hirdetés

Ez a gondolatnyi csend az én nyolcvan évem

2009. március 7.

Sándor Ivánnal a harmincas évek fojtott légköréről, egy köpésről, egy udvarról és egy Schmoll-pasztás dobozról, Komlós Aladárról, „tehát” a közép-európai regény élményvilágáról és poétikájáról Jánossy Lajos és Szegő János beszélgetett .

hirdetés

A magyar huszadik századot ismerve nem meglepő, hogy finoman szólva érintettje vagy ennek a történetnek, ugyanakkor műveidnek is állandó tárgya ez az érintettség; a história, mint kontextus. Születésed napja melyik pillanatát metszi ki a történelemnek? Mi volt az az Európa és Magyarország, ahová „érkeztél”?
fotók: Valuska Gábor
 
Sándor Iván: Fokozatosan ébredtem ennek tudatára, nem évek, hanem évtizedek alatt folyamatosan. Tudati építményről lehet beszélni, aminek valószínűleg volt egy pincemély világa, aztán ahogy az időben előrehaladtam, és egyre többet akartam megérteni a korszakról, részmegértések nyomán nyílt ki a horizont. Arról, hogy mibe érkeztem, hangsúlyozottan mai tudatom alapján, már nagyon fiatalon, mondhatni gyerekkoromban szereztem impressziókat. Ezek kétirányúak voltak. Az egyik a családi miliő hangulata, a dinamikája, ami nálunk csendes volt, szerény volt, talán inkább kispolgári, mint polgári, de semmiképpen sem érett szellemi-értelmiségi miliő, vagy semmiképpen nem egy önmagát méltósággal viselő proletár miliő. A családi impressziók, amelyeket begyűjtöttem már öt-hat éves koromtól, ezek ma már így mondanám, a lefojtott nyugalomnak az impressziói voltak. A lefojtottságról annak fényében beszélek, hogy a családom olyan zsidó család volt, amelyben a szüleim az életvitelben, életmódban a származástanból adódó eszméket, rögeszméket, szokásmódokat nem igen gyakorolták, nem igen voltak ennek birtokában. Apai nagyszüleimet nem ismertem, anyai nagyszüleim felől a zsidó léttudatból következő múlt emlékei nagyon távolról jutottak el hozzám, így ezek távoli benyomások voltak. Azonban a világ olyan volt a harmincas évek közepén-végén, hogy ebben a nyugodt légkörben a lefojtottság-tudat már érződött, veszélyérzet is kezdett kialakulni. Engem az első, efféle közvetlen élmény nyolcévesen ért. Leköptek az utcán, mondván, hogy na te zsidógyerek, ráadásul tizenkét-tizenhárom éves fiú hajtotta végre eme „akciót”. Ez élesen él bennem idestova hetvenegy esztendeje. A másik hasonló tapasztalat a negyedik osztályvizsgámra tehető. Akkoriban még a kisiskolások is úgy vizsgáztak, hogy a szülők bejöhettek, hátul ültek a padokban. Ekkor történt, hogy a tanítóúr, aki közismert volt a nyilas párttal való rokonszenvéről, miután a táblánál megoldottam a matematika példát, így fordult hozzám: Na, még egy zsidógyerek is meg tudja oldani ezt a feladatot. Itt nem lehet részletezni hat évtized ráismeréseit, végül is ebből építkezem, ezt írom meg mindkét műfajomban: a regényben és az esszében. Azok a fordulópontok, amelyek meghatározták Magyarország történetét, élettapasztalatommá váltak gyerekkoromtól kezdve. Azt lehet tehát mondani, hogy a hatvanas-hetvenes évek közepén kezdtem mérvadóan rálátni az egész század történetére, így arra is, hogy mibe születtem bele 1930. március 11.-én. Végtelenül szerencsés vagyok a tekintetben, hogy megtapasztaltam és megismertem, hogy nem egyszerűen az idő változik, hanem kialakíthattam fogalmamat a változásról, amit szokásos időnek nevezek. A három éve készülő regényemet (Az argolíszi öböl) a következő mondattal indítom: A szokásos időben várjuk Tolonba, üzente Nikosz, a szobája készen áll. Amikor ezt leírtam, még nem tudtam, hogy nem egyszerűen arról írok, hogy a regénycselekményben valaki valakit a szokásos időben vár, hanem valószínűleg az hozta belőlem ezt az első mondatot ki, hogy ráébredtem arra: az én életem és az európai kultúra folyamata a történelmi folyamatot illetően egy szokásos időben zajlik.
Van ellentéte ennek a szokásos időnek?

