Samuel Butler: Meslohes

A Koinónia Kiadó ajánlata

2007. április 8.
Samuel Butler
Meslohes
Koinónia Kiadó, 2007.
Fordította: Saszet Ágnes
272 oldal
ISBN: 973 - 7605 - 45 - 4
  • 2007. április 8.

Samuel Butler (1835-1902) angol regényíró, esszéista, a késő-viktoriánus angol szellemi élet „fenegyereke”, a XX. század végének egyik legvitatottabb írója, az angol modernizmus egyik legjelentősebb képviselője. Swift utóda, Orwell előfutára, nagyhatással van a század eleji irodalomra, „az első világháború utáni fiatal nemzedék, amely keserű kiábrándultsággal fordult szembe a viktoriánus apák nemzedékével, lelkesedéssel üdvözölte Butler könyvét, a viktoriánus családi képmutatás és szülői zsarnokság kíméletlen leleplezőjét. Evolúciós eszméi, a pénzimádatot gúnyoló iróniája erőteljesen hatott Shaw-ra, de fontos szerep jutott Butlernek a viktoriánus ellenes magatartás kialakításában általában is.” (Szenczi Miklós – Szobotka Tibor – Katona Anna: Az angol irodalom története.) A magyar közönség számára jószerével ismeretlen, noha a Nyugat nemzedéke nagy becsben tartotta, és mind Babits Mihály mind pedig Szerb Antal a legjelentősebb angolszerzők közt említi: „Az új Butler is a puritánokkal harcolt, a Viktória-kor képmutatóival és korlátoltjaival, s szatírája egyformán érte az avult vallásokat és a darwinista tudományt. Ez a szatíra azonban csöppet sem donkisotti! Ez teljességgel swifti. Az Erewhon egy új Gulliver, mely a viktoriánus ideálok relativitását leplezi le. Butler szkeptikus mindennel szemben, ami modern: erkölcs, evolúció, haladás…Erő és erkölcs helyet cserélnek az ő világában. Ez már az értékek átértékelése. “ – írja róla Babits Az Európai irodalom történetében.

 
 
Részlet a könyvből:
 
PUSZTASÁGOK
 
Olvasóm tán megbocsát, hogy nem szólok múltamról és körülményeimről, amelyek arra ösztönöztek, hogy elhagyjam a szülőföldemet – elbeszélésem bizonyára untatná, bennem pedig fájdalmas sebet tépne fel. Elég legyen annyi, hogy amikor nyakamba vettem a világot, az egyik új koronagyarmatra igyekeztem, mert sarkallt a remény, hogy parlagon heverő koronabirtokot lelhetek-vehetek ott, és marha- vagy juhtenyésztéssel gyorsabban lendíthetek szerencsém kerekén, mint Angliában.
 
Kiviláglik majd, hogy tervem kudarcot vallott, hisz akárhány sosem látott-hallott csodát vezérelt is utamba a sors, egyiket sem voltam képes pénzzé tenni.
 
Való igaz, nem hiú ábránd, hogy olyat fedeztem fel, ami, ha résen állok, hogy elsőként húzhassak hasznot belőle, minden anyagiakat megszégyenítő jutalommal kecsegtet majd, no meg olyan hírnévvel, aminőre alig tizenöten-tizenhatan tettek szert a világ teremtése óta. Ez itt a bökkenő: dőlnie kellene hozzám a pénznek, de nem dől, sőt fogalmam sincs, mi úton-módon kovácsolhatnék egy kis tőkét magamnak – hacsak történetem fel nem csigázza a nyájas olvasó kíváncsiságát, s meg nem indítja könyörületes szívét, hogy kiálljon mellettem és támogasson. Az olvasóba vetem hát utolsó reményemet most, amikor közrebocsátom kalandjaimat, bár megvallom, vonakodva teszem, hiszen mesém hitelességét méltán vonhatja kétségbe bárki, aki nem ismeri teljes egészében. Mindazonáltal nem teregethetek ki mindent, nehogy holmi tehetős személyek elém vágjanak – mert ha már választani kell, inkább a szavam legyen oda, mintsem boldogulásom azért hadd fedje homály eredeti célállomásomat, amiként a helyet is, ahonnan utam viszontagságosabb szakasza kezdődött.
 
Fő vigaszom, hogy az igazság önmagáért beszél, és a részletek következetessége hihetővé teszi majd történetemet. Becsületes ember nem kételkedik majd a szavamban.
 
1868 utolsó évnegyedében érkeztem meg, az évszakot azonban nem említem, nehogy szemfüles olvasóm ráhibázzék, melyik féltekén is jártam. Nyolc-tíz éve kietlen volt még a táj, akkoriban ugyanis még a legvakmerőbb telepes sem merészkedett arrafelé, csupán néhány bennszülött törzs kalandozott el a tengermellékig. Az európaiak jó nyolcszáz mérföldnyit térképeztek fel a partvonalból – három-négy pompás kikötővel –, és mintegy kétszáz mérföldnyit a síkvidékből, az ország szíve felé hatolva, egy égbevesző, hófödte hegylánc nyúlványáig. Meg nem álltak volna, felderítették hát az északi és a nyugati részeket is, de mert hajó ott ötszáz mérföldön belül sem köthetett ki, a tengerbe nyúló hegység lábát pedig áthághatatlan vadon borította, álmában sem gondolt arra senki, hogy itt telepedjék le.
 
