hirdetés

Salinger 100

2019. január 4.

Egy szabad szellem beszél egy szabadságával boldogulni nem tudó világról. – 1919. január 1-jén, 100 éve született J. D. Salinger. Egy összeállítással ünnepeljük, Salinger műveiből Élő Csenge, Jánossy Lajos, Modor Bálint, Nagy Gabriella, Szekeres Dóra és Tardi Zsuzsanna idéz.

hirdetés

Salinger, a rejtekező, a talányos, aki megírta a Zabhegyezőt, újabban a Rozsban a fogót, megalkotva regényében Holden Caulfield alakját, akiben a világ összes kamasza magára ismerhetett az elmúlt majd' hetven évben, a magyar kamaszok pedig az elmúlt szűk ötven évben. Mégis, ha Salinger szóba kerül, nekem először nem Caufield alakja jut eszembe, nem is arra gondolok, hogy vajon hova mennek a kacsák télen a Central Parkból, hanem Franny, és az étterem és a félresikeredett randevú Lane-nel, aki Yale-meccsre készül szerelmével. Az a finomra csiszolt dramatikus nagyjelenet, mely majdnem az egész első fejezetet elfoglalja. Ebből is az a párbeszédrészlet a legerősebb, mikor Lane úgy próbálja elterelni rosszkedvű barátnőjének a figyelmét, hogy kedvenc tevékenységével áll elő, a színházzal, ezzel mintegy az iskolai színjátszás szenvedélyes vádbeszédét indítva el Frannyben.

Modor Bálint

J. D. Salinger: Franny és Zooey
(Franny, részlet, Elbert János fordítása)

– Hogy megy a darab? – kérdezte Lane, miközben a csigáival bajlódott.
– Nem tudom. Nem vagyok benne. Kiszálltam belőle.
– Kiszálltál belőle? – nézett Lane. – Azt hittem, úgy odavagy azért a szerepért. Mi történt? Odaadták valaki másnak?
– Nem, nem ők a hibásak. Miattam van az egész. De ronda dolog.
– De hát mi történt? Talán mindenből kiszálltál? Az egész egyetemi színházból?
Franny bólintott, és kortyintott a tejből.
Lane megrágta és lenyelte a falatot, csak aztán mondta: – De hát, az isten szerelmére, miért? Azt hittem, a nagyfene színház a legfőbb szenvedélyed. Az egyetlen dolog volt, amiről valaha is azt hallottam tőled...
– Egyszerűen kiszálltam belőle, és kész – mondta Franny. – Kezdett kínos lenni. Úgy éreztem magam, mint valami hülye kis monomániás. – Töprengett magában. – Különben tudom is én. Szánalmas dolog volt, afféle szereplési viszketegség. Szóval az ego, a sok kis ego, azzal volt a baj. És ha játszottam valamilyen darabban, utáltam magamat a kulisszák mögötti hűhó miatt, minden előadás után. Utáltam a sok kis hülye „egyéniséget", aki mind nyüzsög, és nyájasnak és barátságosnak hiszi magát. A kis „egyéniségeket", akik sorra csókolnak mindenkit, és a világ minden kincséért le nem maszkíroznának, és közben igyekeznek pokoli természetesen és pokoli barátságosan viselkedni mindenkivel, aki bejön hozzájuk az öltözőbe. Egyszerűen utáltam magamat... És a legrémesebb az volt az egészben, hogy legtöbbször lesült a pofámról a bőr, olyan darabokban játszottam, főképp nyáron. – Ránézett Lane-re. – Tévedsz, jó szerepeket kaptam, ne nézz így rám. Nem amiatt. Egyszerűen csak azért sült le a pofámról a bőr, mert arra gondoltam, mi lenne, ha megnézne valaki, akit tartok valamire? Például ha a bátyáim hallanák, micsoda szöveget kell mondanom. Az ismerőseimnek írtam is, hogy ne jöjjenek el megnézni. – Egy darabig töprengett. – Kivéve Pegeent A nyugati világ bajnokában, tavaly nyáron. Szóval az tényleg jó lehetett volna, ha az a majom, aki a címszerepet játszotta, el nem veszi minden örömömet. Mert olyan lírai volt, de olyan lírai, te jóisten!
Lane végzett a csigákkal. Arcán szándékolt közömbösség tükröződött.– Azt írták, hogy óriási volt – mondta. – Elküldted a kritikákat, ha emlékszel még rá.
Franny sóhajtott: – Igen, elküldtem.
– Úgy beszélsz itt egy félórája, mintha az egész világon te volnál az egyetlen, akiben van egy szikrányi átok értelem, vagy egy mákszem kritikusi tehetség. Szóval nézd: ha a legjobb kritikusok azt írták, hogy óriási, akkor lehet, hogy tényleg óriási volt, és talán te tévedsz. Ez még nem jutott eszedbe? Meg nem gondoltál arra, hogy talán még nem vagy elég okos és elég tapasztalt ahhoz, hogy...
– Óriási lett volna, ha ide elég egy kis tehetség. Csakhogy A nyugati világ bajnokához zseniálisnak kell lenni, érted? Zseniálisnak, sajnos, nem tehetek róla. – Franny egy kicsit meggörbítette a hátát, gyengén lihegett, tenyerét a fejére szorította. – Olyan bizonytalanul, olyan különösen érzem magam. Nem tudom, mi lehet velem.
– Azt hiszed, te zseniális vagy?
Franny levette kezét a fejéről. – Lane, nagyon kérlek, ne bánj így velem.
– Én nem mondtam semmit, amit...
– Én csak azt tudom, hogy be fogok csavarodni – mondta Franny. – Egyszerűen belebetegszem ezekbe az örökös egók- ba. A magaméba meg a másokéba. Egyszerűen rosszul leszek mindenkitől, aki vinni akarja valamire, aki valami kiválót akar alkotni, meg mit tudom én, mindenkitől, aki érdekes jelenség akar lenni. Undorító... az, undorító. Akárki akármit mond is.
Lane felvonta a szemöldökét erre a kitörésre, és hátradőlt a székén, hogy nagyobb nyomatéka legyen a szavának. – Biztos vagy benne, nem attól félsz, hogy mások talán tehetségesebbek? – kérdezte mesterkélt nyugalommal. – Nem nagyon értek a dologhoz, de fogadnék, hogy egy jó pszichoanalitikus bizonyára meg tudná állapítani rólad...
– Nem félek attól, hogy összemérjem a tehetségemet a másokéval. Éppen ellenkezőleg. Mondd, vak vagy? Éppen attól félek, hogy végül is én akarom majd összemérni a tehetségemet a másokéval. Ez az, ami megrémít. Ezért szálltam ki az egyetemi színházból. Mert túlságosan is hozzászoktam a dicséretekhez, a tapsokhoz, az ömlengésekhez, sőt még örülök is neki. Azt hiszed, jót tesz az embernek? Lesült a bőr a pofámról. Belebetegedtem. Belebetegedtem abba, hogy nincs annyi merszem, hogy nulla merjek lenni. Belebetegedtem a magam meg a mások becsvágyába, abba, hogy úgy odavoltunk azért a hűhóért. – Szünetet tartott, fölkapta a tejespoharat, és az ajkához emelte. – Már megint! – mondta, és letette a poharat. – Ez soha azelőtt nem fordult elő velem. A fogam marháskodik. Vacogok. Tegnap majdnem szétharaptam egy poharat. Lehet, hogy tisztára meghülyültem, csak nem tudok róla. – A pincér közelebb jött, hogy kitálalja Lane-nek a békacombot és a salátát. Franny felnézett rá. A pincér még visszafordultában egy pillantást vetett a lány érintetlen csirkés szendvicsére. Megkérdezte, hogy a hölgy nem kíván-e inkább valami mást. Franny megköszönte: – Nem. Csak nagyon lassú evő vagyok – mondta. A pincér, aki már nem volt fiatal ember, mintha egy pillanatig fürkészte volna a lány sápadtságát és izzadságtól nedves homlokát, aztán meghajolt és elment.

