hirdetés

Sándor Iván: A per végtelenségig folytatódik

2017. május 25.

A hallgatás lényege az, hogy úgy szembesít önmagunkkal, hogy megmutatja a bennünk rejtőző „káini részünket”. Azt mondja, hogy ami egyszer megtörténik, az bármikor bárkivel változó körülmények között, változó formában újra megtörténhet. – Sándor Ivánt Tadeusz Borowskiról kérdeztük.

hirdetés

Nemrég a hét prózájának választottam Tadeusz Borowski egy írását, amelyre Spiró György 1983-as esszéje hívta fel a figyelmem. Csak később derült ki számomra, hogy ön már 1980-ban hosszú tanulmányt szentelt a lengyel szerzőnek. Akárhogy is nézzük, az 1971-ben magyarul kiadott Kővilágról mérvadó reflexió 1980-ig nem látott napvilágot, amint a Sorstalanságot is lényegében hallgatás kísérte. Mi ennek az oka, hogyan működött, avagy nem működött a holokauszt kulturális emlékezete a hatvanas-hetvenes években Magyarországon?

Másképpen a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas években. Élményeim, emlékezetem kontrollálására most megnéztem Gyáni Gábor 2015-ös tanulmányát. Ő is így szakaszol. A Kádár-rendszer is kerülte a históriában mindig érvényesülő szembenézést a múlttal, a társadalmat megrázó eseményekkel. Akkoriban a világháborús részvétellel, a koncepciós perekkel, ötvenhattal is. A kulturális emlékezet azonban kezdett foglalkozni a holokauszttal. Az Anna Frank naplóját már 1957 őszén bemutatta a Madách Színház. Műsorra kerültek Brecht, Miller, Hochhut, Frisch drámái. Az Európa Kiadónál megjelent Malamud, Singer, Schwarcz-Barth, Semprun regénye, Kuznyecov Babij Jarja, Kardos György Avraham Bogatirja a Magvetőnél. A magyar csúcs Pilinszky volt. Filmben Fábri Zoltán, Szabó István. 1970-ben mutatták be Wajda Tájkép csata után című filmjét. Ott találkozhattunk először felhasznált novellái révén Borowski nevével. Egy évvel később az Európa Kiadó hozta a Kővilágot. A hetvenes években megjelentek, de a Kővilághoz hasonlóan visszhang nélkül Ember Mária, Gera György, Gyertyán Ervin könyvei. Közismert, hogy a Sorstalanságra sem figyeltek fel. Némi figyelmet kaptak Gergely Ágnes, Székely Magda, Mezei Ágnes munkái, ők azért akkor már benne voltak az irodalmi köztudatban. Bizonyos változást hozott Száraz György 1976-ban megjelent Egy előítélet nyomában című munkája. De nem sokkal előbb az MSZMP konferenciáján a külügyi osztály egyik prominense még szennyes kirohanást intézett a budapesti Chagall-kiállítás és a Hegedűs a háztetőn bemutatása ellen. Az újabb szakasz 1980-tól kezdődött. Megjelent Kende Péter szerkesztésében a Párizsi magyar füzetekben Karády Viktor, Kovács András, Várady Péter tanulmánya, itthon Hanák Péter, Ránki György munkája. Spiró György írása az ÉS-ben a Sorstalanságról 1981-ben, két évvel később Borowski-tanulmánya. Randolph L. Braham hatalmas munkája a magyar holokausztról külföldön 1981-ben, itthon csak 1988-ban. Ilyen körülmények között kezdtem dolgozni 1977-78-ban a Borowski-esszémen. Írtam rövidesen a koncepciós perekről, majd később a Gulagról is.

Hogyan talált Borowski műveire, milyen előzményei voltak kutatómunkájának? És hogyan történt a Kővilág születéskörülményeinek feltárása?