Az öböl azonban másként festett. Volt itt kikötő elegendő, a vidéket erdő borította, mégsem burjánzott el rajta a vadon – mintha Isten is földművelésre teremtette volna. Több millió holdnyira rúgó, füves, párját ritkító legelőinek se szeri, se száma, éghajlata enyhe, és igen egészséges; vadállatnak még nyomát sem lehetett látni, a vademberek pedig nem jelentettek veszélyt, mivel kevesen voltak, és értettek a szóból.
 
Nem csoda, hogy mihelyt európai tette lábát e vidékre, nem volt rest kiaknázni. Juhot és marhát hoztak be az országba, az állomány pedig szépen gyarapodott. A telepesek az ország belseje felé terjeszkedve sorjában birtokba vették a maguk 50–100 holdját, amíg tenger és hegység között talpalatnyi szabad föld sem akadt már, és húsz-harmincmérföldenként mindenütt tanya meg gazdaság pettyezte a vidék arculatát. Az elülső hegyvonulat kis ideig gátat vetett a földfoglalók áradatának. “Több a hó, mint a hónap, elbitangol a jószág, a talaj szikkadt, a nyáj szűkösen tengődne a gazos, gyér legelőn, a gyapjú szállításának a költségei pedig felemésztenék a hasznot” – imigyen aggályoskodtak eleinte, végül azonban nekivágtak, s az eredmény még a legvérmesebb reményeiket is fölülmúlta. Egyre beljebb hatoltak a hegységbe, amíg aztán az első és a második, még emennél is magasabb hegylánc között – jóllehet a második is eltörpült egy harmadik havas hegység mellett, amelynek hófödte csúcsait a mezőről lehetett látni – tekintélyes földsávra leltek. A középső hegység határt szabott az emberlakta-művelte vidéknek; és itt, az egyik vadonból frissen kihasított birtokon elszegődtem bojtárnak, nemsokára pedig annak rendje s módja szerint alkalmaztak is. Huszonkét éves voltam csupán.
 
Szívemhez nőtt a vidék, szerettem a tanyasi életet is. Naponta meg kellett másznom az egyik magas hegyet, a túloldalán pedig le kellett ereszkednem az alföldig, hogy megbizonyosodjam, nem tévedt tilosba a nyáj. Én vigyáztam a juhokra, és elég volt látni őket, nem közelről, nem is mindet, hiszen ha itt-ott felfehérlett egy, nyugodtan alhattam a többi felől. Könnyű sorom volt, az állomány alig nyolcszáz főre rúgott, s mert anyajuh volt valahány, veszteg ültek, csöndben legelészve.
 
fekete anyaállatot és bárányt –, így aztán annyi is megtette, hogy ezeknek a gondját viseljem. Ha ezek megvoltak, s a nyáj elég nagynak látszott, semmi sem hibázott. Különös a szokás hatalma: immár kapásból megmondtam, ha csak húsz-harminc is hiányzott a háromszázból. Volt egy látcsövem meg egy kuvaszom, s mindig felpakoltam magam kenyérrel, hússal, dohánnyal. A pirkadat már úton talált, és öreg este lett, mire letudtam a napi körutam. Istenem, de magas volt az a hegy! Telente hó borította, nem kellett fölülről vigyáznom a nyájat. Ha a gané, no meg a nyomok után eredtem volna a túloldalra, a patak mentén le a völgybe (mely csupán amolyan cul-de-sac volt), máris a nyáj nyomában lettem volna, de sohasem kellett követnem a nyomokat, a nyáj ugyanis megszokásból mindig a mi lejtőnkön ereszkedett alá. Csábította őket a dús legelő is, amely legeltetés idejére buján-zölden zsendül, mivel minden tavasszal felperzselik; nem úgy a túloldalon, ahol sosem égették fel a füvet, a parlagon hagyott föld pedig csak gazt és gyomot termett.
 
