hirdetés

Sándor Iván: Miben áll egy korszakot és a jövőt is sejtető regény?

2019. február 3.

Kertész Imre negyedszázada feltette a megbotránkoztató kérdést: teremtett-e Auschwitz értéket? A gázkamrák? Az elégetett milliók? – Sándor Iván, a hónap szerzője esszéjét olvashatják.

hirdetés

A tudomány felkutatja és értelmezi a történelmet, az emberi léthelyzeteket. A regény láthatóvá teszi. Hermann Broch erről azt írja, hogy van olyan irodalom, amely nem ragadja meg, nem is akarja megragadni egy korszak totalitását, beéri azzal, hogy kiszolgálja a korszaka szükségleteit, de az igazi művészet nem törődik a korszak szükségleteivel, hanem érzi, tudja, „miben áll maga a korszak”.

Hozzátenném ehhez, hogy a regény, amely „érzi, tudja”, miben áll a korszak, miközben ezt láthatóvá teszi, megsejteti a jövő ismeretlenjét is.

Hat huszadik századi regénybefejezést szembesítek erről.

(A múlt századelőn, már a századközépről is)

Az első világháborúval három nagy európai államalakzat omlott össze, a Német-Római Császárság, a Habsburg-birodalom és a Romanovok cári uralma. Tízmillió halott. A brutalitás elszabadulása. Új pusztító fegyverarzenálok. Először alkalmazzák a gáztámadást.

Kafka ez idő tájt megírja a Fegyencgyarmatont. Vízió a kínzás, a szenvedés, a könyörtelenség szélsőséges változatáról. Működik a kínzógép, a szörnyeteg. Az is áldozat lesz, aki alkalmazza. Kafka Utazója ezzel egy szigeten találkozik. A fegyencgyarmat: világegész. Utasítókkal, végrehajtókkal, gyilkosokkal, áldozatokkal, uniformisban feszítőkkel, a haláluk előtt lemeztelenítettekkel. Az Utazó tekintete hűvös. Magába fojtja a bekövetkező világiszonyt, miközben az ítéletvégrehajtó tiszt magyaráz: „ez itt az ágy, amint mondtam… Teljes egészében vattaréteg borítja… erre hasaltatjuk le az elítéltet, természetesen meztelenül; itt vannak a szíjak, hogy kezén, nyakán, lábán lekötözhessük… itt van ez a kis szőrlabda, egyenesen az ember szájába nyomódik. Az a célja, hogy megakadályozza az üvöltést, a nyelv elharapását…

Az Utazónak több kérdése is lett volna, de ahogy az elítéltre nézett, csak azt kérdezte: Tudja, hogy mire ítélték?

– Nem – mondta a tiszt

– …nem tud a saját ítéletéről?

– Nem… Fölösleges volna közölni vele. Hiszen a saját bőrén tapasztalja majd…”

Negyedszázad telik el. Andrzej Borowski Auschwitz valóságába mintha Kafka víziójában érkezett volna. A Zsitomirban született protestáns lengyel munkás fia így arról ír, amit Kafka megsejtetett. A vízió: valóság.

„Mögöttünk egy SS áll, nyugodt, fegyelmezett, hivatalos.

Hölgyeim és uraim, ne hányják szét a holmijukat. Mutassanak már egy kis jóindulatot.

Teherautók térülnek-fordulnak. Pihenés nélkül. Szünet nélkül. Szirénáznak a vöröskeresztes autók. A motorház felett hatalmas véres kereszt olvadozik a melegben. Fáradhatatlanul nyeli a kilométereket, szállítja a gázt, amivel majd megölik ezeket az embereket… Tízezer férfi várakozott a kapuk előtt. És akkor meztelen nőkkel megrakott teherautók közeledtek. Az asszonyok égnek emelt karral kiáltoztak.

– Mentsetek meg bennünket! A gázba megyünk! Mentsetek meg!

A teherautók elzúgtak a néma csendben álló férfiak előtt…”

A vízió száz éves. A valóság háromnegyed százados.

(A századközépen az új évezredről is)

Saramago Vakság című regényében egy város lakóinak váratlan megvakulását általános létvakságként írja meg. A látni tudás bárhol, bármikor elveszíthető. Ha mégis megmarad? A lefutó század felelete: milyen világ az, ahol elveszett a látható „dolgok” felismerésének képessége?

A vakon is élhető órákért a regényben küzdelem folyik. Nincs különbség ártatlan és bűnös, áldozat és az áldozat áldozatai, a jólelkek és a banditák között. A túlélésért folytatott harcban eltűnik a szolidaritás. Aztán ugyanolyan váratlanul, ahogy a vakság rátört a városlakókra, egyik pillanatról a másikra megszűnik. Mindenki lát. A forgalmi lámpák még homályosak, de már kivehető a piros és a zöld fény pulzálása.

„Látok! Látok!”, kiáltozzák felszabadultan. Mintha vége szakadna a rémálomnak. A végső regénymondatok azonban nem hagynak kétséget: ami egyszer megtörténik, az bármikor megismétlődhet. A regény végén az utcai jelzők pirosa, zöldje vibrál, fényük újra eltűnik.