19 éves voltam, amikor először olvastam Salinger Zabhegyezőjét. A montenegrói tengerparton nyaraltunk a szüleimmel. Három könyv volt a táskámban: a Lét és idő, (anyám unszolására) az Üvöltő szelek és a Zabhegyező. Már az első nap nekiestem Heideggernek, hogy jusson idő mindegyik szövegre. Mondanom sem kell, az egzisztencialista filozófiai akkor este korán nyugovóra tért. Mégis csak nyaralni jöttem, úgyhogy felcsaptam a Zabhegyezőt. Az utolsó oldalakat másnap dél körül a strandon fejeztem be. Dél körül. A strandon. Persze, szénné égtem. De nem ez az egyetlen és legmaradandóbb emlékem a (legújabb fordítás szerint) Rozsban a fogóról. Emlékszem még egy 6500 forintos könyvtári késedelmi díjra, hiába volt a szomszéd utcában a FSZEK, nem voltam hajlandó megválni a könyvtől. Azon a nyáron négyszer olvastam újra, azóta meg, ki tudja. A kezébe nyomom minden körülöttem élőnek, mert senki nem hagyhatja ki Holden Caulfieldet, a Penceyt, a tragacs taxikba élesen beszűrődő nagyváros zaját, és azt a végtelen elemi ugyanakkor szorongással teli tinédzserkori hangulatot, amit J. D. Salinger ikonikus regénye áraszt. És ha valaki rájött, hová tűnnek télen a Central Park kacsái, kérem, értesítsen!

