hal.doc ez az új köteted címe - így nyáron ez kicsit félre vezető (horgászat, halászlevek, nyári műsorok, stb.) Miként esett erre a választás?

Sajó László: A horgászathoz nincs köze (csak Petri kukacához: "Horgodra tűztél,
Uram." @.doc, mondanám, Egy kukac naplója, ilyesmi). Pedig én Hala vagyok. Ennyiben hal(ászlé) tehát... Remélem sűrű és erős és szálkás. Hát, nem egy nyári (egynyári) műsor, könyv, remélem ezt is. Már előző könyvemnek is ezt a címet akartam adni, tehát előbb volt a cím. De akkor nem tudtam verset írni hozzá, írtam ezért most egy egész kötetet. Megfejteni nem akarom a címet, a végén úgyis, minden kiderül. Persze, aki néhány verset olvasott tőlem, tudja már az elején. Raszkolnyikov a gyilkos... A "hal" mint ige, igen... Egy haldokló naplója, hiszen mióta megszülettem, Halak a hálóban, hogy másik kedves szerzőm kézen- (és vágódeszkán) fekvő metaforáját is idehozzam. Én igeként, egyes szám első személyben (lévén alanyi költő) mormolom magamban: halpontdoc. halpontdoc. halpontdoc...

Esti Kornél ismét és visszatérőn (E. Kornélként, K. Dezsőként máshol) főszereplője a könyvnek. Nem tartottál-e attól, hogy ez az alakmásválasztás irodalmilag túlterhelt, túlzottan egyértelmű irányban indjt el asszociációkat?

Igen, mostanában megannyi az Esti Kornél... Az első Esti-vers 1993-as kötetemben jelent meg, Esti Kornél újabb éneke. Azóta újabb s újabb énekek. Mostani könyvemben Esti megírja utolsó és hátrahagyott énekeit. Egyaránt. Tehát nem tudom, ír-e még újabb éneket, miközben halva, van. Lehet, hogy nem ír, de, gyanítom, megtalálom Eleddig Ismeretlen Verseit. E(sti) Kornél létező személy, volt, a barátom, Dráviczki Sándor. Most E. Kornél is én vagyok, és K. Dezső is. Két egytestvér. E.gyik a lírában, másiK. a prózában. Remélem, az én Esti Kornélom nem irodalmi asszociációk felé tereli, el, az olvasót, hanem az én versbéli Kornélomra, az ő (vers)beszédére figyel.

És „A’sziszi szt. Ferenc” mítosza miként lett a másik súlypont?

A'sziszi, szentferenc himnuszai 1999-es kötetemben jelentek meg, azóta írom, át, a Naphimnuszt, legutóbb 2010-ben. Ki is közösítettek a mátraházi rendházból, erről szól a hal.doc utolsó ciklusa. Akár E. Kornél, szegény A'sziszi is meghal, elárulhatom. Mit fog(ok) most írni, halálában? Asztalomon mátraházi képeslapon a Naphimnusz-park. (Ki arra jársz, nézd meg, miután megittál a Csülökben egy unicumot sörrel, és/vagy forralt bort. Kocsmárosné a'sziszi - bocsánat.) A'sziszi már  "megvolt" (minden idők egyik legnagyobb verse, mely nem is vers, de Naphimnusz; az élete, na nem filmen; és az ilyenkor szokásos – több jelzőt nem mondok, mert szentségtörő lenne – szenttéavatás stb.), amikor fölkerültem Kékestetőre, a szanatóriumba, és lesétáltam a  Naphimnuszparkba. És... Az A'sziszi-verseket hadd ne kommentáljam, megteszi ezt más, idézem. "Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát egy ismeretlen ferences szerzetes meggyalázta. Tettéért elnyerte méltó büntetését. Hold nénénk megőrjítette, Víz húgunk megfojtotta, testvérünk, a testi Halál elcsúfította. Tűz bátyánk elégette, Szél öcsénk szétszórta hamvait. Földanyánk nem fogadta be.
Nem siratják húgai sem, a Csillagok."

A könyv egyik meghatározó rétegében kórházi élmények tárulnak fel. Gondolom, sok személyes tapasztalattal a háttérben. A kórházi ágyon is dolgoztál ezek szerint? Jegyzetek, "pillanatfelvételek"? És voltak-e előképeid? Nyilván Kálnoky Szanatóriumi elégiájára célzok elsősorban.

Igen, vannak kórházi élményeim, meg is írtam, írom. Nem akarok belezavarni e forró, olimpiás nyárba, csak annyit, hogy. Három és fél évesen vittek be először, és ott születtem meg igazán, vagyok, aki most. Egészséges, kövér, szőke, göndör hajú gyerekből beteges, sovány, vörös, sima hajú. Azóta voltam kórházban, szanatóriumban eleget. Kálnoky még az Erzsébet Királyné Szanatóriumban, én a kevésbé szépen csengő Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetben. (Nem kell félni, nem ragályos...) Bevittem egy könyvmakettet, vagy hogy hívják, csak a (kemény) borító, belül üres lapok. Ezek a kedvenc könyveim. Az Ez mind én voltam egykor üres lapjaira írtam a Tüdőszalon verseit. Amit láttam, ami történt, nem részletezem, ott van Istentelen színjáték című kötetemben. Elődök? Versek? Például Gottfried Benn: Férj és feleség átmegy a rákbarakkon. Ehhez képest minden könnyű, nyári, vakáció... A többieket megírtam, Janustól Petriig, Költők a teraszon című versemben. A szanatórium nekem a kékestetői – rendes évi alkotószabadságomat februárban ott töltöm.

