Egy újabb arc a költészet árnyékosabb oldaláról – ezúttal „a világ végéről”, Csíkból. Olyan érzelmi téteket mozgat, akkora drámákat prezentál, hogy belesápadsz, de úgy, hogy közben hideg fejjel le is reflektálja, hisz pontosan tudja: az élet és az irodalom legnagyobb közhelye a szenvedés. Mindettől valami egészen elképesztő, egyedülálló egyensúlyban van nála a vers: magában hordozza a drámát, de közben el is tolja mintegy, látótávolságba, hogy ott aztán tüzetesen szemügyre vegye. Kipreparálja, mint a lepkét, a fájdalmakat, s három könyvben elénk teszi: parancsoljatok. Nem „vallja meg” őket, nem kérkedik velük, pusztán csak belőlük dolgozik, hisz ez az alapanyaga.
     Úgy tíz éve tűnt fel először a neve, ehhez képest alig ismeri valaki. Botrány, mondanám, ha ettől nem lennék azon nyomban nevetséges, pedig a kortárs magyar líra egyik legnagyobb tehetségéről beszélünk (pontosabban nem beszélünk), ezt bárki azonnal beláthatja, akinek van még a költészethez füle. Sok társához hasonlóan részben Lövétei is a magyar irodalom „egységesülésének” áldozata. A határon túli magyar irodalmakkal foglalkozó, népben-nemzetben gondolkodó irodalmárok lehúzták Sütőnél a redőnyt, s rátették a romániai magyar irodalomra az igazakat őrző lakatot – onnantól KAF, OJD, Láng, Balázs Imre József, bárki jöhetett, nem volt számukra érdekes. (Igaz, például Bodor Ádám már korábban se.) A többiek meg, néhány kivétellel vagy nem vették észre, vagy nem foglalkoztak vele: csináld, kicsi, szabad a pálya, nyitva vannak a kapuk. Boldogulj. Csakhogy onnan, az isten háta mögül talajt fogni, immár a „kisebbségi” jelző – sok szempontból lekicsinylő, karámba terelő, a ráeső figyelem szempontjából viszont mindenképpen üdvös – oltalma nélkül jóval nehezebb, mint ha a fiatal szerző itt koptatja a kalucsnit napi tíz órában a pesti flaszteren, s kétnaponta bekopog az írókat csináló intézmények ajtaján. Ötször kidobják, a hatodik helyen megjelenik. Így aztán minálunk a műtücsök is ismertebb, mint ez a három egészen kivételes kötetet megíró, megrendítő, tiszta és mély énekes Csíkszentdomokoson.
     Legfőbb ideje, hogy – mint legújabb kötetének címe mondja – ne Két szék között érezze otthon önmagát, s aki eddig nem ismerte, az is észrevegye: a magyar lírában esemény van – új minőség született. A litera épp ezen célból formálódó eleven arcképcsarnokában Lövétei Lázár Lászlónak megbecsült, kitüntetett helye van.

Keresztury Tibor