Élő Csenge Enikő

J. D. Salinger: Zabhegyező 
(részlet, Gyepes Judit fordítása)

Míg mentem fölfelé, hirtelen megint azt hittem, hogy eldobom a rókabőrt. De nem. Leültem egy pillanatra, aztán jobban lettem. Ültem ott, és valami olyat láttam, ami teljesen kiborított. Valaki azt írta a falra: „Az isten... meg!” Majd szétvetett a düh. Elgondoltam, hogy Phoebe meg a többi kis kölyök ezt látja, és hogy törhetik a fejüket, mi a csudát jelent, aztán végül valami mocskos kölyök megmondja, persze egészen hülyén, hogy mit jelent, és hogy fognak gondolkodni rajta, talán egypár napig nyugtalanítja is őket. Meg tudtam volna ölni, aki odaírta. Úgy képzeltem, valami perverz barom lehetett, aki éjszaka beszökött az iskolába, egyet brunzolni például, és az írta a falra. Elképzeltem, hogy elcsípem, és addig verem a fejét a lépcsőhöz, míg meg nem döglik. De azt is tudtam, hogy nem lenne hozzá bátorságom. Tudtam. Ez csak még inkább lehervasztott. Még csak le se mertem törülni a falról a kezemmel, ha tudni akarod az igazat. Féltem, hátha valamelyik tanár közben elkap, és még azt hiszi, én írtam. Végül mégiscsak letörültem, aztán mentem tovább az iroda felé.
A diri nem volt benn, csak egy öreglány, olyan százéves-forma, ült a gépnél. Mondtam, hogy Phoebe Caulfield bátyja vagyok, Phoebe a 4 B-I-be jár, és kértem, legyen szíves, adja át neki ezt a pár sort. Nagyon fontos, mondtam, mert anyánk megbetegedett és nem csinált Phoebének ebédet, és most velem kell ebédelnie a büfében. Nagyon rendes volt az öreglány. Elvette a papírt, behívott egy másik nőt a szomszéd szobából, és azzal küldte fel Phoebének a cédulát. Aztán kicsit eldumáltunk a százéves-forma öreglánnyal. Nagyon kedves volt. Mondtam, hogy én is idejártam, meg a többi testvérem is. Megkérdezte, most hova járok, mondtam, Penceybe, azt mondta, Pencey nagyon jó iskola. Még ha akartam volna, se lett volna erőm kiábrándítani. Különben is, ha ő úgy gondolja, hogy Pencey jó, akkor csak gondolja. Felesleges új dolgokat mondani százéves embereknek. Nem is szeretnek már újat hallani. Aztán egy idő múlva elhúztam a csíkot. Vicces volt. Azt kiabálta utánam: „Minden jót”, amit az öreg Spencer, mikor otthagytam Penceyt. Istenem, hogy utálom, ha azt kiabálják nekem: „Minden jót!”, mikor elmegyek valahonnan. Lehangoló.
A másik lépcsőn mentem le, és egy másik „Az isten... meg!”-et láttam a falon. Ezt is megpróbáltam letörülni a kezemmel, de ez késsel volt bevésve, vagy mit tudom én, mivel. Nem jött le. Egyébként reménytelen. Ha millió évig csinálod, akkor se bírod letörülni még a felét se az összes „... meg!”-eknek a világon. Lehetetlen.
Megnéztem az órát az udvaron, háromnegyed tizenkettő volt. Rengeteg időt kellett még agyonütnöm valamivel, míg Phoebével találkozom. Mégis átsétáltam a múzeumhoz. Nem volt hova mennem. Gondoltam, beugorhatnék egy telefonfülkébe, és felhívhatnám Jane Gallaghert, mielőtt nyugatra megyek, de nem voltam megfelelő hangulatban. Azt se tudtam biztosan, otthon van-e már. Így aztán átmentem a múzeumhoz, és ott ácsorogtam.
Míg Phoebét vártam benn a szélfogó ajtó mögött, két kis krapek jött oda hozzám, és megkérdezték, hol vannak a múmiák. Amelyik kérdezte, annak nem volt begombolva a nadrágja. Szóltam neki. Erre ott helyben begombolta, közben velem beszélt. Nem zavartatta magát, hogy elmenjen egy oszlop mögé, vagy mit tudom én. Ez fájt. Nevettem volna, csak féltem a hányingertől, hát inkább nem. - Hol vannak a múniák, öcsi? – kérdezte újra. – Tudod?
Kicsit hülyültem velük. – A múniák? Azok mik? – kérdeztem.
– Tudod. A múniák, azok a halott krapekok. Akiket beletemetnek azokba a sírokba, meg minden.
Múniák! Ez fájt. A múmiákra gondolt.
– Hogy lehet, hogy nem vagytok iskolában?
– Ma nincs iskola – mondta még mindig ugyanaz. Hazudott, úgy éljek, a kis bitang. De nem volt semmi dolgom, míg Phoebe nem jött, így aztán segítettem nekik megkeresni a múmiákat. Öregem, valamikor pontosan tudtam, hol vannak, de hát már évek óta nem jártam ebben a múzeumban.
– Titeket annyira érdekelnek a múmiák?
– Igen.
– A barátod nem bír beszélni?
– Nem a barátom. Az öcsém.
– Nem bír beszélni? – Arra néztem, amelyik egy szót se szólt. – Egyáltalán nem tudsz beszélni?
– De. Csak nincs kedvem.
Végül is megtaláltuk a termet, bementünk.
– Tudjátok, hogy temették el az egyiptomiak a halottaikat? – kérdeztem.
– Nem.
– Pedig azt jó tudni. Nagyon érdekes. Becsavarták az arcukat azokba a rongyokba, amiket valami titkos vegyszerbe áztattak. Így temették őket a sírjukba több ezer évvel ezelőtt, és az arcuk nem rohadt el. Senki se tudja, hogy csinálták, az egyiptomiakon kívül. Még a modern tudomány se.
Egészen keskeny folyosó vezetett a múmiákhoz. A folyosó fala olyan kövekkel volt kirakva, amiket egy fáraó sírjából hoztak, meg minden. Elég kísérteties volt. A két srác nem élvezte valami nagyon. Egészen közel jöttek hozzám, amelyik nem beszélt, az belekapaszkodott a kabátujjamba. – Menjünk – mondta a bátyjának. –Már láttam. Gyerünk. Hé! – Megfordult és kistartolt.
– Beijedt, és elhúzta a csíkot – mondta a másik. – Szia! – Ő is kistartolt.
Egyedül maradtam a sírban. Élveztem valahogy. Olyan szép és békés volt. Aztán hirtelen, nem fogod kitalálni, mit láttam a falon. Egy másik „... meg!”-et. Piros krétával írták, pont a fal üvegrésze alatt, a kövek alatt.
Ez a baj az egészben. Azért nem talál az ember szép és békés helyet, mert egyáltalán nincs is. Talán azt hiszed, hogy van, de aztán mikor egyszer odakerülsz, ha nem figyelsz egy pillanatig, besurran valaki, és felírja, hogy „... meg!” – pont az orrod alá. Próbáld meg egyszer. Azt hiszem, ha meghalok és bedugnak a temetőbe, lesz sírkövem, meg minden, és ráírják: „Holden Caulfield” - meg aztán azt is, hogy mettől meddig éltem, akkor közvetlen alatta lesz, hogy „... meg!. Ez fix.