Hosszú történet, régen kezdődött. Szép Ernő írta az Emberszagban: „November 9. volt, amikor hazakerültem (a Téglagyárból). Hogy másnaptól november 10-ről mi történt velem, meg mindnyájunkkal, azt már nem mesélem. Azt leírni és elhinni érzésem szerintem is szabad”. Én hat nappal később november 15-én kerültem a Téglagyárba. Hogy „mi minden történt velem és mindnyájunkkal”, azt hatvan év után a Követésben írtam meg. 1970-ben végignéztem a Wajda-filmet. Az utolsó jelenetben Tadeusz (Daniel Olbryczki) könyvekkel a hóna alatt visszaindul Varsóba. Felvillant bennem, hogy 1945. január utolsó napjaiban anyámmal elindultunk Zuglóból gyalog, hogy a Dohány utcai templom kertjében megkeressük a gettóban elpusztult nagyanyám sírját. A Baross téren a boltok kirakatában burgonya, répa, gyufa, gyertya, tűzkő mellett, ki tudja honnan talált könyveket is árultak. Anyámtól pénzt kértem, megvásároltam Kosztolányi verseit és Babits műfordításait. A hónom alá szorított könyvekkel indultam tovább a templomkertbe a sírokat kutatni. 1961-ben mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház a lágerdrámámat, Az R. 34-es repülőjáratot. 1967-ben a Miskolci Nemzeti Színház a Tiszaeszlár-drámámat, amelynek utolsó mondatai az Eszlártól Auschwitzhoz vezető útra mutattak. 1973-ban folytattam a kutatómunkát, elutaztam a faluba. 1976-ban jelent meg A vizsgálat iratai című esszékönyvem első kiadása. Ez volt az előzménye, hogy belekezdtem a Borowski-írásba. Felkerestem 1978-ban Fejét Irént, a Kővilág fordítóját. Sok dokumentummal segített.

Amint megtudtam, a szerzőről írt esszéjét majd' két évig várakoztatták. Végül hol és hogyan jelenhetett meg egyáltalán?

Az írást Kőrösi Józsefnek, a Valóság főszerkesztőjének adtam át, de ennek előzményei voltak. A Tiszaeszlár-könyv egy fejezetét még a kötet megjelenése előtt 1975-ben átadtam a Valóságnak. Sokáig fektették. Végül Kőrösi némi zavarral azt mondta, te, szép, konzultáltuk, most nem aktuális. A Borowski-esszét is sokáig fektették. Egy idő után Kőrösi Jóska lehívott a Hungáriába, a mai New Yorkba. Sokan dolgoztunk ott. Rendelt Karcsi úrtól, a pincérünktől két whiskyt. Ez szokatlan volt. Nézd, mondta, nekem azóta is lelkiismeret-furdalásom van, mióta a Tiszaeszlárt visszaadtuk, azt akkor nem tanácsolták. Most úgy alakult, hogy ezt lehet. Koccintottunk. Így jelent meg a Valóság 1980. januári számában. Erős szám volt. A szerzők között volt az akkor huszonnyolc éves Földényi F. László, a negyvenhárom éves Komoróczy Géza. Volt visszhangja, mondta néhány héttel később Kőrösi, érdemes volt vállalnunk. Kezdődtek a nyolcvanas évek.

Engem lenyűgözött, sőt mellbevágott Borowski holokauszt-novelláinak kivételes ereje és frissessége. Minek köszönhető, hogy 2017-ben is képes ennyire elementárisan, modern szövegként hatni egy negyvenes években született mű?

A Kővilágban minden jelenidejű. Az egykori jelen, mint „örök jelenidejűség” idéződik meg. A nagy művek bármikor játszódhatnak, a folyamatos jelen időélményével szembesítik az olvasót. Amiként Sebald írta félévszázaddal később: mintha az Idő nem is létezne, csak egymásba illeszkedő helyszínek, amelyek között elevenek és holtak ide-oda járkálnak. Borowski írásainak személyessége, az áldozati menetben való önkéntes elvegyülés. Amiként fogalmazta: „pertuban vagyon a valószerűtlennel”. Ez annak a mindennapisága, hogy mire képes az ember. A hamis nemzeti ideálkép, az örökös kibújás, a „parancsra tettem” hivatkozás leleplezése. Spiró György az enyémnél tájékozottabb, messzire tekintő, kitűnő tanulmányában ír arról, hogy az írói munka alapja az élmény. Azt tenném hozzá, hogy az élmény Borowskinál kivételes, egyedülálló formát kap. Jellegadó a kép, s a lecsupaszított mondat. Az így szervezett szöveg hatása olyan, mintha jégkockához nyúlnánk. Odafagy a kezünk. Benne van a megtaposottak nyüzsgésében, de mintha az „egészet” az űrből nézné. Hieronymus Boscht, Albrecht Dürert idézi. De magát is belefesti a képbe. Spiró jogosan állítja a huszadik század legnagyobb írói közé.

