hirdetés

Sajó László: Hamis a hang, mint a bor

2017. augusztus 23.

A versekben én szólalok meg, van hangom, persze meg kellett találnom. Ebben segít a forma, a ballada, a szonett. Vagy egy odavetett, káromkodásnyi kétsoros, három-, négysoros. De ezekben is rímelek – adjunk a formára. – Sajó Lászlóval gyomorkeselyű című kötetéről beszélgettünk.

hirdetés

Jánossy Lajos: A nyáron megjelent gyűjtemény első felében keresetlenül balladisztikus formák, elcsapott rímek; fedél nélküli, lakatlan versek. Régóta járod a város „elfekvőit”; szükséged van-e még egyáltalán új tapasztalatokra?

Sajó László: Az első ciklusban Kujjon Ferenc hajléktalan költő versei, vegyes költemények és balladák találhatók. Persze, François Villon magyar ivócimborája a szerző, akinek már minden mindegy. Így is beszél, keresetlenül. Trágár, pornográf, blaszfém – és politikus. A politikai, közéleti versek ideje van – és lesz, ahogy látom, sokáig. Néhány éve összejött egy antológiára való közéleti vers (Édes hazám), és a Népszabadság megszüntetése elleni tiltakozásként a Felfüggesztettek. Folyt. köv., ebben biztosak lehetünk. Én legalábbis folytatom, Kujjon Ferenc tovább írja keresetlen verseit, balladáit. Amikor a Narancsban a Bormuda-háromszögek egotripjeit írtam, bejártam Pest pinceborozó-kazamatáit – de van még elég. És Budán nem is voltam. Az alapvető tapasztalat megvan, de a pinceborozók föld alatti illegalitásában jó elüldögélni, pár pohár bor és Villon mellett.

Amennyire én emlékszem a magam hasonló időszakára, ezekben az ivókban történeteket hallgattam. Mára változott-e a szcenárió? Jóllehet ritkuló élményekre alapozva, de azt veszem észre, a nincstelenségbe csúszó életek egyre beszédképtelenebbek….

Hallgatok én is, egyedül vagyok, nincs kihez szólnom. Idegen vagyok köztük, de azért nem néznek ki. Eleinte jegyzeteltem, már nem. Amire később nem emlékszem, azt fölösleges leírni. Figyelek – hihetetlen, csak tőlük és itt hallható történetek, te is tudod. Mert beszélnek, egymáshoz, még ha nem is beszélgetés ez – mindenki mondja a magáét. Hatodszor, ugyanaz a történet, másképp. A többiek meghallgatják, jön a következő. És persze megy a zrika, a barátság szemérmetes jele. A szívatás. A legrosszabb, amikor a tévét nézik, bámulnak fölfelé, szótlanul. Ha híradó megy és káromkodnak, az jó. Ha sorozat, délután fél kettőkor, az nem jó. És jön a következő szappanopera. Akkor inkább a természetfilm-csatornák, a keselyűkről, például. És addig jó, amíg van hol létezni. De ritkulnak ezek a nappali menedékhelyek, „elfekvők”, ahogy te mondod. Ahova jártam, nemrég bezárták – most Ételbár van a helyén, stílszerűen. Ahol eddig hideg sóletkonzervet kanalaztak, most gyros, levesek, készételek, szem szájnak… A környék padjain látom a törzsvendégeket, már amíg láthatom – most hallottam egy szép kifejezést, „hajléktalankorlátozó eszközök” (!). Kiszorítják őket a kocsmákból, a zugokból, a „lefekvőkből”, a saját életükből. Szorítanak kifele mindenkit.

Milyen erőfeszítésbe kerül hangot adni nekik, a szó nélkül maradottaknak? Úgy látom, egyre nehezebb. A verseidben torlódásokba, elakadásokba ütközöm, a dallam megtörik. Végső menedéked mégis a forma, vagy, ha előképeket idézünk, Villon éneklő keserve …

A versekben én szólalok meg, van hangom, persze meg kellett találnom. Ebben segít a forma, a ballada, a szonett. Vagy egy odavetett, káromkodásnyi kétsoros, három-, négysoros. De ezekben is rímelek – adjunk a formára. Lehet, a ritmus elakad, a dallam megtörik, Kujjon bereked, addig ordítozott. Hamis a hang, mint a bor, de csak iszik és danol tovább. Ezt már Villon se bírja hallgatni, franciásan távozik. De előbb fizet még két decit.

Három irodalmi alakot szellemítesz át a kötetben. Juhász Ferencet, Borbély Szilárdot és Esterházy Pétert. Kezdjük azzal, amivel már sokszor, de ezúttal még hangsúlyosabban; milyen alkotói folyamat zajlik le? Nem mondhatjuk, hogy a bőrükbe bújsz, nem mondhatjuk, hogy portrét rajzolsz róluk. Használod a szövegeiket. Milyen alakváltozatok ezek?