Nekem nem a Zabhegyező, hanem a Kilenc történet. Nem tudom, hogyan bukkantam rá, mivel a Zabhegyezőnél megálltam, nem tudom, miként ment tovább a Salinger-ügy. Alighanem ez is Tandorihoz fűződik. Nála, tőle olvastam valamit, nem tudom felidézni, mit, ami lendületbe hozta. A novelláskötetből bármit választhatnék. Az alábbi szöveget azért emeltem ki, mert Szőllősy Klára, az egyik legnagyszerűbb fordító jegyzi. A cím kongeniális, feledhetetlen. A próza meg, nos, az ízig-vérig salingeri. A párbeszédek szinkópája, a banalitás cseles poétizálása, az élet mellékszereplőkre szűkült horizontja, a drámai események vízjelhálózata, mind-mind ennek az egyszerre fanyar, ironikus és bölcs epikának az állandó elemei. Egy szabad szellem beszél egy szabadságával boldogulni nem tudó világról. Újraolvasva a Ficánka bácsit, felrémlett Flaubert, Az érzelmek iskolája is, az a bizonyos utolsó bekezdés, amelyet most nem idézek, sapienti sat, illetve, ahogyan az imént én tettem, lépjünk a könyvespolcokhoz!

Jánossy Lajos

J. D. Salinger: Ficánka bácsi Connecticutban 
(részlet, Szőllősy Klára fordítása)

– Fújd föl magad! – Eloise megint a plafont bámulta. – Egyszer elestem – folytatta. – Mindig a buszmegállónál vártam rá, a főposta előtt, és egyszer késett, akkor jött, mikor a busz már éppen indult. Spuriztunk a busz után, és én elestem, és megrándítottam a bokámat. És Walt azt mondta: „Szegény Ficánka bácsi." A bokámra értette. Úgy nevezte, hogy szegény öreg Ficánka bácsi... Istenkém, de édes volt!
– Lew-nak nincs humorérzéke? – kérdezte Mary Jane.
– Tessék?
– Lew-nak nincs humorérzéke?
– Mit tudom én! Azt hiszem, van. Szokott nevetni vicceken meg olyasmiken. – Eloise fölemelte a fejét, fölvette melléről a poharat, és kortyolt belőle.
– Hát az még nem minden, ugye – jegyezte meg Mary Jane. – Úgy értem, hogy az... nem minden.
– Micsoda nem minden?
– Hát tudod... a röhögés meg minden.
– Ki mondja, hogy az nem minden? – méltatlankodott Eloise. – Te, ha az ember nem akar apáca lenni vagy valami efféle, akkor muszáj röhögni.
Mary Jane vihogott.
– Rémes vagy, Eloise.
– Istenkém, de édes volt az a Walt – merengett Eloise. – Vagy vicces volt, vagy édes. Nem olyan sziruposan, kisfiúsan édes, tudod. Hanem valahogy különlegesen... Tudod, mit csinált egyszer?
– Mit?
– Vonaton mentünk föl Trentonból New Yorkba, pont azután történt, hogy behívták. Hideg volt a kocsiban, és a kabátomat valahogy magunkra terítettem. Emlékszem, Joyce Morrow kardigánja volt rajtam a kabát alatt... Emlékszel arra a cuki kék kardigánjára?

Nem biztos, hogy tizenéveseknek szól egy könyv, aminek egy 16 éves fiú a főszereplője. Ez nagy tanulság volt, mikor 14 évesen befejeztem a Zabhegyezőt. Nem tetszett a borítója sem, nem tetszett a címe sem, de mindenki dicsérte, én pedig ott álltam értetlenül és letörve befejezésképpen. Ez után az első borzalmas randevúnk után Salinger sok évre feledésbe merült. Azonban az engem is meglepett, hogy nem csak számomra, de a világ számára is néma. A kurzuson, aminek valami hasonlóan szellemes fantázianeve volt, mint „hallgatnak a múzsák", Salinger volt az egyik fő téma. Az író riportot adott egy tanulmánykötethez, amiben arról mesélt, hogy fejben valójában folyamatosan ír, ha papírra nem is jegyzi le a szavakat.
Akkor döbbentem rá, hogy szegény ugyanúgy járt, mint azok a híres popsztárok, akik a 80-as években írtak egy nagy slágert és még húsz évvel később is csak emiatt hívják őket fellépni. Akkor döbbentem rá, hogy a Zabhegyezőn túl Salinger egy egész család krónikájának a megírására vállalkozott a további életművében, amely talán befejezetlensége miatt kevésbé ismert. A Glass-krónikák első mozaikja az Ilyenkor harap a banánhal, ami Seymour Glass öngyilkosságát beszéli el.

