Kezdjem azzal, hogy Fehér Renátó meglepően fekete verseket ír? Hogy kemény, komor, depresszív költészetet művel ez a húszéves fiatalember, és ráadásul teszi ezt póztalanul, tehát a modor, az önmutogatás szikrája nélkül, ha csak nem tekintjük modornak a többi, általa példaképnek, követendő mintának tekintett költő idézését, a nagyszámú utalást, szavakban, hangsúlyokban az általa egyébként soha le nem tagadott kedvenceire. Ez a feketeség – vagy fekete-fehérség azonban, a versek közelebbi szemügyrevételekor szétfoszlik, és fény támad helyette, nem túl erős fény, őszi hajnalokon és délelőttökön érzékelni ezt a sápadt fényt, amely, ha nem is hatol bele a tárgyakba szikrázóan és forrón, nem is robbantja szét őket, de a hűvös hajnali nedvesség révén körvonaluk támad.

Hát igen, küzdelmes dolog kezdő költő verseiről írni. Sokan el is hárítják, mondván, hogy kezdő költő nem költő. Mint egy fekete doboz. Schrödinger macskája. Mi van benne? (Nem a macskában, hanem a költőben, a fiatalemberben, a verseiben, akinek nemcsak hogy meg kell írnia ezeket a verseket, hanem barátkoznia, ismerkednie kell, és felolvasnia, és felhívni magára a többiek figyelmét és irodalmi körökben tevékenykednie.) Tényleg, van olyan, hogy kezdő költő? Egy költő végül is a nagy verseitől lesz költő. Nem kellene kipattannia, teljes fegyverzetben, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből, nem ez lenne az ideális formája a dolognak? Rimbaud. Rimbaud a nagy, az egyetlen kivétel, aki nem tudott nem igazi és végleges verset írni tizenhat évesen, de a halhatatlan életmű itt meg is állt ebben korban, megtörtént, elkezdődött, be is fejeződött azonmód. És talán Büchner. Ez a két író kihagyta a tanulási fázist, és nem tudott, csupán zseniális dolgokat írni. Egyiknek sem volt mit tanulnia, se mástól, se önmagától, csupán megnyilvánultak. De kezdő helyett mondjunk inkább fiatal költőt. Persze ez sem olyan egyszerű. Márton László tette – már elég régen – azt a megfigyelést (nem tudom, leírta-e valahol, nekem egy kolozsvári beszélgetésünkkor mondta vagy a vonaton), hogy a XX. századi magyar írók a hetvenes-nyolcvanas-stb. években még negyven-ötven, sőt olykor hatvan évesen is fiatal írónak számítottak és számítanak, például a Mészöly is milyen sokáig, aztán Nádas és a többiek: való igaz, manapság egy ötvenes szerző is bizonyos fokig fiatal szerzőnek érezheti magát, miközben a XIX. században egy harmincéves költő vagy író nem ritkán már a haza bölcsének számított, és negyven évesen a haza atyjának, és ötven évesen vénembernek. Nemrég újra olvastam a Stephen Herót, amelyben James Joyce egy Stephen Daedalus nevű kezdő költőről ír, vagyis önmagáról – 22 évesen ír memoárt egy 19 éves fiatalemberről. A regénytöredékben (egy része állítólag elégett, más része az Ifjúkori önarcképbe vándorolt) Stephen többek között egy ideális nőhöz ír verseket, akiről, amikor a barátai rákérdeznek, bevallja, hogy nem létezik, modellje nincs, ő verseket ír, valami homályos vágyból, mindazonáltal – mint másutt kifejti – le akarja váltani a feudális szerelmi költészet jelzővilágát, s mindeközben formai tökélyre törekszik. Többek között egy éjjeliedény falához csapódó vizeletsugár dallama ébresztette föl benne – egy anekdota szerint – egy újfajta szerelmi költészet lehetőségét. Meglepően érett és mindenkiével összetéveszthetetlen esztétikája – az epifánia-elmélet –, amelyet többek között Aquinói Szent Tamás tanításaira alapoz, a húszéves Joyce fejében már készen van.

