Nemesgulács, későre jár

A Tér nyugtalan, az Idő alkonyi, a hegyoldalon a szőlő elvirágzik.

A Tapolcai medence kagylója mélytengeri világ.

Thomas Bernhardot olvasom: Díjaim.

A borítóról úgy tekint rám a fotója, mint a mondatai: cinkosan, gyanakvóan, pofátlanul.

Földényi F. László írt egyik legsúlyosabb esszéjében arról, hogy hetekig nézte Goya Saturnusát, hogyan falja fel az ember önmagát.

Így nézhető Bernhard mondatainak a tekintete.

Az ablakon túl az alkony fekete mélységet kap.

„…a mesék ideje lejárt, nincs már szellemvilág, maga a világmindenség sem mese már… százezreket láttam meghalni, és másokat,akik átléptek fölöttük és mentek tovább, egyre jobban fázom,miközben egy ódon világból új világ… hova tovább? Az egész történelem legiszonytatóbb terepén állunk…” vágta oda a hájfejű zsűrinek, a kiröhögni való protokollközönségnek, mikor átvette Bréma szabad Hanza város Irodalmi Díját.

Az Osztrák Állami Díj átvételekor: „Tisztelt Miniszter úr, tisztelt egybegyűltek…A korszakok gyengeelméjűek, a bennük lakó démoni örökkévaló,hazafias tömlöc, amelyben mindennapi szükségletté vált az ostobaság és a kíméletlenség. Az állam olyan képződmény, amely szüntelen kudarcra, a nép olyan, amely szakadatlanul alávalóságra és gyengeelméjűségre ítéltetett.”

Évekkel ezelőtt egyik esszémben, (Merre tart a magyar demokrácia ?), Bernhardtól választottam mottót: „…az ezredfordulóra a gondolkodás az emberiség számára teljességgel lehetetlenné válik.”

Mindezt Bartis Attilának a Miskolci Könyvnapok megnyitóján elmondott beszéde juttatja eszembe.

Együtt olvasom Bernharddal Bartist.

Viharos az éjszaka. A hold elé felhők úsznak. A Gulács fekete kúp.

Bartis Attila beszédéről eszembe jut Péter /Balassa/ felejthetetlen ítélete is: minden világos, mégsincs reggel.

Láttuk már tizenöt-húsz éve.

Abban az esszében, amelyhez a gondolkodás megszűnését választottam mottóul, a folyamatos hiánystruktúrákról, a mindent elárasztó szimulációs trendről írtam. Másfél évtizede rögeszmésen arról is, hogy a huszadik század talán legijesztőbb „tradíciója” az illúzió és a gyanútlanság. Írtam a tapasztalatok értelmezésének kötelezettségéről, az értelmezéstől a fogalomteremtésig vezető útról. A történelem folyamatos Idejéről, mint szokásos időről, változó Tereiről, mint szakadékterekről.

Nem tudom hány ember előtt nyitotta meg Bartis Attila a miskolci könyvnapot. A mondatai átlépnek a ma szakadékterén.

Két évtizede divat volt arra hivatkozni, hogy az irodalom lényege a jó mondat. Istenem, jó mondatot írni érettségi feladat. Nem jó író, aki nem jó mondatokból rakja össze a művét.

Vannak azonban mondatok, amelyek áthatolnak a civilizációs szakadékon és az örvény középpontjára mutatnak. Magukba szívják a kor lényegét. Megvilágítják a homályt. Elindulnak. Áttörnek. Esterházy Péter tud ilyen mondatokat írni (a dolgok visszájáról), Kertész Imre (száz év traumatörténelméről), Nádas Péter (jeges oldalnyiakat), Tandori Dezső (villámfényvakítóakat).

Bartis Attila mondatai is áttörnek. Az ismételgetéseken, a latolgatásokon, a meghunyászkodáson.

Azt mondja: a könyv a gondolat ember nélküli jelenléte. Azt mondja, hogy a mai Magyarországon a legfontosabb dolgokról beszélni nem nagy öröm. Azt mondja: de a gondolat szabad, miközben ugyan milliók külső akarat szerint gondolkodnak. Konszenzus nélkül nincs élet, mondja, egyedül Robinsonnak nem volt rá szüksége, de 
Robinsonnak és Pénteknek már igen. Nincs vészjóslóbb, mint amikor véren hízott hazugságoktól elborult elmével önszántából ölt egyenruhát magára valaki, azt mondja: nem szeretnék olyan országban élni, ahol nem szeretnék érettségi tétel lenni, nem szeretnék zsidóbérenc lenni, ha azt mondom tessék szíves egy kicsit gondolkodni, majd bocsánatot kérni Spirótól, mert mondjuk, Radnótival ellentétben tőle még lehet.

Jó találkozni Bartis Attila mondataival, én sem szeretnék „ egy reggel arra ébredni, hogy jobb, ha csomagolok. Mert nem szeretnék rádöbbenni, hogy nincs hova mennem, pedig egy fehér papírlapnál itt már nincs nagyobb otthonom.”

A Haláp felett villámfény. Kopog a zivatar az öregház bádogtetején.

Van azért itt egy kérdés. Bartis azt mondja, a gondolat szabad, vagyis: gondolkodni.

Most tetszik nekem, vagy nem, amit Bernhard a pofánkba vágott, miszerint az emberiség megszűnt gondolkodni?

A huszonegyedik században már nem része a művész, a szellem embere az emberiségnek?

Áll az író a könyvnapi megnyitón. Hányan hallgatják? Hányan tudnak arról, amit mond? hányan értik?

Ama szakadékról van szó, ami a humanista kultúrakorszak visszavonhatatlan elmúlása és a globális világválság összeérésekor tárul fel.

Van erről fogalma azoknak, akik ugyan nem kívánnak véren hízott hazugságoktól elborult elmével önszántukból egyenruhát ölteni, de észre sem veszik,hogy lehetnek a szavak is egyenruhák,lehetnek a téveszmékből rémeszmék?

A fehér papír utolsó otthon. Olyan ez, mint egy üvöltés.

Olvasom tovább Bernhard beszédeit. Átveszi a díjakat. Tapsok. Ő meg odavágja: „Minden világos lesz egyre nagyobb és egyre mélyebb világossággal és minden hideg lesz, egyre iszonyatosabb hidegséggel.”

***

Bartis Attila Miskolci beszéd című szövege a literán a Műút folyóirat ajánlójában olvasható.