Tardi Zsuzsanna

J. D. Salinger: Ilyenkor harap a banánhal 
(részlet, Kuczka Péter fordítása)

Sybil hallgatott.
– Én szeretek gyertyát rágni – mondta végül.
– Ki nem szeret? – mondta a fiatalember, és bedugta a lábát a vízbe. – Brr! Hideg. –Ledobta a gumipárnát. – Nem, nem, várj még egy percig, Sybil. Várj, amíg egy kicsit beljebb leszünk.
Gázoltak befelé, míg a víz Sybil derekáig nem ért. Akkor a fiatalember felemelte és hasra fektette a párnán.
– Fürdősapkát, vagy ilyesmit sose hordasz? - kérdezte.
– Ne eressz el – parancsolta Sybil. – Fogjál, na!
– Miss Carpenter. Kérem. Tudom én a dolgomat – mondta a fiatalember. – Tessék csak jól kinyitni a szemét, nem lát-e banánhalat. Ilyenkor harap igazán a banánhal.
– Egyet se látok – mondta Sybil.
– Teljesen érthető. Nagyon különleges szokásaik vannak. – Tolta a gumipárnát. A víz még nem ért a melléig. – Igen tragikus az életük – mondta. – Tudod, mit csinálnak, Sybil?
Sybil a fejét rázta.
– Hát az van, hogy beúsznak egy lyukba, ahol egy csomó banán van. Amikor beúsznak, mintha közönséges halak volnának. De amint benn vannak a lyukban, akár a disznók.

Tizenhat voltam, az unokabátyám tizennyolc, nálunk töltöttem egy nyarat Törökszentmiklóson, mielőtt elhúzott volna az orvosi egyetem gólyatáborába. Sakkoztunk, beszélgettünk, strandoltunk, biciklitúráztunk, kimentünk Szenttamásra a méneshez, lesre másztunk, jól elvoltunk hárman a barátjával. Mint a nagyobbak, főleg fiúk közelségére éhes tinédzserlány ittam a szavait. Okos volt és menő, és olyan jó volt azt képzelni, hogy van egy bátyám. Jazzt hallgatott és Salingert olvasott, áradozott a Zabhegyezőről. Felolvasott belőle, aztán kiadta házi feladatnak. Szeptemberben be is szereztem a zöld borítós kiadást. Lenyűgözött az idegen világ, mint valami nálam nagyobb és jelentősebb, amit bár nem értek, fölém magasodik és beterít. Erősen kontrollált, zárt kis életemet, amely tele volt szabályokkal és titkokkal, átjárta a levegő. Salinger volt a szabadság, a jazzről csak jóval később lett fogalmam. A Zabhegyezőt nem szerettem meg, hanem pár év múlva a Zooeyt, Tandori fordításában. Micsoda kaland, amint az idegösszeomlásból épp kilábaló Frannyt fura bátyja, Zooey vigasztalni próbálja, és közben életről, kultúráról, filozófiáról, vallásról, irodalomról vitáznak, miközben számtalan nekifutásban az élet, kultúra, filozófia, vallás, irodalom értelmének vagy értelmetlenségének bizonyítására tesznek kísérletet. Mindezt pedig a másik testvér, Buddy meséli el. Egyetemista kori nagy beszélgetések, hajnalig tartó lelkizések, lázas viták, vigasztalások, fantáziák, szellemidézések jutnak eszembe valamelyik barát pamlagján, műperzsáján, egymáson heverő könyvek, félig telt poharak között, a háttérben másolt kazettán kalóz koncertfelvétel zörgött, körben papírlapokra kimásolt mondatok, amikből megpróbáltuk érteni az életet.