S. I.: A szokásos időnek vannak csomópontjai, ezeken mindig másképp és más térben zajlik az idő. Ez a szokásos idő természetesen az emberi léthelyzet szokásos idejét is jelenti, nem csupán a történelem folyamatosságát. Az a kérdés, hogy ez miként alakítja ki a huszadik századi Magyarország domináns mentalitásvilágát kurzusváltásoktól és háborúktól függetlenül is? Nagyon csekély mértékben az ellenálló képességet, nagymértékben az ellenálló képesség hiányát? Ennek alapján tudom az én epikai és fogalmi világomat ehhez a szokásos időhöz hozzákapcsolni a Kertész Imre által elhíresült fordulattal, amely úgy szól: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Kertésznél ez egy konkrét kivégzőosztagra is vonatkozott, nálam nem. Nálam a történelemre és arra a mentalitásra vonatkozik, amely szerint a virtuális kivégzőosztag minden emberre irányulva készen áll. Ez a gondolatnyi csend az én nyolcvan évem.
Ha már említetted a készülő regényedet, és ehhez még a most megjelent esszékötetedet (A várható ismeretlen) is hozzávesszük, utóbbiban van egy írás, amiben Iszméné figuráját rekonstruáltad, az merül fel, hogy benned is van valami ebből az „iszménéségből”. Ott vagy azokon a csomópontokon, amikor megtörténnek dolgok, amelyeket el is szenvedsz, de mindig van egy továbbélő, kicsit kívülálló pozíciód is.


S. I.: Igen, jutott nekem a nyolcvan év alatt olyan rálátási lehetőség a korra, a saját sorsomra, ami Iszménének is jutott, miközben nem jutott nekem szfinx, vérfertőzés, stb, stb. Számára rövid időben volt minden kimérve, nekem több idő adatott. Ami a kívülállást illeti, ebben lehet, hogy szerepet játszik, hogy sohasem tudtam szemet hunyni a történelem vészes sodrása fölött. Leszámítva ifjúságom két-három esztendejét, ami tizenhat éves koromtól tizenkilenc éves koromig tartott, soha nem tudtam a helyemet, úgymond az egyik vagy a másik oldalon megtalálni. Ez nem középen állást jelentett, hanem otthontalanságot, ezt próbáltam meg egy alkotói szituációba konvertálni. Az egyik alapkérdés, hogy az író álljon a saját világában. Ne ráoktrojált vagy hipotetikus világokban. Az Iszméné-pozíciónak az a funkciója gondolkodástörténetileg, és aztán a regényvilágban epikailag, hogy az a figura próbáljon rengeteg áttétellel megszemélyesülni, ami Mearsault-nál, a Közöny utolsó lapjain egy nagy ordításban ráhangzik a világközönyre. Az Iszméné-alakban a regénybeli filmrendezőm semmi olyat nem akar már megszemélyesíteni, ami még talál a világban olyasmit, amire rá tud hangzani. Ez már teljesen kataton közöny.
Ebben az esszében ott az üres helynek a „terminus technicusát” is alkalmazod. A fenti gondolatmenet nem bővíthető-e azzal, hogy a szövegben megpedzed a huszadik századi regényíró figurájának üres helyként értelmezett, feltöltésre váró státusát?