Fehér Renátó versei meglepően sallangtalanok. Kijelentések, élesek, mégis nyitottak: akihez beszél, vagy akiről beszél (ha nem önmagáról) ugyan nyilvánvalóan a maga testi létezésében is fontos a költő számára: a másik, a vers címzettjének (vagy tárgyának) földi nyomai megérinthetők, tapinthatók, szagolhatók, kézbevehetők (példa arra, amikor a költő teste maga a tárgy: Közben bogarak báloztak a plafonon, / táncoltak a lámpa körül, rásültek a búrára. / Megnyitottam a forró vizet / és hamar elaludtam a kádban / a túlfolyóba dugott lábujjal), de ezek a címzettek és tárgyak rendszerint valamilyen veszteség nyomán bukkannak föl, mintegy a víz alól, igazi alakjukban hiányuk révén mutatkoznak meg, legalábbis kiváltják a versírás kényszerét, a szerelmi versek is inkább veszteség-versek) – ez a másik (valaki, valami) többnyire mégis meghatározatlan és bizonytalan körvonalú. Egyedüli kivétel az apa és az anya – akik félreérthetetlenül megjelennek – lásd a Melba kocka című verset, amely nyilván az apa haláláról – illetve a férfivá válás további elhalasztásáról szól: Az ingeid lassan elvásnak, / a bőrkabátba viszont nem vállasodtam bele. / A nadrágok derékban bők, amúgy meg rövidek. / Tudtam, hogy a gyászhirdetésbe / J.A.-t kell idézni… / Mikor pelyhesedtem / anyu órákig böngészte a kezelési útmutatót, / de a villanyborotva helyett azóta is hagyományosat használok. A bensőséges „anyu” szó használata a versben nem is kamaszt, hanem kiskamaszt jelez, ez a költői önlefokozás valószínűleg öntudatlan következménye annak az óvatosságnak, amiben még az anyáról való leszakadás is szinte észrevétlenül történik meg (nincsenek átkok, finom rezignáció inkább, túllét, nincs véres konfliktus): Nem tanítottál meg mosni magamra, és most / a szennyest emlegetve érvelhetsz értem. / Fürdettél tízéves koromig, és a hátamba / (ahol nem láthattam) tökéletes átkokat karmoltál / az idegen nőkre, akik aztán tényleg megérkeztek. / … / Én akkor szöktem el, amikor rájöttem: / nálunk a hála jogán bármi kizsarolható. / …hiába kiabálsz, nem tudsz megvédeni. / Neked lettem férfivá, hogy hagyj már végre békén. És: Három éve nyaraltam utoljára / anyuékkal a Balatonon / kullogtam utánuk a mólón / az járt a fejemben hogy legszívesebben / a stégen ülnék éjszaka másokkal.

Minthogy kedvelem a sallangtalan, egyszerű, tárgyilagos mondatokat, az alig feltűnő, a felszín alá bujtatott – olykor észrevehetetlen bombákat, Fehér Renátó versei nem állnak távol tőlem. Fehér a Csak szilveszter, azaz egy szakítás utáni háromrészes, sokszorosan reflektált szerelmesvers mottójául az öngyilkos József Attila Flórához írt utolsó leveléből idéz: ez a kiindulópont a veszteség fájdalmának mértékét fejezné ki, és el-eljut a sistergő gyűlölet közelébe, de mindig visszatartja egyrészt az irodalmi konvenció, a szépség igézete, illetve a köznapi beszéd belső ritmusa, vagy alkatának higgadtsága, megfontoltsága, azonkívül állandóan tudatában van annak, hogy költészetet művel, olyant, amit előtte és utána is műveltek, beidézi a sorok közé Petrit és József Attilát, és másokat, finoman, elegánsan, elképzeli magát jövendő korokban, mint valakit, akire utalás történik majd. Miáltal ez a moduláció – mely inkább a prózáéra emlékeztet, mint költészetre (hiszen a vers mindenekelőtt dal), és ez is beleillik ebbe a mai vonulatba, ezek a versek mini-novellák – inkább elrejti, mint fölfedi a szenvedélyt vagy a forma tökéletességét (ami jó esetben a szándékolt tökéletlenségen és esendőségen át sugározna), miáltal olykor súlytalannak tűnik. A Minden ok nélkül, a Maradéktej, a holt-tengeri tekercs című versek is felépítenek egy utalásrendszert, amelyben valakiknek a portréja rajzolódna ki – a Minden ok nélkül szinte ars poeticusnak tekinthető ebből a szempontból, a fiú (a költő) az utcán ismeretlen, nem föltétlenül szép nőket követ hazáig, de egyszer feltartóztatja valaki egy aluljáróban egy rózsát nyom a kezébe (A mai valakit elvesztettem az aluljáróban, mert / egy hajléktalan feltartott a rózsáival. / Ingyen kaptam egy szálat, hogy adjam anyámnak – és ez már íme verszárlattá válik a maga szépségével, vagy a szépségre (rózsa) való utalással, vagy egyáltalán az aluljárói esemény váratlan bekövetkeztével, és a költő (a fiú) nem veszi észre, hogy a sallangtalan és egyszerű befejezés, a különben érdekesen induló vers belső kidolgozatlansága miatt, túl könnyeddé válik. A Leggyakrabban tárcsázott szám egy finom megfigyelésből indít – a költő az eső elől egy telefonfülkébe menekül, amelyben korábban gyakran megfigyelt egy benne álldogáló bolond vagy hajléktalan öregembert, és most elkezdődne az azonosulás, a hasonulás – mint ahogyan Fehér Renátó első (mondjuk így: korai, vagy mondjuk így: ifjúkori) versei is egyfajta (általa tisztelt példaképekkel való) hasonulás és azonosulás jegyében íródnak – és a poén kedvéért hirtelen mégis eldobja a verset, amelyik különben is talán csak egy másik versben felbukkanó pompás hasonlat lenne ideális formájában csupán.

Fehér Renátó nyitva tartott szemmel ír, megfigyelései pontosak, mondatai ökonomikusak, és a lehetőségekhez képest nem kíméli önmagát. Minden kritikai észrevétel ellenére egyetlen hamis hangot sem találtam Fehér Renátó verseiben. És ez nagy szó.

Forgách András