A Kujjon-versek után előbb feljegyzések következnek az elfekvőből, a proszektúráról, a temetőből. Odáig, idáig megyek – innen nincs tovább. Dehogynem – ki a temetőből, elolvasom a feliratot (kint!): FELTÁMADUNK! Ez nekem szól, az élőnek. Mint ahogy az egész temetősdi is, a félbevágott flakonvázákkal, a virágokkal. És bemegyek az első kocsmába (a Hullamosóba). A halottakra gondolok, Borbély Szilárdra, Juhász Ferencre, Esterházy Péterre és „átszellemítem” (jó szó, sajnos) őket. Borbély halálával máig nem tudunk mit kezdeni, hogy ilyen hülyén mondjam. (Persze kiével tudunk valamit is?) A döbbenet, az van. És ez elmondható Esterházyról is. Juhász halálát, ha nem is fogadjuk el, belenyugszunk; ez nem volt tragikus és „a költő teljes alkotói életet élt”, írták, gondolom, a nekrológokban. De mit beszélek itt többes számban?! Biztos perverzió, hogy költők halálát írom meg, Janustól Petriig, most már Borbélyig. Használom az említett szerzők szövegeit (olyannyira, hogy alig nyúlok bele, a Juhász Ferenc-sorokba egyáltalán nem, csak összeraktam), ők írták, és az én szövegem lesz, tőlük, róluk. Borbély verseiből próza, Esterházy prózájából szonettkoszorú. De bizony, mondhatjuk, hogy a bőrükbe bújtam – miközben nem bújhatok ki a bőrömből. Nem portrék, persze, legfeljebb rólam.

És most vegyük máshonnan konkrétabbra; Juhász mit jelentett neked? Mindig ún. problematikus szerző volt; egykor nagy hatású, majd kétségbe vont. Neked mi a személyes olvasói-költői kötődésed hozzá?

Juhász Ferencet nagy költőnek tartom, míg élt (és Petri már nem), a legnagyobb kortárs magyar költőnek. Gyerek- és kamaszkoromban (amikor már ilyeneket olvastam), ő volt a költő, áhítattal vegyes félelemmel vettem kezembe (vettem volna, térdemen tartottam, nem bírtam el) ménkű nehéz (súlyra is) könyveit. Sokat nem értettem, de ez nem zavart, a költészet sajátjának (lényegének!) tartottam, hogy nem értem. (Ez a véleményem azóta se változott, csak finomodott.) Személyes kötődésem, hogy 1976-ban ő mutatott be az Új Írásban (de nem a hála vezérli nagyrabecsülésem). Nem találkoztunk sokat, „tanítványa” nem voltam. Egy elfeledett kitűnő költő és barátom, Fürjes Péter temetésén találkoztunk, később megkértem, mutassa be Péter posztumusz, második kötetét (az elsőhöz  ő írt elismerő sorokat). Temetésére elmentem – a magyar állam is úgy érezte, beszédet kell tartania a ravatalnál, de én lányaira figyeltem. „Problematikus szerző”, mondod, érteni vélem. Egyedülálló stílusa, époszai ma (régen) nem „trendik”, persze, és politikai hovatartozása sem. Szocialista volt, haláláig – és? József Attila is szocialista volt, Ladányi Mihály egyenesen kommunista. Pilinszky meg katolikus („költő vagyok és katolikus”). Probléma?

Esterházyt a Hasnyálmirigy-könyv felől mondod újra, szeded szét és verssorokba. Itt mi volt a késztetés?

Esterházy utolsó könyvét nem is akartam elolvasni. Aztán mégis. De azt a bizonyos szót nem írtam le a jegyzeteléskor, végül persze le kellett írnom. Végül mindent le kell írni. A késztetés pedig a döbbenet, a döbbent csend szavakba foglalása, valahogy. Az én szavaimmal nem tudtam volna, csak az övéivel. És az emlékezés, újra meg újra, a tiszteletadás, a szonettkoszorú E. P. sírjára.

Borbélytól a Hosszú nap el című versre esett a választás. Milyen „műveleteket” hajtottál végre? Mi izgatott a „saját” szövegváltozatban?

Borbély minden verseskönyvét elolvastam, és egyebeket is tőle, róla, a rengeteg idézetből lett a Rövid nap el, öngyilkosságának „napja”, ahogy azt a szövegekből hajnaltól éjszakáig összeraktam. Sok „műveletet nem hajtottam végre”, szinte semmit. „… szövegeibe csak picit nyúltam bele, csak nagyon picit. Picit átírod, és akkor a magadévá teszed. Nem te írod, de rajta hagyod a nyomát a gondolkodásodnak.” Ez is Borbély-szöveg, idézem a mottóban. És talán ez a legjobb válasz egyik előző kérdésedre, hogy ti. „milyen alkotói folyamatok zajlanak le?” A magamévá teszem. Az „izgatott”, hogyan, milyen formában tudom megírni. Prózába tördelve, és a címet is megtaláltam. Innen már könnyű volt. Persze, hiszen nem én írtam.

És végül a végére maradnak az apa-versek, az apa halálának pókhálós homályában írtak. Ezek megírása költői és/vagy személyes feladat? Netán gyászmunka? Síremlékállítás?

Gyászmunka. És személyes. A gyász és feldolgozása a legszemélyesebb. Ezt nem úszod meg. Azt se, hogy meghal az apád. És ilyenkor tartom nagy szerencsének, hogy költő vagyok (apám mondaná: "mi vagy te?!"), vagy legalábbis tudok versben fogalmazni. Az ember artikulálatlanul üvölt, a költő megírja. Nem feladat, dehogy! Szükséglet. „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”, ehhez túl kell élni. Ilyenkor „szükséges, hogy vers írassék”. És megint a forma segít – strófa, négy sor, keresztrímek, a/b/a/b, mi sem egyszerűbb, a következő versszak, aztán írhatom: édesapám, apa, nézd, jaj kész ez a vers is! Emlékvers, versemlék, nem síremlék. Csak rímfaragó vagyok.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.