S. I. : Könnyű válaszolnom: így van. Ebben az „üres hely-élményben” érzékelek egy tágabb történelmi és ontológiai horizontot, ami alatt a Heidegger, Adorno, majd Cioran és Baudrillard nevével fémjelezhető kulturális korszakelmúlás nyilvánvaló tapasztalata húzódik, és aminek a fenti filozófusok sem tudták a végkifejletét, mi sem tudjuk, de azt igen, hogy a mi mostani éveinkben kulminál. Ezzel a szakadékká mélyülő szakadással még ők sem tudtak szembenézni. A kulturális- és történelmi globális korszakváltás a mi közvetlen életidőnkben ér össze. Ha elfogadjuk, hogy a regény azokat az üres helyeket tölti ki a saját eszköztárával, amit se a filozófia, se a tudomány nem tud kitölteni, akkor azt lehet mondani, hogy az íróra ez a megfigyelő-reflektáló attitűd alapjellemző. Ha megnézzük az elmúlt tizenöt év regényirodalmát, akkor ebből az üres-szituációból leginkább az ún. apa-regények járják körbe és töltik fel a hiányt. Ezeket a könyveket azonban inkább múltkutató-regényeknek tartom, ahol az író többnyire a családhoz nyúl. Szerintem az írói fenoménben lévő üres helyet próbálják az ábrázolás, a belepillantás erejével az elveszett személyes létcentrumokat illetően feltölteni. Esterházy nagyregényére gondolok, a Németh Gáboréra, a Györe Balázséra, a Kukorellyére. De a legfrissebb olvasmányaim alapján váltást is érzékelek, azt látom, hogy olyan művek sora nyílt meg, amelyek a történelmet nem ürügyként szólítják meg, mint a posztmodern jelesei, hanem azt folyamatos, szokásos létidőként gondolják el, amely minduntalan volt, van és lesz. Ilyennek látom a Spiró-regényt, de ilyenek minősítem Térey János életművét, Schein Gáborét, és Péterfy Gergely és Balázs Attila új regényeit szintén idesorolom. Amennyire rálátásom van az osztrák regényben is erről van szó: Ransmayr, Menasse, és a német Sebald nevei jönnek ide.


Egyik szép és láttató erejű esszédben a nyugat- és közép-kelet-európai történelemszemlélet közötti különbséget abban ragadod meg, hogy míg a Montaigne a könyvtárszoba ablakából szemléli a történelmet, mint vidéket, addig a kortárs Balassi Bálint, metaforikusan, lőréseken keresztül látja a világot.

S. I.: Ha nem tévedek ezt huszonkét éve írtam, és azóta már sok egyéb gondolattal is kiegészítettem, de az összehasonlítás genezise és analízise azt hiszem változatlanul érvényes. Ez a különbség végigvonul a magyar irodalom történetén. A történelmi regény hősei egészen a második világháborút követő időszakig mindig olyan alakok, akik látják a problémákat, amelyeket meg kéne oldani, de a mindenoldalú közegellenállás meghaladja az erejüket. A nyugat-európai regényben a metafora többek közt Stendhal Pármai kolostorából híresült el, amelyben a hős úgy bolyong a csatatéren, hogy fogalma sincs, valójában nem is érdekli, milyen világformáló küzdelem zajlik körülötte. Ezt a távolságot a Nyugat, mármint a folyóirat próbálta a legerőteljesebben leküzdeni. A hatvanas-hetvenes években pedig szintén egy váltópontról beszélhetünk: Ottlik és Mészöly regényeire gondolok. Ottliknál nyilvánvalóan olyan történelemlátásra célzok, amely egyfajta objektivizáló látószögből mutatja meg a figura sorsát és a történelem sorsszerűségét. Mészölynél még tovább élesedik ez a tekintet; nála a francia „új regény” szellemében már nem a heroizált alakok, hanem a pontszerű lények kerülnek az írói célkeresztbe.

Érdemes volna ismét visszakanyarodni a már citált Iszméné-szöveghez: „Oidipusz Kolonoszban nyugalomra talál. Menedékre lel az üldözöttet befogadók, a gyenge megigazultak védelmezőinek körében. ’Vajon Szophoklész valóban azt hitte, hogy a századvég Athénja még ez a közösség? Aligha.’ – kérdezi és feleli Ritoók Zsigmond.” Ennek nyomán egyre élesebben vethető fel a kérdés, hogy a kultúrának van-e jelenideje, abban az értelemben, miszerint az európai kultúra története veszteségtörténet, Heideggernél a létfeledés története, az emlékezetben megképződő csomópontok rekonstrukciós folyamataként.


