Salman Rushdie: Sálímár bohóc
Az Ulpius-ház Könyvkiadó ajánlata
Salman Rushdie
Sálímár bohóc
Ulpius-ház Kiadó, 2007.
Fordította: Greskovits Endre
544 oldal, 3.999 Ft
- 2007. december 6.
Az amerikai terrorizmusellenes harc főnökét fényes nappal, India nevű lánya házának küszöbén megkéseli a tulajdon kasmíri sofőrje, egy titokzatos alak, aki Sálímár bohócnak nevezi magát. Mindenki politikai gyilkosságra gyanakszik, miközben Sálímárt a bosszú vezérelte… Hármuk életét egy végzetes szerelem története kapcsolja össze, ami Kasmírba nyúlik vissza, a gyümölcsösök és méhesek, a hegyek és tavak, a zöld szemű nők és gyilkos férfiak e földi paradicsomába, amely az indiai-pakisztáni viszály nyomán tűnik szinte örökre elveszettnek. Salman Rushdie indiai születésű brit író, akire mohamedán vallási vezetők kimondták a fatvát. A MAN Booker-díjas szerző neve komoly irodalmi védjegy, az író számos nemzetközi zsűri tagja, regényei világszerte sikerlistásak. Háromszor nősült, két fia van, jelenleg New Yorkban él. Az Ulpius-ház öt kötettel indítja útjára a Salman Rushdie-életműsorozatot.
Részlet a regényből:
– A ragyogás, drágám, a ragyogás. Ha! Nem érted, te tökfilkó? Mindenki imádja a sztárokat.
Amerika nem tudta, mihez kezdjen Indiával. Johnson olyannyira kedvelte Pakisztán diktátorát, Muhammad Ajub-khán hadseregtábornokot, hogy még Pakisztán Kínához való közeledése felett is hajlandó volt szemet hunyni.
– A feleség megérti a férje szombat esti kiruccanását, amíg ő a feleség – mondta Ajubnak Washingtonban.
Ajub nevetett. Hát persze hogy Amerika a feleség, hogyan is kételkedhetne ebben az elnök? Aztán hazament, és még szorosabb kapcsolatot épített ki Kínával. Rusk közben nyílt ellenségességgel kezelte az indiai érdekeket. Ez volt az az időszak, amikor az indiai rúpia leértékelődése és az országos élelmiszerválság abba a megalázó helyzetbe sodorta Indiát, hogy az amerikai szállításoktól függött. Ezek a szállítások azonban lassúak voltak, és B. K. Néhrúnak, India amerikai nagykövetének szembesítenie kellett ezzel Ruskot:
– Miért akarnak bennünket kiéheztetni?
A válasz ugyanilyen őszintén hangzott: mert India fegyvereket kap a Szovjetuniótól. Mielőtt Max elutazott Újdelhibe, felkereste Ruskot a külügyminisztériumban, ahol azon kapta magát, hogy egy hosszúra nyúlt India-ellenes szónoklatot hallgat, amelyben Rusk nem csupán a Kasmírt illető indiai magatartást támadta, hanem bírálta Hajderábád és Goa annektálását, valamint azt is, hogy több indiai vezető nyilatkozataiban támogatja Észak-Vietnam kormányát.
– Ophuls professzor, mi háborúban állunk ezzel a Ho Si Minh nevű úrral, és legyen szíves világossá tenni az indiai hatóságok előtt, hogy ellenségünk barátja nekünk csak az ellenfelünk lehet.
Ezért mondta azt Max Ophuls Margaretnek, miután Rádhákrisnan megszorította a kezét, hogy ez a hirtelen támadt népszerűség valószínűleg kérészéletű lesz.
– Ha úgy táncolok, ahogy Rusk fütyül – mondta –, nemsokára mindenféléket vágnak majd hozzánk.