Pár éve Kékesről lekerültem a mátraházi, nevében szanatóriumba, valójában kórházba. Itt történt, hogy segített az írás, nagyon. Nem törődtem semmivel, senkivel, magammal se, írtam tovább az "Ez mind én voltam egykor"-ba. A Gulácsy- és a Van Gogh-verset régóta tervezgettem, a mátraházi kórházban végre összejöttek. Kellett a kórházi klíma... De inkább írok odafönt, a Kékestetőn, vagy idelenn, a manzardban.

A szabadvers-forma és a kötöttebb ritmusok miként szervezik a verseket? Mikor melyik lép működésbe?

Kötött formában, előre megfontoltan csak akkor írok, amikor szonettet, hexametert, haikut stb. De néha a szonett is csak úgy jön. (Nem sűrűn, szerencsére.) Az Esti Kornél-verseket próbálom egy rímpárra megírni –nem könnyű, hogy ne legyen erőltetett, viszont nagy segítség. Egyébként nem tudom, nagy baj lenne, ha tudnám, mielőtt leülök az üres papírhoz, milyen lesz a "forma" (amely a "tartalom", s
viszont, tudjuk, Amfora!). Az első soroknál kiderül, hosszú sor vagy rövid, rímes vagy rímtelen, számolom a szótagszámot, vagy nem. Leginkább a – ha lehet így mondani – szabad kötött verseket szeretem: a rímek szanaszét, egymástól öt-hat sorra akár, közben lehet a szótagszámokkal garázdálkodni, ujjaim se gémberednek a nevetséges
számolgatásban.

És akkor a haikukról még nem beszéltünk. Keleti hagyomány, nyugati erőtérben. Ennek a feszültségei mozgattak, vagy az első egyensúlyozza ki az utóbbit. A kontemplatív létszemlélet a megszenvedett élményvilágot?

Itt viszont kell számolgatni, a haikuknál. Ám csak a forma kész, a – ha már haiku – teáscsésze, de aztán mindent bele! Ha ihatatlan is a teaszertartás szerint... Hagyományos haikut nem is tudnék írni – természeti kép, valami állandó kitüntetett kellék, mondjuk a hold, végül a csattanó, melyben az olvasó magára döbben, és minimum a mindenséggel méri magát... Szeretnék, de nem tudok ilyet... Sao-lao
haikuköltő (és tollrajzoló) nem tengerparton, híves pataknál, hímes réten, az széles mezőn szemléli komtemplatíve a létet, ámde, ahogy mondod, "nyugati erőtérben" (mely persze erőst keleti, mármint keleti-európai): közértben ("kérek tíz deka / parizert szeletelve / köszönöm szépen), az 1-es villamoson, metróban, futballpályán stb. Más sem érdekel, izgat, borzaszt és gyönyörködtet, mint az ittésmost.
Ezazélet. A haikukat pilllanatkáknak becézem magamban. A pillanat mint az élet mértékegysége, énekeltem én. Mennyi egy pillanat? Egy pillantás? Míga földre éra fény? Egy öröklét? Tudja a Faust. A pillanat egy haiku. Egyszer (értsd: életemben egyszer) voltam New Yorkban, nem is tudom melyik múzeumban három nagy terem, teli japán tollrajzokkal. Három napig tudtam volna nézni. Pár vonal, nem lehet
hibázni. Dehogynem, mindig hibázunk. Én csak satírozok itt, a haikukkal is...

Épp egy lecsót csináltam, mialatt a hal-doc-on spekuláltam. Te hogy csinálod, hogyan szereted? És mit hörpintesz rá?

Na végre, nem a versekről kell beszélnem. Köszönöm kérdésed, bár provokatívnak érzem – a válasz benne van a hal.doc-ban, benne van Esti Kornél "végrendeletében": "paradicsomból paprikából ne rondítsatok lecsót". Bocs. Nem szeretem. A paradicsomot igen (írtam is egy Sűrített paradicsomot, benne sok-sok paradicsomos étel, a paradicsomtól a paradicsomos káposztán át a paradicsomos halig), a paprikát is, zsíroskenyéren, hersegőn. Na de lecsó! Megvetés személye is vagyok, apám metsző tekintete gyerekkoromban, most is rajtam. Ha barátimmal összejövünk meccsnézés ürügyén, és a soros házigazda lecsót főz, én kitunkolom a maradékot. Vagy kennek, csak nekem, vajaskenyeret, mely margarinos. Ha hozzám jönnek, magam készítette szendvicseket kapnak. Hozzá paprikát, paradicsomot, natúr.
Előtte szatmári szilvát, unicumot; közben, utána sört. Cseh sört kellene, persze (ó, Bohumil Postrizinské!), de az csak csapolva jó, mentegetem magam, marad a magyar, mely lővenbraj és dobozos, jaj...
Lemosni a szégyent, cseh sör és lecsó helyett ott a szatmári unicummal,  mely, bár nem új, de mégis győztesmagyar, naná! És isszuk, isszuk, ebben az ittésmostban, míg el nem fogy(unk), míg meg nem hal.doc.

Jánossy Lajos