S. I. : A tradíció és a meghaladás dinamikájának a kérdéséről volna szó. De mielőtt válaszolnék: 1994-ben kiváló barátaimmal megszerveztük a Századvég szellemi körképe programot. Ekkor megkérdeztem Gábor Miklóst, aki szakmájának a teóriájában is otthonos volt, nem venne-e részt ezen? Többszörös vonakodás után igent mondott, majd elküldött egy Oidipusz-naplót. 1969-ban eljátszotta a Madách színházban a drámát és elkezdett naplózni róla. ’92-ben a Független színpadnak az irányítójaként megrendezte a darabot. A két időpont között Gábor végignaplózta az Oidipusz-kérdést, tehát az antik kultúra problémáját. A ’92-es előadás próbái közben azt írta be a naplójába, hogy a legnagyobb kérdés, mit tudunk kezdeni a színpadon a közösség hiányával, a közösségével, ami Thébában megvolt, de ma nem létezik. És ebből adódóan a katarzis hiányával. Ami ugyancsak kiveszett. Azaz nem érvényesek az eredeti entitások. Ez volt az első kérdés, ami engem megrázott. Innen jutottam el az Iszméné-esszéig, s tovább a regényig. Miközben a tradíció és a meghaladás elkerülhetetlen. Ám amennyiben a hagyomány kézenfekvőbb jelenlét, addig a meghaladás lehetősége kérdésesebb. Utóbbihoz mindenekelőtt fel kell tárni, hogy az aktuális korban milyen fokon hatnak a tradíció, ebben az esetben az antikvitás alapértékei. Szophoklész is ezt teszi. Már az ő idejében is sérülnek a fent említett értékek, de Szophoklész még hoz magával a megelőző periklészi korból, amellyel kapcsolatban megvan a személyes elfogultsága, egy olyan világot, amelyet mintegy visszaálmodva megjelenít a saját idejére tekintve.

Nem minden visszaálmodás? Mert amit ebben az esszében leírtál, úgy is formalizálható, hogy a történelmi idő és a kultúra ideje különválik. Két különböző, jóllehet természetesen egymásra utalt övezetről volna szó; a nyers és alaktalan, illetve az értelemadó és – formáló dimenzióról.


S. I. : Ez a szakadék benne van az íróban magában is. Mert ő a nézőpontjait, a saját fogalomrendszerét, a nyelvét, az etikai struktúráit mindig a szakadék innenső partjáról képviseli, miközben a szakadék másik partját figyeli. A dilemma: tudni valamiről, hogy a végóráit éli, de nem tudni elszakadni tőle, és képtelennek mutatkozni az elszakadásra. Például Thomas Mann Doktor Faustusa közismerten erről szól. Ebben az összefüggésben tehát a végjáték reprezentánsairól beszélek. Beckettnél várakozás Godot-ra. Camus-nél az utolsó ordítás, kapaszkodás a bármilyennek tartott világba, ami nélkül azért pusztulni se tud. Kafka utolsó mondata A perben a szégyenről. Mi a szégyen, ha nem az európai kultúra maradéka és entitása, amitől még a halála pillanatában sem tud szabadulni? A regény nagy kérdése, az én kérdésem a regényre vonatkozóan, hogy mit lehet ezekkel a tapasztalatokkal kezdeni, amikor a műfajban, még ha a dolgok szétesettségére tekintettel is, de az ábrázolásnak az egyben tartás értelmében vett örök kihívását látom. Mészöly Miklós valamikor a hatvanas években azt mondta, hogy az Új zene képviselőinek, Sztravinszkijnak, Schönbergnek az életművéből az a jövőbeli alternatíva is következhet, hogy eljön egy időszak, amikor az atonalitás mellett visszahozható a tonalitás zenei arzenálja. Tovább bővítem a gondolatot: a posztmodern tanulságokkal együtt, hogyan lehet visszahozni a modernitásnak a cselekményszövését, a figuravezetését, a konfliktuslátását is? Az együttes epikai arzenált? Voltaképpen az örökké korszerűtlen választ meghaladni az örökké korszerű, előbb is megpendített kérdésekre.
 