Nagy Gabriella

J. D. Salinger: Franny és Zooey 
(Zooey, részlet, Tandori Dezső fordítása)

Franny ebben a pillanatban a szőnyeg kifakult foltját vizsgálgatta a zongora közelében, melyre épp rásütött a nap; ajkai jól láthatóan mozogtak. – El se tudod képzelni, milyen furán hangzik ez az egész – mondta. Hangja egy kicsit reszketett, úgyhogy Zooey feléje fordult. Franny szája nem volt kifestve, így még sápadtabbnak látszott. – Mindez, amit elmondtál itt, szinte szóról szóra eszembe juttatja, amit én próbáltam szombaton elmondani Lane-nek, amikor vagdalkozni kezdtem magam körül a levegőbe. Két Martini meg csigák közt ésatöbbi. Azt hiszem, nem ugyanaz a bajunk, csak éppen hasonló jellegű dolgokról van szó. Legalábbis így, első hallásra. – Bloomberg ebben a pillanatban felemelkedett Franny öléből, megfordult, körbe maga körül, inkább olyasféleképpen, mint egy kutya, hogy kényelmesebb testhelyzetet keressen magának az alváshoz. Franny szórakozottan, mégis védelmezőleg tette rá a kezét a macska hátára, aztán beszélt tovább. – Már csakugyan ott tartottam majdnem, hogy mint egy hülye, hangosan beszélni kezdjek önmagammal, ilyesféléket, hogy: ha még egy ilyen gáncsoskodó, szőrszálhasogató, destruktív megjegyzést hallok, Franny Glass, nohát, akkor végeztünk egymással – végeztünk, de egyszer s mindenkorra. És egy kis ideig akkor egész elviselhető voltam. Majdnem egy hónapig szép nyugodtan hagytam, bárki bármit mondott is a jelenlétemben, tudod, olyan rettentő hamis szemináriumi stílusban, vagy ha a fellegekig bűzlött belőle az a nagyfene Énje... Eljártam szépen moziba, vagy órák hosszat ültem a könyvtárban, dolgozatokat írtam, mint az őrült, a restauráció korabeli vígjátékról meg más effélékről... mindenesetre, az az örömem megvolt egy ideig, hogy nem kellett a saját hangomat hallanom. – Megrázta a fejét. – De aztán egy reggel, bumm, bumm, kezdődött megint. Már nem tudom, miért, egész éjszaka nem aludtam, és nyolckor francia irodalom előadásom volt, felkeltem hát végül is, főztem egy kávét, és bementem. A legszívesebben azonban fogtam volna magam, felkaptam volna a biciklimre, és gyerünk, irány: valahova, csak minél messzebb legyen, de nem mertem megtenni, mert féltem, hogy mindenki meghallja majd a zajt, ahogy kiveszem a kerékpárt – tudod, mindig éppen akkor esik le valami -, így aztán bementem a terembe és leültem. És csak ültem ott egy ideig, és nem is volt semmi, akkor aztán egyszerre csak felálltam, odamentem a táblához, és elkezdtem felirkálni rá mindenfélét Epiktetosztól. Teleírtam az egész táblát – és jóságos ég, nem is tudtam, hogy ennyit megjegyeztem Epiktetoszból. Hála istennek, letöröltem az egészet, mielőtt még elkezdtek volna szállingózni a többiek. De az egész olyan gyerekes volt persze. Epiktetosz nem lett volna elragadtatva tőlem, ha látja, de hát... – Franny egy pillanatig habozott. – Nem is tudom. Azt hiszem, éppen csak fel akartam írni valakinek a nevét a táblára, aki tényleg jó. Szóval ezzel kezdődött el megint az egész. Belekötöttem Fallen professzorba, belekötöttem Lane szavaiba, amikor telefonált, belekötöttem Tupper professzorba. Egyre rosszabb és rosszabb lett. A végén már a szobatársnőmet se kíméltem. Uramisten, szegény Bev! Egyre leplezetlenebbül csillant fel a szemében a remény, hogy hátha valahogy kiköltözöm, és akkor legalább olyasvalaki jön a helyembe, aki egy kicsit normálisabb, és békén hagyja. Rettenetes volt, ez az igazság. A legrosszabb pedig az volt, közben nagyon jól tudtam, hogy mindenkinek az idegeire megyek, tudtam, mennyire kellemetlen a viselkedésem az emberek számára, sőt, mennyire sértő, és mégse tudtam változtatni a dolgon. Nem tudtam felhagyni az örökös kötözködéssel. – Feldúltnak látszott, megállt, szünetet tartott, de csak annyi időre, ami ahhoz kellett, hogy Bloomberg nyugtalan fenekét újra visszanyomja szépen. – A legrosszabbak azonban az előadások voltak – mondta határozottan. – Az volt a legrosszabb. Bemagyaráztam magamnak – és nem tudtam kiverni többé a fejemből –, hogy az egyetem csak egy hitvány, hazug lehetőség a sok közül, hogy földi kincseket gyűjtsünk ésatöbbi. Azt hiszem – jóságos Isten –, kincs az kincs. Mi különbség van, ha ezt a kincset pénznek vagy tulajdonnak hívják, vagy éppen kultúrának, vagy egyszerűen csak tudásnak. Egyik éppen olyan volt nekem, mint a másik, legfeljebb a csomagolás különböző, gondoltam – és még most is azt gondolom! Néha úgy érzem, hogy a tudás-legalábbis a tudás kedvéért megszerzett tudás a legátkozottabb dolog a világon. Legalábbis a legmegbocsáthatatlanabb. – Franny itt anélkül, hogy a legkisebb mértékben is szükség lett volna rá, idegesen hátrasimította egyik kezével a haját. – Azt hiszem, mindez még nem is borított volna ki annyira, ha legalább néhanéha – mondom, néha-néha – udvariasságból, vagy mit tudom én, rutinból, legalább hozzátenné valaki, hogy a tudás csak út a bölcsességhez, és hogy a leghitványabb, a leghiábavalóbb időpocsékolás, ha nem az. De erről soha senki nem beszél. Az egyetemen még csak véletlenségből sem ejti ki senki a száján, hogy minden tudás célja tulajdonképpen a bölcsesség kellene hogy legyen. A bölcsesség szót szinte nem is említik soha. Meséljek valami mulatságosat? Akarsz hallani valamit, ami tényleg, de tényleg mulatságos? Körülbelül négy egyetemi évem során – így, ahogy mondom –, szóval négy év alatt az egyetemen, ha az emlékezetem nem csal, mindössze egyszer hallottam azt a szót, hogy „bölcs", azt is még az első félévben, egy társadalomtudományi előadáson. És tudod, milyen összefüggésben jött elő ott ez a szó? Nohát, egy kedves öreg trotliról mondták, egy valamikori politikusról, aki egy vagyont nyert a tőzsdén, és Washingtonban Roosevelt elnök tanácsadója lett. Becsületszavamra, így, ahogy mondom! Négy év alatt az egyetemen! Nem azt akarom mondani ezzel, hogy mindenkinek pont így jön ki a lépés, de azért ha belegondolok, úgy feldühödöm, hogy legszívesebben ott helyben meghalnék. – Megállt, nyilvánvalóan azért, hogy Bloombergnek szentelhesse magát egy pillanatra. A szája szinte vértelenebb volt most, mint az arca. Majdnemhogy cserepes volt, ha valaki közelebbről szemügyre vette volna.