Van-e köze a Kővilág megjelenése körüli és az azóta is tapasztalható hallgatásnak ahhoz, hogy Borowski mind művét, mind sorsát tekintve nehezen beilleszthető? Nem zsidóként kerül Auschwitzba, a világon elsőként - 1945-46-ban - irodalmi műben dolgozza fel a holokauszt-traumát, aztán kommunista lesz, talán ügynöki szerepet is vállal, majd véget vet életének...

Nehezen beilleszthető. De Arról nem találtam bizonyítékot, hogy ügynök lett volna. De hazatérése után belevetette magát a remélt új világba, s a korszak, kommunista barátainak még a nyelvhasználatát is átvette. Amiként annyian a jövőt annak ellentéteként képzelte el, amit korábban átélt. S mikor a tévedésére rádöbbent, az újabb labirintust már nem tudta elviselni a meggyötört test és lélek. Háromszor lett öngyilkos. A harmadik végzett vele. Barátja, Andrejewski szerint halála a remény és a csalódás összerombolt temetője volt.

Erős rokonságot vélek felfedezni – a témán túl természetesen – Borowski és Kertész szemléletében...

Előbb a különbségek. Kertész Imre tizenhat évesen, a gyerekkor határán, Borowski huszonkét évesen már a férfikorban került Auschwitzba. Az átélés-befogadás, tudatosodás, túlélési technikák tekintetében ennek a különbségnek voltak következményei a művek nézőpontjaiban, modalitásában is. Kertész egyszerű zsidó család hagyományait-gondolkodásmódját, Borowski meghurcolt protestáns család, s a maga ellenállási tapasztalatait „vitte magával”. Kertészt vitték, Borowski önként ment. A legfontosabb különbség, hogy a Kővilág már negyvenöt-negyvenhatban szinte azonnal megszületett, Kertész évtizedekig hordozta-érlelte a Sorstalanságot. Borowski nem élhette már át a kommunizmus későbbi évtizedeit, Kertész világmegvetésében benne voltak az újabb diktatúra tapasztalatai. Azoknak, akik egyszer műveik összehasonlító elemzésére vállalkoznak, érdemes lesz mindennek esztétikai következményeit figyelemmel kísérni. A közös a radikális ítéletük. Amikor Kertész arról beszélt, hogy Auschwitz hatalmas tudáshoz, erkölcsi tanulságokhoz vezethetett volna, az emlékezés kötelességét hangoztatta, akkor ugyanazt üzente, amit Borowski eredendő bűnről írt, s azt jósolta, hogy „utánunk vasreszelékek maradnak / és kiröhög pár nemzedék”.

„...ha egyszer nevükön nevezhetnénk a dolgokat...” című tanulmánya végén ezt írja: „Borowski halála pedig emlékeztet arra a korszakra, amelyben az annyit próbáló test és lélek végül is feladta a küzdelmet. Ezért, ezekért a halálokért sincs vigasz, nincs és nem is lehet bocsánat. Ezt üzeni a Borowski-mű, a Borowski-sors”. Mit üzen ma, csaknem 40 év távolából?

Mindazt, ami az ember káini és angyali részéhez hozzátartozik: a szerelem rejtélyét, ami elindította Borowskit Auschwitzba Maria Rundo felkutatására: a mocsarat, amiben a történelem ismétlődő szakaszaiban is élni kell: a zsákutcát, ahová az jut el, aki elkötelezi magát valamilyen megváltónak álmodott, de gyilkossá manipulált eszme mellett: a belső szabadság megőrzésének nélkülözhetetlenségét: azt is, hogy a huszadik század különböző világbotrányait a különböző hatalmi tébolyok, felejtéssel, meghamisítással takarják, miközben a nyakunkon a huszonegyedik század újabb botránysorozata: azt is, hogy hová vezet a gyanútlanság.
Kemény István egyik fontos írásában a maga nemzedéke és a soron következők számára is töpreng erről: „...azt képzeltem, hogy immunis lettem az emberi természet sötét oldalára, pusztán azért, mert az az elképesztő szerencse ért, hogy a huszadik század második felében születtem Európában. Vagyis rám már nem vonatkoznak azok a törvények, amik az előttem járó generációk életét tönkretették. Az én kedvemért az évezred végére kikapcsolták a történelmet. Ilyeneket gondoltam. S aztán ezért szégyenkeztem. Mert igazából arra jöttem rá, hogy én és a korosztályom ráléptünk a felejtés útjára. És lassacskán bármi újra megtörténhet velünk, vagy az unokáinkkal.”
Kafka is eszünkbe juthat: A per végtelenségig folytatódik.

 

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.