hirdetés

Sajó László: A lenini álmok valóra válnak

2018. augusztus 12.

Sose hagynak minket békén, nem is alszunk rendesen, mert minden reggel sorakozó zászlófelvonáshoz. Az ebédlőben meg kell emelni a széket, amikor leülünk és amikor felállunk. Csak csendben lehet beszélgetni, hogy ne mondják ránk, hogy mi magyarok nem tudunk viselkedni. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Sajó László írása.

hirdetés

Három hétre megyek az NDK-ba, mert megnyertem a Pajtás országos irodalmi pályázatát. Ahogy mondani szokás: az egyik szemem sír, a másik nevet. Nagyon örülök, hogy „országos" hírű költő lettem. Persze nem bízhatom el magam. Illetve író is, mert Nusi néni három versem mellé (Az atombomba, Hallgat a dzsungel, Hogy boldog legyen minden ember...) a Halál az agresszorokra! című, még nem kész regényem egy részletét is beküldte. Örülök, mert anyuék és a többiek is örülnek a sikeremnek, és külföldön is csak egyszer voltam Szlovákiában anyuval és a tantestülettel Ótátrafüreden, Sztari Szmokovecen. Ebből csak arra emlékszem, hogy Kassán tyeplakit vásároltunk az egész családnak. Örülök, mert repülőn se ültem még. De sajnálom is, hogy most kell elmennem és nem játszhatok a többiekkel.

Az Interflug 623-as járatával érkeztünk Berlinbe, a Schönefeld repülőtérre, ahonnan busszal vittek bennünket Senftenbergbe a Wilhelm Pieck Pionierrepublikba. Mi a kettes „Andrijan Nikolajew" altáborban vagyunk, a 6-os épületben. Nem tudom, ki az az Andrijan Nikolajew, de nem is érdekel. Majd úgyis megmondják. A mellettem levő ágyon egy dunaújvárosi fiú alszik, aki megnyerte az országos sakkversenyt. Vannak még versmondók és különböző versenyek győztesei. Mi összesen 23-an vagyunk. Ebből 4 tanár és 2 ifivezető. Az ifivezető fiú olyan rövidnadrágban van, mint mi, és már első este a lépcsőfordulóban csókolózott a lány ifivezetővel.

A szerző a felső sorban jobbról a második

Ma megvolt a megnyitó ünnepség, ami nagyon látványos volt. A különböző nemzetek bevonultak elöl országuk zászlajával. A magyar zászlót én vittem. Alig bírtam, mert nagy zászló vigyázni kellett, hogy ne érjen le a földre.

A „Gyere velünk csináld velünk csináld jobban" mozgalom keretében a maximális 35 pontból 34-et értem el. A feladatok: célbadobás labdával felülés, súlypontemelkedés, egyensúlyvizsgálat, futószalag, súlyemelés, törzshajlítás. Csak az utóbbira kaptam 4 pontot, a többire 5-öt. Voltunk az Űrhajóscentrumban, ahol űrhajósvizsgán estünk át. Fizikai és szellemi feladatok után a végén mindenki elnyerte az „Ifjú Űrhajós" címet. Voltam lövészeten is, ahol légpuskával lőttünk. Ezt már otthon is utáltam, és itt is elég rosszul sikerült. A kenusversenyen is eléggé lemaradtam.

Sose hagynak minket békén, nem is alszunk rendesen, mert minden reggel sorakozó zászlófelvonáshoz. Az ebédlőben meg kell emelni a széket, amikor leülünk és amikor felállunk. Csak csendben lehet beszélgetni, hogy ne mondják ránk, hogy mi magyarok nem tudunk viselkedni. Más nemzetek csikorogtatják a széket, és hangosan beszélgetnek. Nem hallatszott, hogy mi csendben vagyunk. – Mindent meg kell enni – mondta a vezető pajtás. Persze sokan otthagyják, mert nem szeretik a generálszószt. Én megeszem, nem azért, mert meg kell, hanem mert szeretem.