Camus A pestise még a második világháború árnyékéban jelenik meg. Amiként Saramagónál a vakság, itt a pestis is több „önmagánál”. Létfertőzöttség, világállapot. De még folyik ellene a küzdelem, a közvetlen élmény a világháborús tapasztalat: a kór legyűrhető. Camus doktora a járvány föloldásakor arra készül, leírja tapasztalatait a történtekről, nehogy azok közé tartozzon, akik hallgatnak, akik nem hagynak emléket az erőszakról. De tudja,

„…hogy az a krónika nem lehet végleges, a győzelem krónikája. Nem tanúskodhat másról, csak arról, amit meg kellett tenni, s amit a terror és lankadatlan fegyvere ellen meg kell majd tenni, egyéni meghasonlásaik ellenére mindazoknak, akik, ha nem lehetnek szentek és nem hajlandók elismerni a csapást, igyekeznek orvosok lenni… tudta, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat, hol a bútorokban, fehérneműben, türelmesen várakozik szobákban és pincékben, bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljön tán a nap, amikor a pestis az emberek szerencsétlenségére és okulására felébreszti majd patkányait.”

Az ezredforduló második évtizedére el is jött.

(Az író az Idő folyamatosságában)

Továbbra is Camus. Az írónak azért nemes a mestersége, mert ellenáll az elnyomásnak, tehát beleegyezik a magányba” – jegyezte fel Az első emberhez írt jegyzeteiben.

Magányos volt. Halálában is, amikor 1960-ban autóbaleset érte. Sok ellensége volt. Támadták, mert fellépett mindenfajta elnyomás ellen. Egyedül maradt az algériai háborúról vallott nézetei miatt. Nem állt be egyik táborba sem. Csak a szegényekkel való szolidaritást vállalta.

Az autóbaleset helyszínén, a sárban egy aktatáskában kéziratra bukkantak. Kiadatlanul rejtőzött három évtizedig. Az első emberben Camus ifjúságáról, a pályaindulásról, a vég érzetéről vall. Miképpen születik a szenvedélye arról, hogy megértse és megírja: mi az ember? Mohó vágy kergeti, hogy eloszlassa a homályt, ami a kérdésre adható válaszokat takarja.

A befejezetlen-befejezhetetlen kéziratban emléket állít az apakeresésről, az anyavonzalomról, egykori tanáráról: „…ősök és emlékezet nélküli földön született, ahol még teljesebben megsemmisültek az előtte járók, s az öregedés sem kapta meg a támogatást… mint magányos, mindig remegő hullám arra rendeltetett, hogy egyszer örökre megtörjön, tiszta szenvedélye a totális halállal szembesüljön, úgy érezte, most, hogy kisiklik keze közül az élet, a fiatalság, az emberek, semmiben sem tudja megmenteni őket, s csak arra a vak reményre hagyatkozhatott, hogy a homályos erő, amely annyi éven át a napok fölé emelte, rendületlenül táplálta, s a legkeményebb körülményeken is átsegítette, majdan éppen olyan kiapadhatatlan bőkezűséggel, mint ahogy az élethez szolgáltatott értelmet, annak is értelmet ad, hogy lázadás nélkül tudjon megöregedni és meghalni…”

Üzenete a huszonegyedik századnak: szembenézés és megörökítés.

Hallhatjuk közben a másik „Üzenőt” is, aki álmából ébredve azon töpreng, hogy az, amit a huszadik században átélt, vajon gonosz baleset-e, vagy a teremtés föl nem fogható velejárója. Azon töpreng, hogy ez a kérdés a teljes életét betöltötte, és nincs bizonyossága. A végső kocsma Doktor Sonderbergjével Kertész Imre azt gondolja, hogy ha még írni akarna, akkor Lót történetét írná meg, a menekülőét, azt kellene megírnia, hogy ne csak egy rendetlen íróasztalt hagyjon maga után. Nap mint nap felteszi a kérdést: mintha nem lenne mindegy, hogy mi marad utána, de mégis, gondolja: nem mindegy! S ennek az ismerete, gondolja, a helyzet felmérésének józan valósága.

Kertész Imre negyedszázada feltette a megbotránkoztató kérdést: teremtett-e Auschwitz értéket? A gázkamrák? Az elégetett milliók? A történtekkel való szembenézést, egy új kultúra megteremtésének lehetőségét, válaszolta meg a kérdését. Más szóval – tegyük hozzá – az antik világ mértéke szerinti értéket: a katarzist, a történtekkel való szembenézés megtisztulását.

Aki ezt a kérdést feltette, tudta, hogy már a nagy korszakfordulóban vagyunk, amikor a régi értékek veszendőek, s a história haladás-eszméje felszámolóban. Búcsúként mégis tovább töprengett azon, hogy „sok igazság van, s a maga módján valószínűleg minden igazság igaz, de vannak nagy és felemelő, s vannak apró, elkedvetlenítő igazságok… minden teremtmény kétségesnek látszik, kivált ha a bűn kérdését feszegetjük… s hogy eszerint egyenesen a teremtés gondjaiba nyerjünk bepillantást… ő mint regényíró szorongva teszi fel a kérdést: nem kötelessége-e részt venni ebben a szakadatlanul folyó munkában…” Ama szakadatlanul folyó munkában, a megsejthető jövőérzék formakereséséből.

Színházban, képzőművészetben, építészetben, ugyanerről legközelebb.

Sándor Iván

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.