Amikor kifejezte azt az óhaját, hogy azonnal Kasmírba mehessen, az indiai belügyminiszter, Gulzárílál Nanda élénken tiltakozott: túl nagy a bizonytalanság, nem tudják garantálni a biztonságát. Ekkor Max Ophuls életében először élt az Amerikai Egyesült Államok hatalmával. „Az elsöprő erő természete olyan – írta később A hatalom embere című művében –, hogy a hatalommal bíró embernek nem is kell hivatkoznia a hatalmára. Annak ténye ott van mindenki tudatában. Ezért a hatalom lopva végzi munkáját, és a hatalmasok ezt követően tagadhatják, hogy valaha is felhasználták az erejüket.” Nandát órákon belül felülbírálta Sásztrí miniszterelnök hivatala, és a kasmíri látogatás zöld utat kapott.
Öt nap múlva Maximilian Ophuls nagykövet prémes fülvédőben, nagykabátban, golyóálló mellényben és sisakban azon a helyen állt, amelyet akkoriban tűzszüneti, később pedig ellenőrzési vonalnak neveztek. Hirtelen egész élete abszurdnak tűnt. A békebeli strasbourgi palota, a gergovie-i ház, a Porchester Terrace alagsora, a New Hampshire-i gazdasági csúcs, a tizenegyedik emeleti lakás a Riverside Drive-on, de még a Roosevelt House is, az a terpeszkedő, nemrégiben kibővített nagyköveti rezidencia, amelyet a hol dicsért, hol gúnyolt Edward Durrell Stone épített az indiai főváros csánakjapuri diplomáciai negyedében… mindez elhalványult. Egy hosszú pillanatra Max levetette különböző énjeit, a ragyogó eszű fiatal közgazdászét, a jogászét és a nemzetközi kapcsolatok hallgatójáét, az ellenállási mozgalom mesterhamisítójáét, a vakmerő pilótáét, a zsidó túlélőét, a Bretton Woods-i zseniét, a sikerszerzőét és a hatalom házában ülő amerikai nagykövetét. Egyedül, szinte meztelenül állt, eltörpült a Himalája mellett, és meghaladta az értelmét a megtestesült válság mérete, a két megkövült hadsereg, amely egymással szemben, a robbanásveszélyes határvonal két oldalán állt. Aztán visszatért hozzá a történelem, ő pedig megszokott öltözékéhez – különösen szülővárosa történetéhez meg a francia–német határ ostorszerű mozgásához a város népének feje felett. Hosszú utat tett meg, de talán nem jutott nagyon messzire. Lehet két hely ennél különbözőbb, kérdezte magában; lehet két hely ennél egyformább? Az emberi természet, a nagy állandó, minden felszíni különbözőség ellenére bizonyosan megmarad. Egy kígyózó határ tette őt azzá, ami, gondolta most. Azért jött el ide, egy újabb labilis alkonyzónába, hogy mindezt semmissé tegye?
Az indiai külügyminiszter, Szvaran Szingh megérintette a karját.
– Ennyi elég lesz – mondta. – Tényleg nem biztonságos nagyon sokáig itt állni.
Max Ophuls élete végéig emlékezni fog erre a pillanatra, amelyben a kasmíri konfliktus alakja túl nagynak és idegennek látszott ahhoz, hogy nyugati agyával megértse, és arra a sürgős késztetésre is, amellyel tulajdon tapasztalataiba burkolózott, mint valami kendőbe. Vajon törekedett a megértésre, vagy szemet akart hunyni a kudarca felett? Vajon azért fedezett fel hasonlóságot az eltérőben, hogy világosabbá tegye a világot, vagy azért, hogy elhomályosítsa e megvilágosodás lehetetlenségét? Nem tudta a választ. De pokoli nehéz kérdés volt.
Kezdett szövetségeseket keresni Washingtonban, és talált is néhányat: a nemzetbiztonsági tanácsadót, McGeorge Bundyt, az ő lehetséges utódját, Walt Whitman Rostow-t és azt az embert, aki majd a botrány után követi Maxot Újdelhiben, Chester Bowlest. Bundy megtudta, hogy Ajub és Kína viszonya „lényegesen szorosabb”, mint azt bármelyikük elismerné, és kijelentette Johnsonnak, hogy India, a „legnagyobb és potenciálisan legerősebb nem kommunista ázsiai állam”, „a legnagyobb zsákmány Ázsiában”, és mivel az Egyesült Államok hétszázmillió dollárnyi katonai segélyt küld Pakisztánba, az a veszély fenyeget, hogy ez a zsákmány elvész. A farok csóválja a kutyát. Rostow egyetértett.