Ma Schwedt városát látogattuk meg, ahol egy kőolajfinomítót néztünk meg.
Ma megvolt a szpartakiád. Másokkal kellett összeállnunk, mert nagy pályán játszottunk és ahhoz kevesen vagyunk. Az angolok ellen játszottunk. Mi a hollandokkal akartunk összeállni, de azt mondták, hogy a nyugatiakkal ne nagyon barátkozzunk. Nem értem, mi az, hogy „ne nagyon", ha még focizni se lehet velük. – Lehet, de nem egy csapatban – mondta a vezető pajtás. Végül a finnekkel álltunk össze, mert ők voltak a testvértáborunk. Szaunázni is meghívtak bennünket, amit a tó partján alakítottak ki. Mi visszahívtuk őket szalonnasütésre. Én most egy finn kislányba vagyok szerelmes. Szőke és kék szemű, mint otthon Juhász Mari, az első szerelmem. Őt úgy hívják: Hannele. Amikor megtudtam, hogy kórházban van, bementem hozzá, amíg a többiek barkácsolni voltak. A vezetők nem vették észre, hogy hiányzom, mert csak a német kísérő jött velünk, ő meg nem ismert. Vittem virágot, amit a parkban szedtem. Lehet, hogy kutyatej volt, de örült neki. Az angolok ellen bíró is volt és sok néző. Tudtam, hogy Ő is nézi. Az angolok vezettek egy nullra, amikor a végén belőttem az egyenlítő gólt majdnem a félpályáról. Ők támadtak, és a kapus is kijött messzire. A labda hozzám került, és én átemeltem felette. Alig ment el a kapuig, de bement. Már csak néhány perc volt hátra, amikor a kapusunk messziről beengedett egy lövést. Dühös voltam én is, de azzal vigasztaltam a kapust, hogy a hosszabbításban úgyis kikaptunk volna, mert az angolok nagyobbak és erősebbek voltak.

Tegnap este táncoltunk. Igen jó volt, csak rövid ideig tartott. Én táncoltam azzal a lánnyal, akivel Csillebércen az előkészítő táborban néztük egymást. Mondta, hogy este takarodó után menjek át hozzájuk. A nagyobb fiúk átjártak a lányok szobájába. Engem eddig még nem vittek. Szerintem nem akarták, hogy menjek, és most se fognak vinni. De ezt nem mondtam a lánynak. Mondtam, hogy inkább menjünk ki a folyosóra. Kimentünk, és én csókolózni akartam, de ő mondta, hogy menjünk be a lányvécébe. Én nem akartam, pedig éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Este se mentem át a lányszobába. A nagyok bátran megtehették, mert minden este eltűnt az egész vezetőség, senki se maradt velünk. De én a szobában maradok, és olvasok vagy írok.

Tegnap Berlinben voltunk, és megtörtént a bevásárlás. Én mindenkinek vettem hazulra valami szuvenirt. A barátaimnak is otthon. Vettem egy tévétornyot, amit papírból kell kihajtogatni. A tévétoronyból és máshonnan is sokat fényképeztem. Láttuk a határt. Nagyon érdekes és izgalmas volt. Azt mondták, sok provokáció történik itt.

Ma megérkeztünk a cottbusi országos úttörőtalálkozóra. Minket a Mérnökiskola IV. internátusában szállásoltak el. Internátus mint Kőszegen, ezen jót mosolyogtam. Kaptunk tájékoztatási térképet, résztvevői és programfüzetet. A dunaújvárosi fiút kértem, hogy fordítsa le. A vezetők nem tudnak németül és az ifivezetők se. Azt írják a szervezők, hogy ne együnk fagyit, és ne igyunk forralatlan vizet. A térképen van minden: „A Barátság Stadionja", „Sportközpont", „Tömegtánc- és Énekközpont", „Szabadtéri Színpad", „Vietnam Bazár", „Építőmunkások Háza", „Tudás Utcája",„Világjáték Mozi", „ A lenini álmok valóra válnak" című kiállítás. Ezt biztos megnézzük. Kíváncsi vagyok, mi az, hogy „Déli fényjátékok". Vagy a dunaújvárosi fiú rosszul fordította. „Südlichtspiele", ez van a térképen. Majd úgyis kiderül. 5 napig leszünk itt.

Az ünnepélyes megnyitó a „Lenin Sorakozótéren" volt. Minden este kapunk egységcsomagot, amiben az aznapi vacsora és a másnapi reggeli van. Tilos megenni a reggelit este, mert reggel ellenőrzik. Holnap itt is „Gyere velünk csináld velünk csináld jobban" lesz. „Menjenek a vezetők, ők biztos jobban csinálják, mint mi". De ezt csak a dunaújvárosi fiúnak mondtam lefekvés előtt, és sokáig röhögtünk. Megnéztük a „Vietnam harcol és győz" és „A szocializmus védelme erős kezekben van" című kiállítást és persze „A lenini álmok valóra válnak" címűt is. Bár már az én álmom válna valóra és utaznánk haza.