 
 
Ne haragudjatok, kinéztem az ablakon és most nagyon szépek a fények, mondja ebben a pillanatban fotósunk Valuska Gábor. A fogashoz lépünk, és felkerekedünk, hogy körülnézzünk Sándor Iván szűk pátriájában, Zuglójában, felidézzünk néhány utcasarkot, házat és udvart, amelyek ennek az életútnak megkerülhetetlen állomásai voltak.


S. I. : A Gyarmat utcában vagyunk és afelé a Kolumbusz utcai otthon felé tartunk, ahol születésemtől számítva tizenegy évet töltöttem el. Képzeljétek el, hogy nyolcvan év alatt hányszor mentem ugyanitt végig, és milyen könnyű volt nekem arról írni, hogy a saját nyomaimban járok.


Ilyen értelemben az egyik regényed címe: Követés, az alkotói krédód is lehetne.

S. I. : És ebben benne van az is, hogy az a ház itt, már megvolt, amikor születtem. És az a ház is, meg az is. Amit innen hátulról lehet látni, abban születtem. A húszas években épült csinos kis villa volt. A sétáimban az a tapasztalat is összeadódik, Bak Imrével szoktunk erről beszélni, hogy miképp lép be a térbe az idő. Itt csak belesni tudtok, ez a szülői házam. Óriási kertélmény volt számomra, miközben nem olyan nagy terület, de egy kisgyereknek egész más. Már egyetlen fa sincs meg a régiek közül, holott ezek is nagy fák. De a régiek sokkal nagyobbak voltak. ’41-ben költöztünk innen el, közel hetven éve. Megnőhettek a fák. Sűrűn sétálok erre, mindig odapillantok, és magamat látom az ablakban gyerekfejjel. Múlt és jelen egymásra rétegződését nem kell megkonstruálnom, az én történelmi víziómnak az originális létalapját nap mint nap érzékelem. Ha este sétálok, és a kiszűrődő fényeket nézem, még abban is kilencvenkilenc százalékban biztos vagyok, hogy a régi, harmonikás spalettákkal vannak eltakarva az ablakok. A nyitásnak-csukásnak a nyikorgó mozdulata benne van a kezemben. Itt van egy kivágott farönk, ez a régi gesztenyefák egyikének a maradványa. Ennek fontos szerepe volt, mert gombcsapatot is lehetett gesztenyéből csinálni. Amúgy csontgombjaink voltak, szurokkal összeragasztva, reszelt élekkel.


Mi volt a kapus? Tintásüveg vagy gyufaskatulya?

S. I. : Ne vicceljetek! Smoll-pasztás doboz és ráragasztva a stoppolófa feje. Menjünk a következő otthonhoz! Ide ’41-ben költöztünk át és ’97-ig laktam ott. A Kolumbusz utcából azért kellett eljönnünk, mert a negyvenes évek kurzusidejében új gazdát kapott, egy kurzusemberé lett a ház. Mi bérlők voltunk, és ő kitessékelt bennünket. Akkor apám keresett egy lakást a környéken, ez az, amire most kívülről ránézünk: az Amerikai út 74. Épp útba ejtjük a Korong utcát is, közismerten József Attila életének az utolsó szakaszában lakott itt. Már Szántó Judit a felesége. Abban a házban, aminek az erkélye ide néz, az a saroklakás. Itt semmi nem volt, nemhogy úttest, de járda sem, egy rét volt. Emlékszem, hogy keresztben kellett átmenni, ami nagyon izgalmas volt egy kisfiúnak.

Itt a mai zsidó kórház, ez akkor még aggok háza volt, a mellette lévő idegsebészet volt a régi zsidó Szeretetkórház.

Ez az Amerikai út 74, az első emeleti színtér volt a mienk. Abban a 78-as számú kis házban éltük át ’44 nyarát, és itt sorakoztunk ’44 november tizenötödikén, ennek a háznak, a 76-nak az udvarán, innen indítottak bennünket az akkori KISOK-pályára, ahonnan a menetet továbbhajtották a Mexikói úton a Téglagyár felé. A Követésben ezt írom meg.

