőket. Az atmoszféra cseppet sem szokványos: nem emlékeztet az olyan rendezvényekre, melyekre utóbb nem is nagyon lehet emlékezni. Sajátos látvány és hangulat árad, szabadon és méltósággal, mégis baráti a közeg.

Forgatom a fejemet: leolvasom az egyik órát. Már nem az időt akarom tudni, – azt itt hiába akarnám, az óraköltemények nem járnak. Nem is tudom, mit kezdenénk a temérdek ketyegéssel meg kattogással, ezt a történetet nem lehet lemérni…
Wehner Tibor színvonalas és valóban izgalmas előbeszéddel bevezeti a közönséget az életműbe, megragadja és meghatározza annak helyét, szerepét az időben, amiben a kiállított órák állnak.
Papp Tibor (Bujdosó Alpár és Nagy Pál mellett) a  párizsi Magyar Műhely alapítója és szerkesztője. Magyarországról történő elmenekülése után Párizsban, majd a rendszerváltást követően párhuzamosan, olykor itthon,  olykor Franciaországban él és dolgozik.

Művészetével a szöveges, a képi, és esetenként az akusztikus kifejezés határait feszegeti. Munkássága a magyar vizuális költészet alapvető mérföldkövévé vált. Képverseivel nemcsak meglévő avantgárd hagyományokat követ, hanem eredeti, saját műfajokat is létrehozott. Papp Tibor életműve (és ennek nyomán az életmű-kiállítás anyaga) csupa kísérletezésből és új, kimeríthetetlen lehetőségek felfedezéséből tevődik össze, amelyek mind az irodalom, mind pedig a képzőművészet terén új utakat nyitottak meg.

Erről a múltról van szó ebben a jelenlétben, és amit Wehner Tibor a jövőről álmodik eközben, az is csupán az emlékezés gondolatán való elidőzés: “Milyen szép is lenne – mondja a művészettörténész –, ha a Közraktár utcai megálló után a Magyar Műhely-station következne, ahol a mozgólépcsőn a BNP-csomóponthoz érkeznénk fel, oda, ahol a Bujdosó-Nagy-Papp sugárutak összefutnak.” – Megidézve ezzel azokat a városrészleteket, melyeket az A22 Galéria falain függő térképverseken is látunk.
E térképek segítségével nem tévedhetünk el: irányban állunk és számolunk. Számolunk Kassákkal, a Magyar Műhellyel, az avantgárddal és műfajaival, a szóval, annak vizualitásával és dinamizmusával. Számolunk a számítógéppel és a véletlennel mint ajándékkal. És számolunk Papp Tiborral, aki számolni tanít minket.
"A költőnek nincs mit szégyellnie a világ előtt,
A lelke azért van, hogy a kezét vezesse,
hogy szárnyaljon, bármilyen nehéz a teste,
hogy számolni tanítson másokat, ugyanis
párzás idején egynek tűnik a kettő."
(P. T.)

Végül, a videóművészeti alkotások vetítésének megkezdése előtt, Ladik Katalin változik hús-vér órává performanszában, felhívva ezzel a figyelmet a saját időre.
A nézők költőnő akciója révén néhány percben végigkövethetik a  születéstől a halálig azokat a fontos momentumokat, melyek elengedhetetlenek az ember teljesnek minősíthető életéhez. Ladik Katalin oda-vissza játszik ezeknek a hangoknak a kifejezőerejével és jelentésrétegeivel. Mozdulatai és szavai az ünnepelt életmű-morzsáiból állnak össze a végszóhoz, mellyel aztán mindenki maga számolhat tovább: “Minden egy.”