Egyhangú élet volt ez, de igen egészséges; mi gondja a léleknek, amíg a test örül? Ó, micsoda tartomány volt a mienk! A képzelet sem teremthet hatalmasabbat! Hányszor elüldögéltem a hegyoldalon, miközben tekintetem belefeledkezett a láthatárba vesző dombok hullámvonalába. Elnéztem a messzeségből felém fehérlő két kunyhót, gádorosukat, négyszögű veteményeseiket, a legelőt, a ragyogón zöldellő zabföldeket és a pajtákat alant a mezőn. Ilyenkor mintha fordítva néztem volna látcsövembe, oly metsző-tisztán körvonalazódott szemem előtt a táj, és csak néztem, mint akinek roppant térképet teregetnek a lába elé, avagy óriási makettre tekint alá. A dombok ölétől síkság húzódott le a folyóig, amely patakokra szakadva villogva kígyózott két mérföld széles medrében; a túlsó parton hófödte, irdatlan hegyek ágaskodtak az ég felé, és amikor folyófutást feltekintettem a második nagy hegyláncra is, láttam, hogy keskeny szoros nyeli el a folyót. Tudtam, hogy odébb emelkedik a harmadik hegység, amely csak a hegyem csúcsáról látható, ám akárhányszor oszladozott a felhőzet, felderengtek a távolból égbenyúló, hósipkás ormai, és úgy rémlett ilyenkor, nincs ennél magasabb hegy kerek e világon. Sosem feledhetem a látvány zordon magányosságát: csak a messzeségből felém sejlő tanya árulkodott emberi kéz munkájáról, s amerre a szem ellátott, mindenütt hegy, folyó és végtelen ég volt látható; káprázatos légköri hatások; itt szurokszínű csúcs ostromol egy hónál is fehérebb eget, de amint beáll a fagy, hófehér hegy hasogatja az ég bakacsin szövetét, amott felhőfoszlányok párája perli az ég feketeségét; olykor – ó, feledhetetlen percek – mind magasabbra vitt a lábam, és a csúcsra érve láttam, amint köd üli meg a bércet, alant pedig tejszín tenger, habfehér óceán vet hullámot, s mint megannyi zátony, megannyi szirt merednek ki tajtékjából a sziklák és a csúcsok.
 
Most, amikor írásban örökítem meg a tájat, lelkem ismét ott időz a dombokon, mezőkön, s ama folyamágyon, amelyben távoli morajjal mintha a kétségbeesés maga iramlana tova. De pompás, de gyönyörű! Ó, mennyire magányos, milyen fenséges, amint csüggedt, ólmos felhők gyűlnek a magasban, zaj se hallik, csak egy tévelygő bárány béget szíve szakadtából. Ösztövér, hervadt anyaállat fülel a hangra, rekedtes mély hangon bődül, nem csábítja többé a legelő; indulna máris az esengő hang irányába, a vízmosásnál azonban megtorpan, felszegi a fejét, és a távoli nyöszörgésre figyel. Aha! Rohannak egymás felé, de csalódniuk kell, a juh nem a bárány anyja, nem rokonok, nem ismerik egymást: hűvösen válnak el tehát. Még messzebbre kell merészkedniük, még szívszakajtóbban kell kiáltozniuk; ó, adná az ég, hogy az övéikre leljenek alkonyatra. Csitulj ábrándozás, folytatnom kell történetemet!
 
Képtelen voltam féken tartani kíváncsiságomat, gondolataim minduntalan a folyó és a második hegyláncon túli vidékre kalandoztak. A zsebem lapos ugyan, ám leljek csak művelhető földre, kölcsönt veszek fel, és ha az állattenyésztés beüt, beérkezett embernek tudhatom magam. A hegység hatalmas volt, a remény pedig, hogy járható utat vágjak magamnak, csekély; de senki sem derítette fel még, és vajon van-e szebb annál, mint amikor az ember nemhogy magának, hanem még a lovának-málhájának is utat tör az eladdig járhatatlannak vélt rengetegben? Latolgattam azt is, hogy ilyen hatalmas folyónak gázlót kell rejtenie valahol, és jóllehet bízvást tekintettem volna magam is bolondnak azt, aki juhokat próbál az ország belseje felé terelni, nem feledtem, hogy alig három éve gazdám ma már jószágtól nyüzsgő birtokáról sem rebesgettek egyebet. Belém ette magát a kíváncsiság – egyéb se motoszkált a fejemben, amikor megpihentem a lejtőn; ott kísértett, akárhányszor napi körutamat róttam, s úgy megülte a lelkemet, hogy eltökéltem, nyírás után nyeregbe pattanok, akkora készletet viszek magammal, amekkorát csak elbírok, és magam járok utána a rejtély nyitjának.
 
Mindenekfelett a hegység talánya furdalt. Vajon mit rejt? Ó, ki annak a megmondhatója? Hiszen éppen ez az, amiről még csak halvány sejtelme sem lehet senkinek, kivéve azokat, akik a hegység túloldalán élnek – ha egyáltalán él ott valaki. Reméljem-e, hogy át tudok kelni a hegyen? Nagyobb dicsőségről álmodni sem mertem, de addig is mennyi minden vár még rám! Előbb a közeli hegyláncnak vágok neki, s majd kiderül, hogy mire jutok. Ha nem találok is földet magamnak, ugyan miért ne bukkanhatnék aranyra, gyémántra, rézre vagy ezüstre? Amikor olykor a folyópartra hasaltam inni, parányi sárga szemcsék villantak meg a homokban – arany lett volna? Az emberek szerint nem az volt, de hát olyan az ember, hogy csak akkor látja meg az aranyat, amikor garmadával hordják el előle. Akadt azonban pala és gránit, melyek tudvalevően aranyra utalnak, és ha itt nem is volt oly számottevő mennyiségben, amennyiért érdemes lett volna törnöm magam, a hegységben talán bőségesen bányászhatnék. Egy gondolat rabjává lettem, s többé nem szabadulhattam tőle.

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!