Esténként a különböző nemzetek adnak kultúrműsort az erdei színpadon. Minden műsor előtt tapsolunk és kiabáljuk: „Fríden Frojndcsáft Szolidáritét!" Mi a kultúrműsort nem a finnekkel adtuk, hanem egyedül. A szavaló belezavarodott a versbe, hiába ő volt az országos szavalóverseny győztese. Tapsoltak, mert azt hitté, vége, de ő folytatta. Aztán megint eltévesztette és elhallgatott. Megint tapsoltak. A vezető pajtás szólt neki, hogy hajoljon meg. Pedig még nem is volt vége. Amikor hátrajött mondtuk neki, hogy bármit mondhatott volna. Pl. „Milyen szép időnk van", „Menjetek a fenébe". Volt, aki durvábbat is mondott. Halandzsázhatott volna, ezek úgyse értik. Táncolni is kellett. – Tőlünk ezt elvárják – mondta a vezető pajtás. De kiderült, hogy népi táncosok nincsenek köztünk. – Erre legközelebb gondolni kell –mondta a vezető pajtás. Aki nem szerepelt, annak táncolni kellett. Nekem is hiába voltam benne az énekkarban. A dunaújvárosi sakkbajnok és az országos matematikaverseny-győztes is táncolt. El lehet képzelni, mit műveltünk. Főleg mi, fiúk. A vezető pajtás azt hitte, direkt csináljuk, és a próbákon ordított velünk. Azt mondta, hogy hazazavar bennünket. Én már úgyis menni akartam, szerintem a többiek is. Ehelyett táncolni kellett, és közben énekelni: „Hej igazítsad jól a lábad." Meg hogy „Lefelé folyik a Tisza nem folyik az többé vissza." Sokat gyakoroltuk, de nem sok sikerrel. A többiek hátul alig tudták visszafojtani a nevetést, de mi is nevettünk, úgy táncoltunk, és közben énekeltük: „Rajtam van egy leány csókja, ha sajnálja, vegye vissza." Vezető pajtás integetett, hogy hagyjuk abba, és hajoljunk meg. Úgy látszik, mindig hamarabb abba akarta hagyni. Pedig még hátra volt a leggyorsabb rész: „Elmehetsz a házunk előtt, nem vigyázlak, mint azelőtt. Mert azelőtt vigyáztalak, szívem örült, ha láttalak."

Ma megvolt a zárórendezvény, melynek jelszava „Az elvtársakkal vállvetve kimagasló eredményekkel az NDK dicsőségéért!" Vagy valami ilyesmi, elég nehéz lefordítani, mondta a dunaújvárosi fiú. Holnap megyünk haza.

Már becsomagoltunk. Utolsó nap kaptam egy német lánytól egy borítékot, amiben levél és képeslap volt. Oroszul volt írva, van, amit értettem, de megkértem a dunaújvárosi fiút, aki oroszul is jól tud, hogy fordítsa le. A levél így szól: „Kedves László! Emlékül Petrától. Ezen a képeslapon a mi falunk van. Viszontlátásra, a te barátnőd Petra 16/VIII". Csodálkoztam, mert nem is láttam ezt a lányt. Vajon honnan tudja a nevemet? Odaírta a számát is.

Tegnap megvolt a búcsúest is. Eleinte a vezetőség is ott volt, de aztán elmentek, és mi késő éjjelig fennmaradtuk. A nagyfiúk vettek tojáslikőrt. Én is ittam, de nem éreztem semmit. Szerintem a többiek se, de azért nagyon jókedvünk volt. Mi hárman fiúk, ahogy a többiek mondták: a „Botlábúak klubja", közkívánatra előadtuk, amit a kultúrműsorban táncoltunk. Direkt még rosszabbul táncoltunk. A többiek nevettek. Ők is előadták a saját műsorszámukat. A versmondó is direkt tévesztette el, pedig el tudta volna mondani. Az énekkar egyszerre énekelte a különböző úttörődalokat. Mindenki mást énekelt jó hangosan, hogy túlénekelje a másikat. Volt „Mint a mókus fenn a fán", „Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról", „Harsan a kürtszó, úttörő", „Lenn, hol a tölgyek", „Hegyek-völgyek között", „Sej-haj, száll az ének", „Zengjük a dalt üde mámoros ajakkal", de egyiket se lehetett érteni a másiktól. A hasunkat fogtuk a nevetéstől. Tánc is volt. Én nem táncoltam a csillebérci lánnyal, akivel tetszünk egymásnak. Egy nagyfiúval táncolt és kimentek. Gondolom a lányvécébe. Most sajnáltam igazán, hogy én először nem mentem be. Akkor most is velem táncolna, és velem lenne a lányvécében. Későn feküdtünk le, és álmosan keltünk. A zászlófelvonás elmaradt, mert a vezetőség csak reggelizni jött. 17.40-kor a MALÉV 803-as járatával érkezünk Ferihegyre. Ott tudtuk meg, hogy bevonultunk Csehszlovákiába.

Sajó László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.