Egyszer Simon Balázzsal sétáltunk itt, erről született is egy verse. Őt amúgy itt operálták. Ez német kórház volt negyvennégyben, a bejáratnál német géppuskaállások voltak. Az ablakból láttuk, amint jönnek át hozzánk, a fehérkesztyűs Wehrmacht-tisztek rendkívül udvariasan végignézték a lakást, és közölték, hogy két napon belül a tiszti kar beköltözik. Uraim, körülbelül ennyit tudok elmondani ebben a kis kirándulásban.


Visszatérünk Sándor Iván lakásába és két korty törkölypálinkától felmelegedve folytatjuk a beszélgetést.



Térey János említette, hogy kamaszkorodban írtál verseket, és ha erre rákérdezünk, kapásból mondasz egy ifjúkori zsengét.


S. I.: Nekem nincs ifjúkori zsengém. Nem írtam verseket, de furcsa módon írtam egy verset, amire különösképpen emlékszem. Ez egy háromszakaszos vers, valamikor tudtam, annak az egykori tizenhat éves diáknak a versét. Megpróbálhatom felidézni: „Fáradtan havas a nap, / süti a homlokomat. / Földes a hó, / vagy tán a föld havas, / nézem a lábnyomokat. // Árnyékok a földeken, / összehúzom a szemem. / Aludni kéne, de a hó hideg, / megtámasztom fejemet. // Nedves és hideg és puha, / nem jó, mint a meleg ruha, / álmosan huppan a lábam alatt, / elringatom magamat.” Diákversecske, erős József Attila-hatás.

Mindenesetre a „földes a hó, vagy tán a föld havas” sor tükörperspektívája, ahogyan fordul egyet a tengely, és körbejárod ugyanazt a dolgot, az epikus és esszéista Sándor Ivánt idézi. Neked a próza evidencia volt?


S. I. : A próza is és korábban a dráma is. Diákkoromban voltak novelláim Komlós Aladár hatására, aztán az ötvenes években nagyon rossz novellák…

Említetted, hogy tizenhattól tizenkilenc éves korodig téged is elsodort a „mozgalmi hév”. Ennek ismerjük a történeti kontextusát. Abban a három heves, elkötelezett évben az esztétikai gondolkodásod mennyire fordult ki?


S. I. : Meg tudom mondani, hogy milyen irodalmi tájékozódás jellemezte akkor az életemet. Ez a Petőfi-Ady-József Attila vonulat. Nem hiszem, hogy ez torz irány lett volna, egyoldalúnak lehet leginkább nevezni. Még visszagondolva sem meglepő, hogy diákként Petőfiben, Adyban a forradalmi, szabadságharcos versei vonzottak. A tájversek, nem tagadom, kimaradtak. József Attilánál leginkább a munkás-versek, de belefért a Kései sirató és az Elégia is. Mindenképpen kimaradt Kosztolányi és Tóth Árpád. De például Babits nem maradt ki, és Kosztolányival kapcsolatban is visszakozom. 1945 februárjában anyámmal Zuglóból, az Amerikai útról nekivágtunk, hogy az anyai nagyanyám sírját a Dohány utcai gettó sírkertjében megkeressük, gyalog mentünk, és a Baross téren az üzletek üveg nélküli kirakataiban már gyufát, tűzkövet, de könyveket is árultak. Babits műfordításait ott vettem meg, köztük az Oidipusz Kolonoszbant is. És mellé egy Kosztolányi verseskötetet is.

Amikor a ’44 előtti énedről beszélsz, egy kisgyereket lehet látni, ’45 után már egy felnőttet.