Zooey egész idő alatt nézte. – Szeretnék kérdezni tőled valamit, Franny – mondta hirtelen. Megint az íróasztal lapját vizsgálgatta, homlokát ráncolva megrázogatta a hóembert. – Mi a célod ezzel a Jézus-imádsággal? – kérdezte. – Ezt már tegnap este is meg akartam kérdezni tőled. Éppen akkor, amikor felszólítottál, hogy kotródjam el végre. Kincsgyűjtésről beszélsz itt – pénzről, tulajdonról, kultúráról, tudásról ésatöbbi, ésatöbbi. És amikor szüntelenül ezt a Jézus-imát mormolod – kérlek, ne szakíts félbe, hagyd, hogy elmondjam, amit akarok –, nohát, amikor szüntelenül ezt a Jézus-imát mormolod, mit gondolsz, mit csinálsz? Nem gondolod, hogy ezzel is kincset gyűjtesz? Olyasvalamit, ami végső soron éppen úgy értékesíthető, mint a többi, anyagibb jellegű dolog. Vagy véleményed szerint olyan nagy különbség az, hogy itt imáról van szó? Azt akarom mondani ezzel: olyan nagy különbség az, szerinted, hogy hol gyűjti valaki a kincsét, az egyik oldalon vagy a másikon? Vagy az, hogy ez olyan kincs, amelyet senki nem vehet el tőled ésatöbbi? Ez az a rettentő különbség? Kérlek, várj még, csak egy pillanat, és máris befejeztem. – Néhány pillanatig csend lett. Zooey a miniatűr hóvihart nézte az üveggolyóban, aztán folytatta: – Amit ezzel az imával csinálsz, ahogy az egészet csinálod, teljesen émelyítő, ha kíváncsi vagy a véleményemre. Azt hiszed, le akarlak beszélni róla, ugye? Nohát, magam se tudom, le akarlak-e beszélni – azt hiszem, ez egy fenemód eldöntetlen kérdés –, az azonban biztos, hogy nagyon örülnék neki, ha elmondanád, miért csinálod. – Egy pillanatig habozott, de mielőtt Franny egyáltalán közbeszólhatott volna, már folytatta is: – Én ugyanis, ha logikusan nézem a dolgot, egyáltalán nem látok semmiféle különbséget aközött, aki anyagi értelemben vett kincsre, vagy mondjuk intellektuális kincsre áhítozik – és aközött, akinek mindenáron szellemi kincs kell. De magad mondtad: kincs az kincs, és a fenébe is, nagyon úgy nézem, hogy a világtól elfordult szentek kilencven százaléka, bármikor élt is, ugyanolyan érdektelen, mohó kis gyűjtögető volt, mint mi mindannyian.

Salinger az, akiről kamaszként mindent akartam tudni, Salinger az, akinek minden könyvét, írását, általa fellelhető fecnit, utalást, ami könyvtárban elérhető volt, elolvastam minimum ötször. Salinger az, akit folytonosan meg akartam fejteni, az, akit hosszú oldalakon át a naplómba jegyzeteltem, az, akinek történeteit úgy olvastam, mint egy csodálatos kirakóst, könnybe lábadt szemmel örülve, ha rátaláltam egy aprócska utalásra, összefüggésre. Salinger az, akinek Zabhegyezőjét első kamasz olvasmányaim miatt örökké kitüntetett helyen fogom tartani, de az is, akinek más írásai lettek igazán a szívem csücskei. A Glass család az, akinek tagjai olyanok voltak nekem, mint a legjobb barátok, szerettem őket, izgultam értük, kutattam nyomaikat minden Salinger-történetben. Persze, mind benne vannak, ki csak említés szintjén, ki ikonként tornyosulva a testvérek és szülők fölé szinte megbénítva őket a felnőtté válás amúgy sem egyszeri útján. Mindent szerettem és szeretek Salingertől, ő az a szerző, talán az egyetlen, aki kettőben létezik a fejemben: van egy Salinger, akiről a cikkek szólnak, akit mások olvasnak, és van egy, aki csak az enyém, akinek minden sorát ismerem és az én hangomon szól.
A Magasabbra a tetőt, ácsok! azért az egyik kedvencem, mert imádom a végtelenbe nyúló, idegesítően totojázó, rosszálom-szerű hangulatát. Ahogy a véletlen egymás mellé sodorja ezt a furcsa kompániát, akik a meghiúsult esküvő után dolguk végezetlenül ragadnak Buddy nyakán. Itt van ez a csupa balfék, akik agyán súlyos nehezékként ül a New York-i nyári forróság és egyszerűen nem tehet mást az ember, mint imádja mindegyiket, de legfőképp a csodálatosan vicces és szerencsétlen Buddyt.