– India fontosabb Pakisztánnál.
Bowles pedig úgy érvelt, hogy mivel Amerika vonakodik felfegyverezni Indiát, ezzel a néhai Dzsaváharlál Nehrut és most Lál Bahádur Sásztrít az oroszok karjába lökte.
– Csak akkor fordultak a Szovjetunióhoz és lett az a fő fegyverszállító forrásuk, amikor világossá vált, hogy mi nem vagyunk hajlandók ezt a segítséget megadni Indiának.
Johnson továbbra is vonakodott attól, hogy Indiának kedvezzen.
– Akkor nem kellene katonai segélyt adnunk se Indiának, se Pakisztánnak – felelte. Max Ophulst azonban washingtoni kapcsolatai megbízták azzal, hogy tárgyaljon sürgősen, „mindent félretéve” arról, amit India a legjobban szeretne: hogy amerikai szuperszonikus vadászgépeket vásároljon jelentős számban és előnyös feltételekkel. Amikor a dacshígámi vadászházban üldögélt a szőnyegeken meg vánkosokon, nevetgélt és iszogatott a pacshígámi bhándhok által előadott darab szüneteiben, Maximilian Ophuls nagykövet, „a Repülő Zsidó”, aki biztonságba repítette a Bugatti Racert, az indiai külügyi delegációnak mormolva előadta azokat a különböző módszereket, melyek révén nyélbe üthetik a nagy sebességű harci gépek üzletét. Aztán előperdült Búnyi Kaul Noman, hogy táncoljon, és Max ráébredt, hogy indiai rendeltetésének nem sok köze lesz a politikához, diplomáciához vagy fegyvereladásokhoz, annál inkább a vágy sokkal ősibb késztetéséhez.
Ahogy a Sís Mahalban, a mogul udvar tükrös csarnokában boszorkányos táncát lejtő Anárkalí ejtette rabul Szalím herceg szívét, ahogy a sikerfilmben táncoló Madhubálá varázsolt el több millió száját tátó férfit, úgy értette meg Búnyi a dacshígámi vadászházban, hogy tánca megváltoztatja az életét, hogy ami éppen megszületik az eszét vesztett amerikai nagykövet szemében, az nem más, mint az ő jövője. Mire a férfi felállt, majd hangosan és hosszan tapsolt, Búnyi már tudta, hogy a követ el fogja hívatni magához, és neki csupán annyit kell tennie, hogy egyetlen döntést meghoz, egyetlenegy dologban határoz, igent mond vagy nemet. Aztán tekintete egybekapcsolódott a férfiéval, ragyogta a választ, és ezzel átlépték a döntő pontot. Igen, Búnyiért eljön a jövő, hírnök száll alá az égből, hogy ismertesse az egyszerű halandóval az istenek döntését. Neki csak várnia kell, hogy meglássa, milyen formát ölt a hírnök. Összetette a két tenyerét, ujjai hegyét az állához érintette, bámult, majd lehajtotta fejét a hatalom embere előtt, és miközben távozott a színe elől, az az érzése támadt, hogy nem a színpadot hagyja el, hanem éppen belép a legnagyobb színpadra, ahova életében a lábát tehette, hogy a műsorszáma nem befejeződött, hanem most kezdődik, és hogy nem ér véget, míg el nem fogynak az élet napjai. Rajta múlik, hogy az ő történetének jobb vége legyen, mint az udvari táncosnőének. Anárkalít, amiért volt olyan vakmerő és királyi személyt szeretett, azzal büntették, hogy befalazták. Búnyi látta a filmet, amelyben a filmesek megtalálták a módját, hogy a hősnő életben maradjon: Akbar megenyhülve építtet egy alagutat a sírja alá, hogy Anárkalí száműzetésbe menekülhessen az anyjával. Az életfogytiglani száműzetés nem sokkal jobb a halálnál, gondolta Búnyi. Ugyanaz, mintha az embert befalazzák, csak nagyobb sírban van. De az idők megváltoztak. A huszadik század második felében talán megengedhető egy táncoslánynak, hogy egy herceget fogjon magának.
Hozzászólás