S.I.: Hadd mondjak el egy történetet, talán most először, mert mindmáig feldolgozatlan bennem. A Téglagyárban a harmadik nap után sorba állították a menetet, és az indulás előtti tíz percben bejelentették, hogy a hatvan éven felüliek és a tizenhaton aluliak álljanak külön. Akkor az ottmaradottakat, bennünket egy téglaszárítóba hajtottak. Egymás hegyén-hátán feküdtünk, és az egyik öreg néni megőrült. Jött-ment, az embereken lépkedett, beléjük rúgott, többek között a kislányba is, aki velem volt. Odaszóltam az egyik, nyilas karszalagos honvédnak. Azt mondtam neki: Testvér, jöjjön, segítsen, a néni bántani akarja a kislányokat. Ő karon ragadta a nénit, és kirángatta. Öt perc után hallottam egy puskalövést. Akkor sem tudtam és máig sem tudom, hogy őt vagy mást lőttek le, minekutána én szóltam. Hát hogy a fenébe ne nőttem volna fel ilyen élményekkel ugrásszerűen, ilyen és hasonló élményekkel.

A felnövéshez az is hozzátartozik, hogy’45-ben a MADISZ-ba hívtak, ami demokratikus ifjúsági szervezetként indult, később, ’47-48-ban a kommunista párt telepedett rá. Az egyik osztálytársam ajánlott be oda, mondván, hogy ott klassz lányok vannak. Olyan tizenhét és huszonkét éves lányokat és fiúkat ismertem meg, akik az illegális ellenállásban fegyverrel vagy anélkül részt vettek. Nagyon nagy hatással voltak rám, mert ezek stramm, bátor és olvasott srácok-lányok voltak. Mai szemmel persze tudom, hogy ez elsősorban mozgalmi olvasottság volt, de kultúra volt mögöttük. Egy felnőttebb magatartásmintát mutattak nekem.

De a jelentős hatások között kifelejthetetlen Komlós Aladár alakja, aki miután visszatért a deportálásból, folyt a tanév, bennünk a bennünket súlytó élményekkel, belépett az osztályterembe, elegáns volt, esterházy-kockás zakóban, piros nyakkendővel, szembenézett velünk, akik felállva fogadtuk, és csak annyit mondott: Szervusztok!

A hatvanas évek a te pályád alakulásában is fontos, időrendi értelemben megalapozó szerepet játszottak.


S. I.: Talán a hatvanas évek voltak azok, amikor a kisgyerekkori és újabb élményeimet elkezdhettem feldolgozni. Volt néhány meghatározó élmény, ami segített. Részben az, hogy színikritikusként alkalmam volt nem csak szembe nézni a saját és a három előttem járó nemzedéknek az írói munkásságával. Ez az érdeklődés a mások teljesítményei iránt máig jellemez. Bárkiről írtam, végigolvastam az életművét. Ekkor értek a legjelentősebb kortárs világirodalmi hatások, hiszen ezek a szerzők ebben az időben jöhettek be Magyarországra. De van itt valami, ami ennél is fontosabb, ez pedig Jancsói. A Szegénylegények, az Oldás és kötés, az Így jöttem. A történelemlátásomra igen komoly hatással voltak. Szembefordulás a historizáló és romantizáló felfogással. A huszadik századi magyar mentalitástörténetet markánsan megragadó művek.

Rengeteg az igyekezet, hogy a hatvanas évekkel, mint a diktatúra konszolidációs szakaszával nézzünk szembe. De szerintem ezek lezáratlan kérdések; annyiféle dilemma merül fel. Az átkozott, napi politika érdekszempontjai agyonnyomják a korszakot. Ha megpróbálok vissza- és belehelyezkedni az akkori időbe, rendkívüli jelentőségünek látom a reláció-problémát. Azt hogy a megelőző korok harapófogója után alakult ki a hatvanas évek terra incognitája. És persze a hetvenes évek irodalmi és filmes nyitása elképzelhetetlen e nélkül. Ha a posztmodernnek a szocreálhoz képest kellett volna elindulnia, az nehezen elképzelhető.

Egyébként arra a kijelentésre merem magam ragadtatni, hogy az írónak a kultúrában, az olvasói tudatban betöltött szerepét tekintve a diktatúra roncsoló hatása után, a piacnak az íróra, a közgondolkodásra, a médiára és minden kulturális értékhordozóra rátelepedő hatása ugyanúgy súlyosan roncsoló. Van mivel szembenézni.


Jánossy Lajos – Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.