Szekeres Dóra

J. D. Salinger: Magasabbra a tetőt, ácsok!
(részlet, Lengyel Péter fordítása)

Váratlanul, valakinek távozás közben elhangzó – de kimondottan erélyes – felszólítására, azon vettem észre magamat, hogy a járda szélén, a vászontető legelejénél állok, és sorra segítem autóba ülni a többieket.
A kérdésen, hogy miért éppen engem szemeltek ki erre a feladatra, érdemes eltűnődni. Tudomásom szerint annak az ismeretlen, középkorú, energikus férfiúnak, aki kiválasztott erre a tisztségre, halvány fogalma sem volt róla, hogy a vőlegény testvéröccse vagyok. Így hát logikusnak látszik a feltevés, hogy választása más, távolról sem ilyen poétikus szempontok alapján esett énrám. Azt kell gondolnom, hogy kizárólag az életkorom, egyenruhám és a személyemből áradó, félreérthetetlenül szolgálatkész, tábori-zöld sugárzás tette mindenki szemében kétségtelenné, hogy alkalmas vagyok az ajtónállói tisztség betöltésére.
Nemcsak hogy huszonhárom éves voltam, hanem feltűnően visszamaradt huszonhárom éves is. Emlékszem, ahogy a kocsikba pakoltam az embereket, a valódi szakértelem teljes mértékben hiányzott belőlem. Ellenkezőleg, valami hazug katonás céltudatosság és kötelességérzet látszatával fogtam neki a dolgomnak. S valóban, néhány perccel később már nagyon is tudatára ébredtem, hogy egy, a magaménál jóval korosabb, kurtább, testesebb nemzedék szorul rá a tevékenységemre, s karonfogó és ajtócsukogató jelenésembe ettől még több színpadias erély vegyült. Kezdtem úgy viselkedni, mint valami kivételesen ügyes és megnyerően rokonszenves, köhögő ifjú óriás.
A délutáni hőség azonban nyomasztó volt, ez a legenyhébb kifejezés, én pedig nyilván egyre kevesebb vigaszt tudtam találni ebben a foglalkozásban. Váratlanul, bár a „közvetlen hozzátartozók" folyama még alig apadt, beugrottam hát az egyik frissen megrakott gépkocsiba magam is, épp ahogy elkanyarodott a járda mellől. Fejemet eközben igen jól hallható (s talán megtorló jellegű) koppanással belevertem az autó tetejébe. A kocsi utasainak egyike nem volt más, mint új keletű, suttogó ismerősöm, Helen Silsburn, aki azonnal hozzálátott, hogy feltétlen együttérzéséről biztosítson. A koppanást mindenki jól hallhatta az egész kocsiban. Huszonhárom éves koromban azonban az a fajta fiatalember voltam, aki minden nyilvánosan elszenvedett fájdalomra azzal válaszol, ha csak a koponyája meg nem repedt, hogy öblös, tökéletlen kacagásban tör ki.
Az autó nyugatnak tartott, hogy úgy mondjam, egyenesen a torkába a késő délutáni égbolt tárt kemencéjének. Még két saroknyit haladtunk nyugati irányban, elértük a Madison Avenue-t, azután éles kanyarral, derékszögben északnak fordultunk. Úgy éreztem, hogy kizárólag névtelen sofőrünk roppant óvatossága és ügyessége ment meg bennünket attól, hogy a nap rettentő kohói elnyeljenek.
Miközben az autó az első négy-öt saroknyi utat tette meg északi irányban a Madisonon, a társalgás többnyire afféle megjegyzésekre szorítkozott, mint: – Kényelmesen ül mellettem? – Továbbá: – Soha életemben nem volt még ilyen melegem. – A hölgy, akinek soha életében nem volt még olyan melege, mint azt némi hallgatózás révén már a járdánál megtudtam, a menyasszony nyoszolyóasszonya volt. Huszonnégy-huszonöt éves, nagydarab nő, rózsaszínű szaténruhában, műnefelejcsekből készült hajékkel. A megjelenése kimondottan atlétikus volt, mint hogyha egy vagy két esztendővel azelőtt végzett volna valamelyik testnevelési főiskolán. Az ölében úgy tartotta a gardéniacsokrát, mint egy leeresztett röplabdát. A hátsó ülésen ült, csípője beszorult a férje és egy apró öregúr közé, aki kürtőkalapot és zsakettet viselt, s meggyújtatlan szőke havannaszivart tartott a kezében. Mrs. Silsburn meg én – térdünk összeért, a legcsekélyebb pajzánság nélkül – a pótüléseket foglaltuk el. Én, semmi ürügyet nem keresve, pusztán helyeslésből, buzdítólag, két ízben is hátranéztem az apró öregúrra. Korábban, a gépkocsi telerakása közben, amikor őelőtte tártam ki az ajtót, futó vágy támadt bennem, hogy felkapjam az egész embert, és finoman beemeljem az autó nyitott ablakán át. Maga volt a parányiság, nem lehetett magasabb másfél méternél, mindazonáltal nem volt törpe, sem liliputi. Ahogy az autóban ült, igen szigorúan, mereven maga elé tekintett. Amikor másodszor néztem hátra, a zsakettja gallérján olyasmit vettem észre, ami erősen hasonlított egy régi zsírfoltra. Azt is megfigyeltem, hogy cilindere és az autó teteje között jó fél arasznyi távolság marad... Ám a kocsiban töltött első néhány perc legnagyobb részében teljesen lefoglalt a saját egészségi állapotom. Ráadásul a mellhártyagyulladásomhoz és a sajgó fejemhez, képzelődni kezdtem, hogy torokgyulladásom lesz. Ültömben lopva hátrahajlítottam a nyelvemet, és felderítettem a gyanús területet. Ahogy emlékszem, éppen egyenesen magam elé meredtem, a sofőr nyakát borító forradásos sebek domborművű térképére, midőn társam a pótülésen megszólított: – Odabent nem volt alkalmam megkérdezni, hogy van az az aranyos édesanyja? Ugye, maga Dickie Briganza?
Nyelvem a kérdés pillanatában egészen a lágy szájpadlásig jutott hátra kutatóútján. Kiszabadítottam valahogyan, nyeltem egyet, s szomszédom felé fordultam. Ötvenéves volt körülbelül, s divatos és ízléses ruhát viselt. Arcát nagyon vastag, sárgás rétegekben fedte a púder. Mondtam, hogy nem – nem az vagyok.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.